2023. március 19., vasárnap

Megalázott nemzeti ünnep

 Március 15-ei reflexiók

Szabadság nélkül nincs semmi és különösen szabad sajtó
nélkül nincs igazi választási lehetőségük a polgároknak.
Reinhard Müller (FAZ)

Ünneplő magyarok (Molnár Edvárd felvétele)

Március 15. a magyarok legnagyobb nemzet ünnepe, amelyről szerte a világban megemlékeznek.
Az ünnep magában hordozza az emberi szabadságért, a gondolat- és szólásszabadságért, valamint, de nem utolsó sorban, a sajtószabadságért folytatott forradalom eszméjét és szimbolikus jelentését is.
Az utóbbi években azonban ennek az ünnepnek is jelentősen kifakult a fénye, megkopott a jelentősége, mivel az ünnepségeken többnyire olyan hitelüket vesztett vezető politikusok tartanak beszédet, vagy olyan személyek kapnak kitüntetést, akik tetteikkel épp 1848 üzeneteinek az ellenkezőjét képviselik.
Az ünneplés jóformán tiszta rutinná, formalitássá vált, amelyben az elhangzott szavak és a valóság között nincsen már szinte semmi közös vonás.

Szabadkán az idén is a Jadran színpadon tartották meg a Vajdasági „Magyar” Szövetség (VMSZ) március 15-i, központi ünnepségét. De nem a vajdasági magyar közösség, hanem a „legnagyobb magyar párt” ünnepségét! Meg is jelent ezen mindenki, aki csak meghívót kapott, akinek valamilyen okból nem a 1848-as eszme, hanem a párt a fontos. Miért és hogyan lett a nemzeti ünnepből pártesemény?

Köszöntő-, illetve ünnepi beszédet Nagy János, a Miniszterelnöki Programirodát vezető államtitkár és Pásztor István VMSZ elnöke mondott.[1]
– Nagy dolog az, hogy magyarok vagyunk és benne élünk a magyar kultúrában, ami egyszerre lételemünk és szenvedélyünk. Magyarul beszélünk, magyarul gondolkodunk, és van egy saját naptárunk, mely szerint számunkra a tavasz március 15-én kezdődik. A mi magyarságunkból az következik, hogy újra és újra sorompóba lépjünk, kiálljunk különleges nyelvünk, nemzeti szimbólumaink és magyar kultúránk védelmében, hogy beteljesítsük nemzetőri feladatainkat. […]

A vajdasági magyarságban van kitartás, büszkeség és összefogás – emelte ki az államtitkár. Mint hozzátette, Magyarország nemzeti kormánya és a Vajdasági Magyar Szövetség vezetői azon dolgoznak, hogy magyarnak lenni ne csak felemelő, hanem kifizetődő dolog is legyen. (??)
– Ha összekapaszkodunk és egymást segítjük, akkor a magyarságot a pokol kapui sem fogják megdönteni – mondta a vendég. Hogy ez alatt mit értett, azt bizonyára egyedül csak ő (ha) tudja.
Nagy János beszéde – akiről az itteni magyar közösségből alig hallott valaki – általánosnak, talán motiválónak készült, de szinte semmitmondó, többnyire zavaros, amit bárhol és bármikor el lehet mondani.

Pásztor István alkalmi beszédét a történelmi múlt közismert eseményeinek felelevenítésével kezdte. Nagy bölcsen rámutatott, hogy ma is aktuális, „amire az uradalmi számvevő, a történelem jelentéktelen alakja felhívta a szabadságharc hősének figyelmét: az embernek ahhoz, hogy elinduljon, előbb talpra kell állnia”.
– Mindig a költőnek sikerül. Mindig Petőfi Sándor az, akinek újra és újra sikerül talpra állítani a nemzetet. Némi túlzással azt is állíthatjuk, hogy március idusának érzése belőle táplálkozik. […]
Ha a magyar kultúrát kivonják a nemzet életéből, akkor darabjaira hullik szét mindaz, amiért a márciusi ifjak harcba szálltak a toll és a szurony erejével, az ész és a lélek erejével – mondta Pásztor, a folytatásban pedig kiemelte: „A magyar nemzetet a kultúrája tartja meg, erejét a költő adja, a forradalom költője, akinek tehetsége európai rangú, elszántsága világot rengető volt.”
– Ma már nem kell nyomda, amit a nép nevében érdemes volna lefoglalni, ugyanakkor mindenki lehet költő és szabadságharcos, elszántságának mértékét a lájkok számában mérik. Aki több lájkot tud vásárolni, arról el lehet hitetni, hogy kifejezi a népakaratot. Vagy fordítva: egyenesen a népakarat termeli ki magából azt, akinek megvásárolják a lájkokat” – fogalmazott értelmetlenül a pártvezér.
– Számunkra azonban március 15-e örök iránytű. Ma is segít eligazodni, amikor a fogalmak tartalma és értelme önkényesen megváltoztatható. A közteherviselés, a politikai jogegyenlőség, a népképviselet és a független kormány szavak tartalma és jelentése az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc vérrel öntözött földjéből nőtt ki – hangoztatta Pásztor.

A képviselőházi elnöknek és pártelnöknek, a vajdasági magyar közösség legfelelősebb vezetőjének zagyva március 15-ei okfejtése egy szóval sem foglalkozott a számbelileg megfogyatkozott, jogaiban leépült vajdasági magyarság kritikus helyzetével.
Pásztor István egy másik valóságban él, ahonnan nem veszi észre a bomladozás jeleit, mint ahogyan 1848-ban az osztrák uralkodó sem vette észre Kossuth levele szerint.
Nem veszi észre, hogy épp az ő „birodalmi rendszere” „paralizálja” a vajdasági magyarság életét.
Az általa emlegetett kommunikációs zajban ő bizony jól kibiztosította magát, befizetett a lájkokra (a akárcsak a fia Bálint): a VMSZ a Magyarországról beömlő pénzekből kiépítette a vajdasági magyar papagáj médiateret, egy nótát fúj itt már majdnem minden újság, TV, rádió – a pásztorvilág dicsőítésére.
A sokféleség, a „zaj”, a más vélemény, a szabadság minden megnyilvánulása ugyanis borzasztóan sérti Pásztor fülét, nem is nyugodott, amíg nyomást, zsarolást, taposást, gyalázkodást bevetve végleg el nem hallgattatta a vajdasági magyar ellenzéki törekvéseket. És ezt még „örömmel” élte meg![2] 

Pásztornak sikerült mindent leigázni, pártideológiával megmérgezni, és kiépíteni a pártalapú foglalkoztatást a vajdasági magyar intézményekben. Oda is betolakodott mint birodalmi hatalom, ahol semmi keresnivalója: az egyház életébe, az oktatási intézményekbe, a civil szervezetek irányításába…
Joggal idézhető hát Kossuth levele, mi is úgy gondoljuk: „a jelentkező bajok valódi kútfejét és saját elmaradásunk egyik főokát a birodalmi kormányrendszer természetében találjuk”.
Pásztor Pista valósága szerint azonban a vajdasági magyarság sajtója szabad, demokrácia honol és „az embereknek van méltóságuk és becsületük, a nemzeteknek önállóságuk, a gyalázatos cselekedetek pedig következményekkel járnak”.
A vajdasági magyarok közérzete ezek szerint kitűnő, jól érzik magukat, imádják a külföldre távozást, a pártalapú foglalkoztatást, a kontraszelekciós, lebutított munkaközösségeket, a szolgalelkűséget és mindennapi talpnyalást, a kiszolgáltatottságot, a zsarolást és korrupciót.
Csak az a kérdés, hogy akkor miért halnak ki a falvaink, városaink?!
Hát mert nem imádják, hanem már rég betellett a pohár!

Pásztor annyi lájkot rendelhet, vásárolhat magának, amennyire pénzt csak kap az anyaországi vezetőktől! Ez mit sem változtat azon, amit mindenki értelmes tud, hogy nem szabadságharcos, hanem – éppen ellenkezőleg – egy megalkuvó, kártékony, parancsuralmi politikus.
„Petőfi Sándor az, akinek újra és újra sikerül talpra állítani a nemzetet”, de ma már sajnos nincsenek olyan politikusok, akik – a költő módjára – talpra tudnák állítani a közösséget. Hitelüket veszítették! Ahogy az ünnepi beszédeik is!

Jól illusztrálják ezt Csonka Áronnak, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) elnökének a zombori megemlékezésen a Szent Rókus Temetőben a honvédsíroknál elhangzott szavai, miszerint „kettős diktatúrában vagyunk, autokrata rendszerben, közösségünkön belül meg szélesebb körben is”.[3]
Nem véletlen, hogy a nemzeti ünnepnapon Budapesten a „szabadságmenet” részvevője azt mondta, „miattuk (vagyis a hatalom miatt – B.A.) szégyen magyarnak lenni”.[4]

Ennek a  hamis hatalmi valóságnak a természete olyan, hogy fejetetejére állított mindent, a fogalmak bizony jócskán ki vannak forgatva, „ürítve”. Minél silányabb, botrányosabb tevékenységet végzett valaki, annál esélyesebb arra, hogy díjazzák nemzeti ünnepünk napján.
Novák Katalin, Magyarország (Fidesz-KDNP-által választott) köztársasági elnöke március 15. alkalmából Hajnal Jenőt, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) volt elnökét, a Magyar Érdemrend középkeresztje polgári tagozatával tüntette ki „a vajdasági magyar közösség érdekében folytatott több évtizedes, sokoldalú munkája, a magyar nyelv és kultúra ápolása terén végzett tevékenysége elismeréseként”.[5]
Miközben a közvélemény Hajnal Jenőt úgy jegyezte meg, mint akinek „legfőbb jellemzője a gátlástalan szolgálás” volt – nem a közösségnek, hanem a Pásztor családnak és Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkárnak, akit újabban kisebbségügyi főispánnak is neveznek.
Hajnalnak „nem voltak önálló, saját ötletei, hiányzott a kellő tudása és bátorsága a közösség érdekeinek képviseletéhez, csak a lehajtott fejű engedelmesség” jellemezte.
Így történhetett meg az is, hogy a magyar közösség több fontos kérdését nem tűzte az MNT napirendjére, mint például a magyar nyelv egyenrangú használatának és az 1944/45-ben ártatlanul kivégzett magyarok rehabilitálásának, valamint a vagyon-visszaszármaztatás és az Európai Unióhoz való csatlakozás kérdéseit, a vajdasági vasútvonalak megszüntetésének káros következményeit a közösségre nézve, stb.
A vajdaságiak egy kis riadt magyart ismertek meg benne, aki a legképtelenebb botrányt és erőszakot is végrehajtotta felettesei parancsára, mint például a Tanyaszínház 2021. évi tájolásának a leállítását – bohócot csinálva magából.
Ezért kapott a kitüntetést a nemzeti nap alkalmából?
A kitüntetésről a VMSZ napilapja, a Magyar Szó csak a 8. (művelődési) oldalon, protokolláris hírben tájékoztatta az olvasóit.[6] A dicsőség mulandó?

Március 15. a magyar sajtó napja is. Ekkor hirdették ki a polgári sajtószabadságot, majd április 11-én törvénybe is foglalták, ami fordulatot jelentett a korábbi szigorú cenzúra időszakához képes.
Visszatetsző az is, hogy a Magyar Újságírók Országos Szövetsége Aranytoll életműdíjjal tüntette ki a Magyar Szó nevű Véemeszes újság nyugalmazott főszerkesztő-helyettesét, Németh Zoltánt, aki huzamos ideig részese volt a Varjú Márta-féle pártpropaganda lapvezetésnek.
Németh a Magyar Szónak a VMSZ szolgálatába állításáról, pártújsággá degradálásáról, közlöny szintjére süllyesztéséről emlékezetes.
Újságírókat távolítottak el, vagy azok mondtak fel önként, akik nem értettek egyet a lap szerkesztéspolitikájával. Varjú Márta főszerkesztői posztra történő (2012. szeptember 27-ei) érkezésével napilapunk egyetlen szakmai elvárása abban merült ki, hogy a VMSZ-ről semmi kritikai hang se jelenhet meg, a párt politikusaival hímes tojásként bántak és bánnak a magukat újságírónak tartó személyek.[7]
Németh Zoltánnak az ezt megelőző időszakban voltak jó újságírói megnyilvánulásai is, amikor például könyvet írt a Balkáni fenevad[8] és (többekkel) Téves csatatéren (I-II.),[9] címmel, de azzal, hogy részt vállalt a magyarság egyetlen napilapjának pártújság szintre züllesztésével ezt sikeresen le is nullázta.
A díj értéktelenségét csak növeli, hogy a köztudottan Véemeszes irányítású Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének javaslatára ítélték azt oda Németh Zoltánnak, aki a VRTV március 17-ei esti híradójának nyilatkozva maga is meglepetten ismételgette: „Nem számítottam rá, eszembe se jutott, hogy én egyszer majd ilyet kapok.”[10]

Kontraszelekciós világunkról ad hírt az is, hogy a VMÚE – ismereteim szerint – még csak nem is gratulált Bágyi Ribár Renátának, akinek a Vajdasági Újságírók Független Egyesülete [Nezavisno društvo novinara Vojvodine – NDNV] az idén odaítélte „a nemzeti közösségek nyelvén tudósító legjobb újságírónak járó díjat”![11]

Németh János újságíróval és Tőke Jánossal a Szabad Magyar Szó főszerkesztőjével beszélgetett Basity Gréta a Méhkas 5. adásában.[12] A kérdésre, hogy „van-e ok ünneplésre a Szabad sajtó napján?”, a válasz határozott „nincs” volt!
– Követeljük a sajtó szabadságát, mert az, ami most van, az pártsajtó, propaganda műsorok, propaganda lapok. Egy-két kivétellel. Az, ami nyomtatásban megjelenik, az csupa sikerpropaganda, csupa pártközleményeket tartalmazó, a párt propagandáját sugalló híjás riport. Semmi gond ebben az országban nincsen – értékelte Németh. Én a sajtót másként képzelem el[13] – tette hozzá. „A pártpropaganda leuralta a vajdasági magyar médiát”![14]
„Kivánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését” – írja a „Mit kiván a magyar nemzet”
kiáltvány 1. pontjában.
Változott-e valami
175 év múltán? Vagy azóta is csak újabbnál-újabb egyeduralkodók kapnak erőre, „a gyalázatos cselekedetek” pedig NEM járnak következményekkel!
A történelemből semmit nem tanultak! Megalázták nemzeti ünnepünket és Petőfit, a költőt is!

BOZÓKI Antal

__________
[1] P.E.: „Mindig a költőnek sikerül”. Magyar Szó, 2023. március 16. 1. és 4., és/vagy https://www.magyarszo.rs/hu/5185/kozelet/282650/, 2023. március 15. 20:22 >> 2023. március 17., 12:08, és Pásztor István: Vannak fogalmak, amelyek kiüresítéséhez sem európaiként, sem magyarként nem asszisztálhatunk. https://www.vmsz.org.rs/hirek/tortenesek/pasztor-istvan-vannak-fogalmak-

amelyek-kiuresitesehez-sem-europaikent-sem
[2] Bővebben lásd a Fókuszban: Pásztor István (3.) c. írásom. http://bozokiantal.blogspot.com/search/label/Jegyzetek, 2022. november 1. 11:13
[3] Híradó - 2023.03.15. https://media.rtv.rs/hu/hirado/81582, 10:18-
[4] Híradó - 2023.03.15. https://media.rtv.rs/hu/hirado/81582, 4:17-

[5] Magyar kitüntetés Hajnal Jenőnek. https://www.vajma.info/cikk/vajdasag/28354/Magyar-kituntetes-Hajnal-Jenonek.html, 2023. március 14. 18:27

[6] Hajnal Jenő a Magyar Érdemrend középkeresztjét vette át. Magyar Szó, 2023. március 15. 8.

[7] Bővebben lásd a „Lovasítás” (3.) c. írásom. https://naplo.org/index.php?p=hir&modul=minaplo&hir=14244, 2022. február 7.

[8] Napló. Újvidék, 1995.

[9] Napló. 1993 és 1996.

[10] Híradó - 2023.03.17. https://media.rtv.rs/hu/hirado/81635, 14:56 –
Lásd még H.A.: Németh Zoltán Aranytoll életműdíjas. Magyar Szó, 2023. március 15. 1. és 4.

[11] Újságírói díjat kapott Bágyi Ribár Renáta. https://www.rtv.rs/hu/, 2023. március 1. 22.26

[12] Méhkas 5. adás: A pártpropaganda leuralta a vajdasági magyar médiát. https://www.youtube.com/watch?v=2ZGLvIqehDI, - 55:21

[13] Uo.

[14] Uo.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése