A „Tanszék” ünnepe
Pásztor István beszéde a 60 éves Magyar Tanszék napján
Grendel Lajos írta 2010 környékén: ,,A legutóbbi bő negyedszázad
irodalmunknak egy olyan korszaka, amelyben teória és írói praxis eleddig
soha nem tapasztalt szimbiózisban él együtt. Sokszor nehéz kideríteni,
mikor és milyen arányban inspirálta a teória a praxist, és megfordítva.
Ezt az állapotot igen erős kritikai hátszél is erősítette. Írókollégáim
közül néhányan úgy gondolják, hogy ebben a negyedszázadban kritikusok
egy csoportja (klikkje?) kisajátította és manipulálja a magyar
irodalmat. (...) Én ezt, úgy is, mint ’aktív’ író, másképpen látom.”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, ünneplő Közösség, Tisztelt Tanár Urak és Hölgyek, a Magyar Tanszék Barátai!
Azért választottam ezt az idézetet, mert ezzel talán sikerül
érzékeltetni, hogy a többes szerep, ami jelen van az irodalomban, az
élet más területeitől sem idegen. A Modern magyar irodalom története
című könyvének bevezetőjéből vett idézetében az író maga is utal erre a
kettős szerepre, hiszen irodalomtörténészként, egyetemi oktatóként
jegyzi a könyvet és teszi megállapításait, ugyanakkor azt is jelzi, hogy
aktív író. Megjegyzem, engem nem az irodalomtörténet iránti
érdeklődésem vezetett oda, hogy átolvassam ezt a kötetet, hanem Grendel
szépirodalmi munkássága. Visszatérve az idézetre: nem azzal a szándékkal
kezdtem ezzel ünnepi beszédem, mert állást kívánnék foglalni abban a
kérdésben, hogy a kritika és az irodalomtudósok felülkerekedtek-e az
írókon, átvették-e elméleteikkel azt a helyet, ami egyébként az írói
tehetséget illeti meg. Bár ez sem volna ördögtől való, hiszen nem
esztétikai minőségről, hanem legtöbbször pozícionáltságról, erőről,
hatalomról, erőfölényről, van inkább szó. Azonban mégsem szeretnék azzal
foglalkozni, hogy ez miként van. Ugyanakkor szeretném megragadni ezt az
idézetet, hogy legitimáljam saját beszélői pozíciómat, ami minimum
kettős, egymástól elkülönülő. Úgy vélem, ha erre lehetőség van az
irodalomban, ha ez megengedtetik az irodalomban, márpedig nem csak
Grendel Lajos erre a példa – és akkor nem léptem ki az irodalom
mezejéről, nem mentem odáig, hogy az irodalmárok közéleti
szerepvállalását is idevegyem, ami, ugye, egy harmadik helyzet volna –,
úgy vélem tehát, hogy ha ez legitim az irodalomban, akkor legitim az én
helyzetemben is, elkülönülő és elkülöníthető, elvárható, hogy a kettőt
ne mossák össze, hanem nyitottan fogadják.
Először is a Tartományi Képviselőház elnökeként kívánom köszönteni a
60 éves Magyar Tanszéket – kérem, nézzék el nekem, hogy nem ragaszkodom a
teljes megnevezéshez, hanem ahogyan mindannyian az elmúlt évtizedekben,
magam is ebben a formában nevezzem meg, vagy még rövidebben, egyszerűen
csak Tanszékként. Ez utóbbi bensőséges elnevezés, a tanszékesek nem is
szoktak örülni, ha más használja, ez az ő szavuk, közös világuk, az ő
grundjuk, hogy egy másik irodalmi kifejezéssel éljek.
Az Újvidéki Egyetem alapítói jogait gyakorló testületnek, a Vajdasági
Képviselőháznak elnökeként mély tisztelettel köszöntöm a Magyar Tanszék
tanszékvezetőjét, dr. Toldi Éva asszonyt, minden oktatóját,
hallgatóját, a Tanszék barátait, meghívottait. Ugyanakkor szeretnék
hangot adni múlhatatlan és mély tiszteletemnek, amit az egykori
tanszékvezetők és oktatók iránt érzek, akik naggyá tették a Magyar
Tanszéket. Sokukat személyesen ismerhettem, másoknak könyveit olvasva
lettem gazdagabb. Túlzás nélkül elmondhatom, hogy az általuk
megteremtett légkör, irodalmi, irodalomtudományi- és elméleti iskola,
viszonyulás az egyetemes magyar irodalomhoz meghatározó erejű és
jellegű. A Tanszék alapítását követően tizenhét évvel később életre
hívott intézet, a Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások
Intézete, amelynek speciális kutatási területe a magyar–délszláv
szellemi kapcsolatok vizsgálata volt, hiánypótló, ugyanakkor előremutató
tevékenységet végzett. Visszapillantva érthetjük meg a kulturális
együttélésből fakadó kölcsönhatások kutatásának jelentőségét, ami már
akkor is kiemelte az esetleges ideológiai elvárás kényszerhelyzetéből.
Elmondhatjuk, hogy a gyakran és büszkén emlegetett vajdasági, nyitott,
befogadó gondolkodás alakításában ennek az intézetnek is jelentős
szerepe volt.
A Magyar Tanszéket 1959-ban alapították. A Bölcsésztudományi-, a
Mezőgazdasági Kart 1954-ben, a Jogi Kart 1955-ben, a Műszaki Tudományok-
és az Orvostudományi Kart 1960-ban, a Művészeti Akadémiát 1974-ben. Az
Újvidéki Egyetemet 1960-ban hozták létre, a meglévő karok természetes
szükséglete volt ez, mondhatnánk, hogy a tartomány igénye és törekvése,
de az alapítói jogokat később ruházta át a törvény a tartományra. A
hőskorra, a karok alapítására, a tartomány területén élő fiatalok
egyetemi szintű képzésben részesítésére való törekvés az akkori világ
egyik legpozitívabban értékelhető, bátran mondhatjuk, előremutató
vállalkozása volt. Meggyőződésem, hogy a tartományi képviselőház gondos,
odafigyelő alapítója az egyetemnek és azon belül a Magyar Tanszéknek
is. A kutatási projektek támogatása, az oktatói színvonal nemzetközi
együttműködési keretekben történő fejlesztése, az egyetemista élet
megkönnyítése szerves része gondolkodásunknak.
Ugyanakkor tagadhatatlan tény, hogy a Magyar Tanszék évtizedeken
keresztüli felfelé ívelő szakasza egy ponton megtorpant, talán meg is
roppant. Ez természetes velejárója az intézményi fejlődésnek,
alakulásnak. De az is tagadhatatlan tény, hogy amikor a Tanszék
mélyponton volt, akár a beiratkozók számát tekintve, akár a nagy
sajtóvisszhangot kapó kádermegoldások okán, a vezetőség szakított a
korábbi hagyománnyal, nem kereste a párbeszéd, a közös gondolkodás
lehetőségét. Akkor is tartományi képviselőházi elnök voltam, tehát
személyes tapasztalatról beszélek. Örülök annak, hogy ezen a belső
konfliktusoktól sem mentes időszakból a Magyar Tanszék elkezdett
kilábalni. Sokat és sokszor beszélgettem a korábbi idők meghatározó
tanáraival, voltak köztük egykori tanszékvezetők is, nem titkoltan a
tanácsukat kértem. Arra kértem őket, hogy segítsenek engem abban, hogy
az akadémiai függetlenség megsértése nélkül, de segíthessem a vajdasági
magyar értelmiségképzés egyik bástyájának tekinthető Magyar Tanszéket.
Kölcsönös tanácstalanságunk nem esett jól, a tény, hogy az
együttgondolkodás lehetőségének helyébe a merevség, az elzárkózás, a
tüskés nyilatkozatok sora került, miközben egyre kevesebb hallgató
jelentkezett az intézménybe, sokat rontott a Tanszék megítélésén, ami
rossz szájízt jelentett azokon a baráti beszélgetéseken. Számomra mégis
tanulságosak voltak, mert az egykori tanárokat hallgatva értettem meg a
némiképpen új időknek új dalaival érkezők érzékenységét, akiknek
természetes igényük volt arra, hogy mást és másként tegyenek. Nem
állíthatom, hogy nem érintett fájdalmasan, amikor korábbi tanárokat,
tanszékvezetőket nem találtak arra méltónak, hogy meghívják őket a
tanszékes rendezvényekre, de megértettem, hogy a változásnak és
fejlődésnek ez is egy szakasza, amit túl kell élni. És bármennyire is
úgy gondolhatták, nem közösen kell túlélni, én meg voltam győződve, hogy
igen. Közösen kell túlélnünk, mert a Magyar Tanszék a vajdasági magyar
közösség szempontjából közös érték. Olyan közös érték, amelynek
sikerességét, előrehaladását, nemzetközi kapcsolatépítésének segítését,
nem választhatjuk le az alapítóról.
Mindezek után különösen nagy öröm számomra, hogy a Magyar Tanszék
építkezésbe fogott, a párbeszéd híve, a kölcsönös tisztelet elve alapján
viszonyul az alapítójához, aminek egyik világos jele az én mostani
jelenlétem, az a tény, hogy szólhatok Önökhöz.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, ünneplő Közösség, Tisztelt Tanár Urak és Hölgyek, a Magyar Tanszék Barátai!
A Grendel-idézettel azt érzékeltettem, hogy beszélőpozícióm minimum
kettős, egymástól elkülönülő. Engedjék meg, hogy néhány mondat erejéig
most a Vajdasági Magyar Szövetség elnökeként köszöntsem a fennállásának
60. évfordulóját ünneplő Magyar Tanszéket. A tisztelet és öröm mondatait
nem ismétlem. Ugyanakkor szeretnék kitérni néhány olyan momentumra, ami
az alapítót nem érinti, de a közösségi vezetőt igen. Azt mondtam, hogy
meggyőződésem volt azokban a nehéz időkben is, amikor kétségtelenül
mélyrepülésben volt a Tanszék, a lehetséges megoldások közös keresésétől
pedig mereven elzárkózott, hogy közösen kell túlélnünk azt is, mert
valóban úgy hiszem és gondolom, hogy a vajdasági magyar értelmiségképzés
egyik bástyája a Magyar Tanszék, márpedig minden közösségnek szüksége
van értelmiségre – a kisszámúaknak talán méginkább, az önbizalomtól nem
túltengő közösségeknek, mint amilyenek mi is voltunk, remélem, hogy ez
egyre inkább múlt időben mondható el, különösen nagy szüksége van.
Szerettem volna számokkal és nevekkel érzékeltetni annak a hatvan évnek
az emberi erőforrásban elért eredményét, de falba ütköztem. Nem
mondhatom, hogy a tartományi képviselőház szakszolgálata nem
szolgálhatott volna nekem konkrét számmal arról, hányan diplomáztak a
Tanszéken az elmúlt hatvan év alatt, de úgy gondoltam, ennek a
büszkeségre okot adó számnak ott kell szerepelnie az intézmény
honlapján. A következő adatot találtam: ,,ötvenöt év alatt mintegy 800
magyartanári oklevelet bocsátott ki.” Ha nem is azsúr a szám,
mindenképpen tiszteletet parancsoló. Legyünk rájuk büszkék, köszönjük
meg nekik, hogy az élet megannyi területén megállták a helyüket,
magyartanárként, újságíróként, kultúraszervezőként, szerkesztőként.
Legyünk büszkék arra, hogy irodalomtörténészek, folkloristák, írók,
költők, fordítók vannak köztük, hogy levéltárosok, kisközösségi
mindenesek, szakosztályvezetők, anyanyelvápolást tanítók, a magyar nyelv
és irodalom talpasai Vajdaságban. Köszönjük meg kitartásukat,
elkötelezettségüket, de méltányoljuk fiatalkori kitartásukat is, hogy
nem elégedtek meg azzal, hogy hallgatók voltak, hanem megszerezték az
egyetemi diplomát. Őszintén sajnálom, hogy az intézmény honlapján az
egykori hallgatóink címszó alatt senki nem szerepel. Úgy hiszem, a
közösség, a családok, az itt végzettek, a tanszékesek büszkesége volna,
ha mindazok fényképe, életútja, életrajza, akik az elmúlt hatvan évben
itt diplomát szereztek, szerepelne a honlapon. Kivétel nélkül mindenkié,
aki itt diplomát szerzett. Mert hiszen ők azok, akik az intézmény
értelmét adják, létjogosultságát biztosítják, akik az ünnepeltek közé
tartoznak.
A VMSZ elnökeként szeretném megköszönni a hatvan év alatt itt
diplomát szerzett közel ezer magyartanárnak az elvégzett munkát, a
mostanában diplomázottaknak a lendületet, amivel belevetik magukat a
kulturális élet alakításába. Legyenek bátrak, írjanak és szervezzenek,
tanítsanak és karolják fel a fiatalokat, vitatkozzanak és formálják a
gyerekeinket, hogy szeressék a magyar irodalmat, ismerjék jól
anyanyelvüket.
A Tanszék jelenlegi és egykor tanárainak szeretném megköszönni a
munkát és azt az önbizalmat, amivel ellátták a tanszékeseket. Szükség
van erre is, komoly szükség. Ugyanakkor, anélkül, hogy politikusként
belekontárkodnék a magyar nyelv és irodalom oktatásának rejtelmeibe,
érinteném az irodalomtudományt, az irodalmi iskolákat, egyetlen dolgot
szeretnék hangsúlyozni: az újvidéki Magyar Tanszék, mint egy
kisebbségben élő közösség csúcsintézménye abban a helyzetben van, hogy
nem mulaszthatja el, nem tekintheti elhanyagolhatónak azt, hogy a magyar
irodalom és kultúra, a magyar nyelv szeretetét ne tanítsa meg az
ideérkező hallgatóknak, hiszen a magyar kultúra továbbéltetésében az itt
végzetteknek jut a legnagyobb feladat. Talán egyszerűbb, ha ismét
Grendelt idézem: ,,A 20. századi magyar irodalom beszédmódjának
karakterét a század elejétől napjainkig három paradigma egyidejű
jelenléte formálta, a nyugatosoké, az avantgárdé és a harmincas évektől a
népi íróké. Hatásuk a magyar irodalom alakulástörténetére nem mindig
volt egyformán intenzív és szignifikáns, de a jelenkor irodalma felől
nézve, nagyon kevés kivételtől eltekintve, többé-kevésbé e három
paradigma valamelyikére a legtöbb kortárs mű beszédmódja
visszavezethető.” Ebből a perspektívából szemlélve azt is látnunk kell,
hogy a Magyar Tanszéknek különös és meghatározó szerepe van. Mégpedig
abban, hogy folytassa azt a munkát, amit részben a Tanszék korábbi
meghatározó generációjával szemben megkezdtek, beemelve a recepcióba a
korábban ideológiai, értékrendbeli ,,elhajlásuk” miatt kirekesztett
irodalomtörténészeket, írókat. Ezt a munkát azonban lehetetlen úgy
folytatni, hogy annak ne legyen hatása a közgondolkodásra, az irodalmi
terekben meglévő különbségek létjogosultságának elfogadására. Mindez
olyan sok kérdést felvet, ami nem csak egy ünnepi beszéd, de egy
konferencia keretét is szétfeszítené, így csak annyit szeretnék
hangsúlyozni, hogy a Magyar Tanszéknek központi szerepe van abban, hogy
ne követődjönek el azok a tévedések és hibák, amelyek akár ideológiai,
akár értékrendbeli elkülönböződések miatt jelen voltak – és ha mély
hálával kell gondolnunk az elmúlt hatvan évben a Tanszéket építő
oktatói, vezetői karra, akkor kétségkívül meg kell követnünk azokat,
akiket nemzeti meggyőződésük és szemléletük miatt kirekesztettek a
szocializmus időszakában, vagy akiket éppen manapság roncsolnak
esztétikai megfontolások mögé rejtőzve, azonban ideológiai okokból,
közéleti szempontok alapján, felszínesen és akár méltatlanul.
Meggyőződésem, hogy a Magyar Tanszék mostani középgenerációja felnőtt
ahhoz a bonyolult és összetett feladathoz, amit más elképzelések és más
meggyőződések mentén alakítottak elődeik. Ugyanakkor az is
meggyőződésem, hogy nem csak az oktatóknak adatott meg az a szabadság,
hogy különválasszák irodalomtörténeti, szépírói, kritikusi, újságírói,
közéleti énjüket, megkövetelve a nekik kijáró tiszteletet, hanem ez a
szabadság és tisztelet az ő részükről is megillet minden egyetemi
polgárt, minden hallgatójukat és minden alkotót, vagy többféle szerepben
tevékenykedő értelmiségit, de erre már utaltam a bevezető
gondolatokban, mégpedig a vélt tudományos erőfölény és pozícionáltság
kapcsán.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, ünneplő Közösség, Tisztelt Tanár Urak és Hölgyek, a Magyar Tanszék Barátai!
Végezetül engedjék meg, hogy felidézve azt az időszakot, amikor én az
újvidéki Jogi Kar hallgatója voltam, elmondjam, miként éltük meg mi,
jogászok a tanszékeseket. Őszintén: magunkat okosabbnak gondoltuk, az
egyetemet, amit végzünk sokkalta nehezebbnek, öntudatunk az egeket
verte, de amikor a tanszékesekkel találkoztunk, mindig hátra kellett
hőkölnünk. A tanszékesek külön kasztot képviseltek, bejártak a Forumba,
saját nyelvezetük volt, újságot írtak már hallgató korukban, ha nem
ismertünk valami harmadrangú és jelentéktelen írót vagy összekevertük a
jambust a daktilussal, megvetően mértek végig. Nem irigykedtünk rájuk,
inkább nem értettük ennek az okát, végül is ők sem ismerték a római jog
alapjait. Biztos vagyok abban, hogy ez ma sincs másként. De abban is
biztos vagyok, hogy a Magyar Tanszékre jelentős feladatok hárulnak, amit
meggyőződésem szerint a számos területen kiváló teljesítménnyel működő
tanszékvezető asszonnyal az élen az elkövetkező években kiválóan
megoldanak majd. Olyan feladatok ezek, amelyekhez minden jogász és
minden politikus egyszerre sok és egyszerre kevés. A vajdasági magyar
kultúra vonatkozásában kialakítandó konszenzushoz szükség van a Tanszék
mértéktartó és nyitott hozzáállására, teljesítményére. És ha a mondaton
csak annyit változtatok, hogy azt mondom: a délvidéki magyar kultúra
vonatkozásában, akkor máris megfogalmaztam egy olyan kérdést, amire a
választ egyetlen paragrafus sem tudja megadni, de a nemzeti
identitáshoz, annak rétegeihez ezer szállal kötődő, a magyar irodalommal
és nyelvvel foglalkozó tanszékesek – hangsúlyoznám, hogy egymás
kollégái, az írástudók, erre válaszokat tudnak majd megfogalmazni. Nem
kizárásos alapon, hanem kollegiális nyitottsággal, egymás
tevékenységének elismerésével is.
Mindehhez kívánok erőt, egészséget, kitartást, szakmai sikereket és
elégedett, felvértezett, a magyar kultúra több területén is jártas
hallgatókat.
