Ízlelőbimbóink paskolója

Bevallom, most szakasztott olyan dilemmában leledzem gasztro-ügyben, mint amilyenben találta magát az általános közbiztonság romlása témájában az elmúlt napokban a Magyar Nemzeti Tanács. Tépelődésünk közös, egy és ugyanaz. Szükséges-e, illendő-e a kis hazánkban egyre csak mélyülő népnyomor idején fenséges, fejedelmi, többfogásos lakomáról (ráadásul meglehetősen elfogult módon és  citromsárgán irigykedve) értekezni, vagy nemesebb szemlesütve, fülbedugva és szájbecipzározva hallgatni? Vannak érveim is, ellenérveim is…   

Főtisztelendő Paskó Csaba igen nagy tudású ember hírében áll. Sokoldalú, szivárványszínű egyéniség. A Kelebián szolgáló lelkész (ahányszor csak megnyilatkozik) mindig tud valami meghökkentőt mondani. Talán egy évvel ezelőtt hallottam egy vele készült interjút, amelyben arról is beszélt, hogy a papot (meg a kutyát) a szája végett szokás tartani. Ezt akkor egy életre megjegyeztem. Most alighanem ki lehetne szélesíteni ezt a haszonelvűség-palettát azzal is, hogy: meg a kiváló főztje, kosztja végett. A szóban forgó főtisztelendő ugyanis legendás hírű, párját ritkító szakácsművész.

Épp a napokban nyilatkozott (meglehetősen ínycsiklandó és nyálelválasztást serkentő módon) a Szabadkai Rádió egyik műsorában legutóbbi ilyen irányú, gasztronómiai szárnypróbálgatásáról. Ami persze – ahogy Bozsik Péter barátom mondaná – igazi „gurmandiai partraszállásos” remekművé és ízig-vérig sikertörténetté avanzsált.  

Paskó atya arról mesélt, hogy nemrégiben a szabadkai Vince-napi borbálon főszakácsként tevékenykedett. S hogy ott miket, miféléket, mi mindent nem csavarintott ünnepi menüsor gyanánt. (Valahogy úgy, ahogyan a régi mondás is tartja: sütött, főzött, tüzet sem gyújtott.) Készült ott, a főtisztelendő keze nyomán, mindenféle válogatott finomság. Dinsztelt vöröskáposzta, madársalátaágy, gyömbéres/mézes/narancsos vinaigrette, wellingtoni marha, genovai pesto, rosé kacsamell, blansírozott körte és nem utolsósorban máktorta á la Paskó. 

Tudom, hogy kizárólag bennem van a hiba, és csakis a (Hamvas Béla által is magasztalt) rántottleveshez szokott „belügyminiszterem” az oka, de nekem valamiért mégis megfeküdte a gyomromat a felsorolt (felszolgált) nemes, „királyi” étekfűzér. Talán amiatt, mert úgy gondolom, hogy a jelenlegi ínséges időkben csínján kéne bánni a kissé megalomániás,  túláradóan fűszergőzös, főzőshow-szerű gasztropartikkal. Minthogy mostanság édeskevés család vasárnapi asztalára jut bélszín, kacsamell vagy éppen libacomb. Emiatt aztán nagyon könnyen visszatetsző lehet és egyenesen ellenszenvet válthat ki az éppen csak tengődő, vegetáló szabadkaiakból az efféle látványbál. Egyrészt azért, mert igencsak költséges az ünnepségen felvonultatott (nyilvánvalóan válogatott alapanyagokból komponált) egyik-másik ételköltemény és az asztalra varázsolt ízkavalkád, másrészt azért, mert van benne egy porció feltűnési viszketeg, önmutogatás, sznobizmus is. Az ilyesmi pedig méltán irritálhatja a város szegény/szegényebb/legszegényebb kategóriákba sorolt lakóinak érzékeny száj-nyálkahártyáját és a folyton izgő-mozgó bélgiliszta-telepét.

Nem először hallván erről a rendkívül ügyes kezű lelkészszakácsról, én, kisgonosz rögtön képzetet társítottam magamban. Hej, mi mindent tudna varázsolni ez az Istenadta jóember a városi Vöröskereszt ingyenkonyháján! Ha egyszer oda beszabadulhatna! Micsoda színeket, ízeket és illatokat. Úgy meg tudná részegíteni és bolondítani az unalomig erőltetett és egymást váltó krumpli-, rizs- meg bab bázisú egytálétel-variációkat, hogy csak na! Mind a tíz ujjukat megnyalnák a városi szociális kifőzde kétségkívül jobb menüsort érdemlő napi törzskosztosai. Persze belátom én, hogy irreális lenne egy ilyen kivételes képességű embertől elvárni azt, hogy most hagyjon ott csapot-papot és szegődjön el séfnek a humanitárius szervezethez, de talán időnként (mondjuk esztendős ünnepeinkkor) varázsolhatna valami nem szokványosat a még az ételben is szűkölködők húsvéti/karácsonyi asztalára is. Vagy legalább megpróbálná elcsábítani a templom egere szegénységű családokat a már jól bevált csirkelábpörkölttől meg a krumplipaprikástól. Már az is egyfajta kegyelmi állapot lenne. És nem csupán a nincstelenek passiója meg Paskó atya passziója. Hanem magának az Úrnak is tetsző cselekedet.

Szabó Angéla