Fotó: pixabay
Még egy levél érkezett a
szerkesztőségünk címére, amely – csakúgy mint az előzőek – szintén
tükrözi a magára hagyott délvidéki magyarság sanyarú sorsát.
A lentiekben egy elkeseredett tanító néni levelét olvashatják.
Tisztelt Délhír, kedves szerkesztő!
Nyugdíjas tanítónő vagyok a
szórványban. Elnézést kérek, hogy levelemmel önökhöz fordulok, de muszáj
kiírni magamból, máskülönben beleőrülök.
A lelkem olyan lett, mint egy
elhagyott hely, amiben nincs már élet. A gyerekeim elrepültek, hogy új
életet kezdjenek távol innen.
A családi házunk falai között most
csak a csend uralkodik. Ahol korábban a gyerekek nevetése és játéka
töltötte meg az otthont, most csend. Nem is olyan régen élettel teli
hangulat volt. Most síri csend. Sohasem gondoltam volna, hogy öregkoromat már egyedül, a gyermekeimtől távol kell leélnem.
Ők is elmentek. Muszáj volt. A lányom és a fiam is sokáig keresett állást. De mindig azok kaptak munkát, akik hozzádörgölőztek valamelyik párthoz.
Az én kis nyugdíjamból nem lehetett háromunknak megélni. A férjem
halálra dolgozta magát. Elhunyt, itthagyott bennünket. Utána sokszor
csak krumlipaprikás volt az asztalon. Hát, milyen élet volt ez? Milyen
jövőkép? Elvették az egész életem. Hol háború, hol valami mást találták
ki. Pont úgy, hogy nekik jó legyen.
Én
magam mindig VMSZ-szavazó voltam. Mindig rájuk szavaztam. Így éreztem
helyesnek, mert magyar vagyok. Ahogy múltak az évek, én megöregedtem, ők
meggazdagodtak. Én szegényen és szerényen éltem, ők duhajkodtak, most
ficsúrkodnak.
Sosem éltem igazán. Mindig a magyar
közösségért dolgoztam. Nem is értem, hogy történhetett, hogy így
átvertek bennünket. A magyar előjelű legnagyobb pártunk elkockázta az
életem és eladta Belgrádba. Aztán Budapesten a gyerekeim életét is
eladták. Az udvarból kinézve gyakran a távolba nézek, elképzelve, hogy a
horizonton megjelennek a kincseim. Közben tudom, hogy hiába.
Sírás fojtogat. A szemem mindig
könnyes. A külföldre költözés új lehetőségeket és új reményt kínált
nekik, de az én számomra egyben azt is jelentette, hogy távol kell
lenniük az otthonuktól és én csak az interneten láthatom őket.
A szétválás fájdalma minden nap
jelen van szívemben és lelkemben. Nagyon nehéz, de nem történhetett meg,
hogy ők is leéljenek egy életet és csak a nyomor, a küzdés és az örök
ígérgetés maradjon nekik. Mindig azt néztem, hogy a gyerekeimnek jobb
legyen. Élhető életük legyen. Most
a legutolsó választáson is azt mondták, hogy „za našu decu”. De azt nem
mondták, hogy csak a saját gyerekeikre gondoltak az enyémekre nem. Meg
„az elnökünkért”. Micsoda gyalázat halott emberrel kampányolni.
Helyettük is szégyellem magam.
Végigküzdöttem az egész életem. Nem
maradt másom csak a bánat, ami lassan elemészt. A gyerekeimmel csak
skypon beszélek. Integetünk egymásnak, de nem tudom megölelni őket.
Meghasad a szívem, de tudom, legalább élnek, nem úgy mint én, akitől
ellopták az egész életet.
Maradt a magány és az okos telefon
bámulása, hosszú órákon át. Hátha megcsörren, hogy legalább hallhassam
az édes, drága gyerekeimet. Minden remény nélkül. Így várom én egyedül,
magam, lassan a halált.
https://delhir.info/2024/04/16/egy-delvideki-magyar-nyugdijas-tanito-neni-szomoru-sorsa/