Október 23., az 1956-os forradalom emléknapja

 

Október 23. a magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseményének, az 1956-os forradalomnak állít emléket. Ezen a napon a magyar nép bátran fellépett az elnyomás ellen, kiállt a szabadságért és a függetlenségért. 

Az emléknap nem csupán történelmi események felidézése, hanem a nemzeti identitás megerősítésének, a közös múlt ápolásának is eszköze. A megemlékezések, ünnepi események és népszokások lehetőséget adnak arra, hogy a forradalom üzenetét a mai kor embere is megértse és magáénak érezze.

https://nepszokasok.hu/oktober-23-az-1956-os-forradalom-emleknapja/

Nagy Imre történelmi emlékezete

 

https://kronologia-archivum.retorki.hu/kronologia/

Batthyány Lajostól Tisza Istvánon keresztül Antall Józsefig sorolható a mártír magyar miniszterelnökök névsora. Ott van közöttük Nagy Imre is, az 1956-os forradalom és szabadságharc kormányfője. Idegen hatalom golyója, politikai gyilkosok fegyvere, hazaárulók kötele, a nemzetért folytatott munka okán figyelmen kívül hagyott betegség végzett velük. Emléküket ápolni, ma is időszerű örökségüket folytatni kell. Ez az örökség nem több: „A HAZA MINDEN ELŐTT”.

Nagy Imre szegényparaszti családból származott, és az első világháború közepén, 1916-ban esett orosz fogságba. Ott hatottak rá végérvényesen a szegények, a kisemmizettek megváltását ígérő kommunista eszmék. A társadalmi igazságosság, a paraszti egyenlőség és a szegénység felszámolásának lehetősége mélyen megérintette. 1918-tól kezdve számos szociáldemokrata és kommunista mozgalom, valamint párt tagja volt, kereste az utat a társadalmi igazságosság megteremtéséhez. Elsősorban a magyar parasztság sorsával foglalkozott. 1921-ben tért vissza Magyarországra, Kaposváron tisztviselőként dolgozott egy biztosító társaságnál 1927-ig. Közben három évet töltött börtönben politikai okok miatt. Ezt követően Bécsbe emigrált, majd 1930-ban a Szovjetunióban kötött ki.

Állandó harcban állt a szovjet és a magyar kommunista vezetők embertelen politikai gyakorlatával, amiért vezető testületekből való eltávolításától a pártból kizárásig büntették mintegy negyedszázadon keresztül. Hullámvasút volt életének ez a szakasza, mert felkészültsége, tudása és elkötelezettsége révén mindig visszakerült vezető pozíciókba. 1936-ban Nagy Imrét Kun Béla feljelentése alapján kizárták a pártból, mert nem kívánta felvenni a szovjet állampolgárságot. Munkahelyéről elbocsátották, ezt követően alkalmi munkákból élt. 1939-ben megrovással visszavették a Kommunisták Magyarországi Pártjába. 1944. december 22-én a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlés földművelésügyi miniszterré nevezte ki. 1945. március 17-én a kormány elé terjesztette a földosztásról szóló miniszteri rendelettervezetet, hogy „valóra váltsa a magyar földműves nép évszázados álmát, és birtokába adja ősi jussát, a földet.” Ekkor még a Minisztertanács egyhangúlag elfogadta az előterjesztését. 1945. november 17-én a Tildy-kormány belügyminisztere lett. 1946. március 18-án lemondott erről a posztjáról, miután a Magyar Kommunista Párt vezetése többször is bírálta. 1947. december 10-én írásos ellenvéleményt fogalmazott meg Gerő Ernő gazdaságpolitikai irányelveivel kapcsolatban, melyek a szovjet mintájú átalakítást szorgalmazták. A pártvezetés ezt az ellenvéleményt elutasította. 1949-ben hosszú vitába bonyolódott Rákosival, melynek során a mezőgazdaság szövetkezetesítésének hosszabb időre történő, erőszaktól és diszkriminációtól mentes útja mellett állt ki. Ezt követően „opportunista, szövetkezetesítés elleni nézetei miatt” a Politikai Bizottságból kizárták. Sztálin halála után Rákosi – Moszkvát is irritáló – túlkapásai miatt, szovjet „sugallatra” 1953. július 4-én Nagy Imrét miniszterelnökké nevezték ki. Július 26-án, három héttel később, Nagy Imre feloszlatta az internálótáborokat, és megszüntette a kitelepítéséket, korlátozta az ÁVH tevékenységét, könnyített a parasztság terhein, lehetővé tette a termelőszövetkezetekből való kilépést. Szabadon engedte a Rákosi által bebörtönzött kommunistákat, közöttük Kádár Jánost (!). Megszüntette az egyházak üldözését, leült tárgyalni a legmagasabb egyházi vezetőkkel. (Megjegyzendő, hogy még orosz fogsága idején is templomba járó ember volt.) 1955-ben „antimarxista, antileninista, pártellenes nézetei” miatt megfosztották minden tisztségétől, végül a pártból is kizárták.

1956. október 23-án budai villájában ült házi őrizetben, a hatalom számkivetettjeként. Igaz ugyan, 1956 tavaszán elkezdte reformista nézeteit tanulmányokban kifejteni, és az egyre kiterjedtebb pártellenzék tekintélyes szellemi vezetőjévé vált, azonban semmiféle akció részese nem volt, szerepet nem vállalt. 60. születésnapján, június 7-én, közel száz közéleti személyiség, író, újságíró, művész és tudós kereste őt fel otthonában, hogy köszöntse, és egyben aktivizálásra ösztönözze. Kialakult körülötte az úgynevezett „Nagy Imre-kör”. 1956. október 13-án visszavették a pártba. 1956. október 22-én este tért haza egy badacsonyi szüretről. A műegyetemisták felkérték, hogy legyen jelen a nagygyűlésükön, de ezt visszautasította. Nem értett egyet a tüntetésekkel, párton belüli alapvető reformokban gondolkodott. 23-án délelőtt Losonczy Géza lakásán találkozott pártbeli legjobb barátaival, hogy a vezetésben szükségesnek ítélt legfontosabb változásokról tárgyaljanak. Délután egyre másra keresték fel hívei, hogy szóljon a tüntetőkhöz, de erre csak este 9 óra tájban lett hajlandó, amikor a Kossuth téren több tízezer ember követelte őt. A Parlament erkélyéről arról beszélt, a tüntetők követelései jogosak, a párt vezetésével meg kell találni a politikai kibontakozást. Ezután átment az MDP (Magyar Dolgozók Pártja) Akadémia utcai központjába, ott értesült a fegyveres felkelés kirobbanásáról és a szovjet csapatok fővárosba hívásáról. Mivel nem volt tagja a vezetésnek, a döntést nem kérhette számon, nem tudott változtatni rajta. Nem csak a saját kárunkat látta benne, hanem az intervenciót a Szovjetunió baklövésnek tartotta. A Gerő klikk tisztában volt azzal, hogy a Néphadseregre és a rendőrségre aligha számíthat, legfeljebb sz ÁVH-s alakulatokra. Az éjszaka során kihirdetett statáriumról is nélküle döntöttek, de kényszerűen ezt is tudomásul vette.

24-én hajnalban az MDP vezetősége megválasztotta kormányfőnek, amit a Moszkvából délután Budapestre érkező Mikoján és Szuszlov is jóváhagyott. Ezzel a kommunista gyakorlatnak és az érvényes magyar törvényeknek megfelelően ismét az ország legitim miniszterelnöke lett. Délben rádióbeszédet mondott, melyben ígéretet tett, hogy a fegyvert letevők a statárium alól mentesülnek. Ekkor még úgy gondolta, hogy párhuzamosan zajlik egy kommunista antisztálinista forradalom és egy ellenforradalom. Ellenforradalminak minősítette a rendszer elleni követeléseket, vagyis a többpártrendszer szorgalmazását. Az ezt követő napokban Nagy Imre lényegében el volt vágva a külvilágtól, mégis fokozatosan elfogadta a felkelők követeléseit, miután sorra fogadta a különböző forradalmi küldöttségeket. Rájött, hogy itt a magyar nép teljes egészének akaratáról van szó, a kisemmizett, megnyomorított nép követel jobb életet spontán felkelés formájában, szó sincs valamiféle „reakciós restaurációról”. Leváltották Gerőt, a sztálinista magot eltávolították az MDP-ből, négypárti kormány alakult, megkezdték a tárgyalásokat a szovjet csapatok kivonásáról. Még időben megakadályozta, hogy a legnagyobb budapesti fegyveres felkelőgóc, a Corvin köz ellen koncentrált szovjet-magyar (ÁVH-s) fegyveres támadást indítsanak.

28-án este Nagy Imre rádióbeszédben bejelentette, hogy a kormány a történteket nemzeti demokratikus mozgalomként értékeli, elfogadja a felkelők követeléseinek nagy részét, és kivonják a szovjet csapatokat Budapestről. Egyértelműen állást foglalt a forradalom és a többpártrendszer bevezetése mellett, és a spontán alakult forradalmi bizottságok támogatását kérte. Bejelentette az ÁVH feloszlatását, a beszolgáltatás eltörlését. Jóváhagyta a Forradalmi Karhatalmi Bizottság megalakulását, amely a honvédség, valamint a rendőrség és a nemzetőrségbe szervezett felkelők részvételével tartotta fenn a rendet. Október 30-i rádióbeszéde ezekkel a szavakkal kezdődött: „Magyarország dolgozó népe, munkások, parasztok, értelmiségiek! A hazánkban mind szélesebben kibontakozó forradalom, a demokratikus erők hatalmas megmozdulása válaszút elé állította hazánkat. A nemzeti kormány az MDP elnökségével egyetértésben a nemzet életében sorsdöntő elhatározásra jutott, amelyet a következőkben kívánok Magyarország dolgozó népével tudatni. Az ország életének további demokratizálása érdekében az egypártrendszer megszüntetésével a kormányzást az 1945-ben újjászületett koalíciós pártok demokratikus együttműködésének alapjaira helyezzük.”

November elsején kormánya bejelentette a Varsói Szerződésből való kilépést, és semlegesnek nyilvánította az országot, melyhez kérte az ENSZ és a négy nagyhatalom elismerését. Késő este az új kommunista párt, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) vezetője, Kádár János, aki eddig az időpontig mindent jóváhagyott, elfogadott, a szovjet nagykövetségre ment, másnap pedig Moszkvába vitték „bolsevik” elvtársai. Mindez a kormány tudta nélkül történt. Látszólag jó ütemben haladtak a tárgyalások a szovjet csapatok hazánkból történő kivonásáról, a további demokratikus átalakulásról. Az egész ország egy szebb jövő lázában égett. November 3-án, vasárnap mindenki készült felvenni másnap a munkát, mindenhol döntöttek a sztrájkok beszüntetéséről, a tanulók készültek az iskolába.

Közben Nagy Imréék kapták a jelentéseket a Budapest felé özönlő szovjet csapatokról. November 4-én hajnalban drámai hangú rádióbeszédben jelentette be a második szovjet beavatkozást. „Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.” A Parlament épületét elözönlő szovjet katonák elől azonban kénytelen volt legközelebbi híveivel a jugoszláv nagykövetségen menedéket kérni. Innen aljas cselszövéssel elrabolták a megszálló szovjet erők, magyar cinkostársaikkal együttműködve, és romániai Snagovba deportálták őket. Kádárék megpróbálták rávenni a forradalom miniszterelnökét, mondjon le, ismerje el a Kádár-kormányt, gyakoroljon önkritikát (szokásos kommunista praktika) és kérjen bocsánatot a magyar néptől! Ez esetben nem csupán szabadságát adták volna vissza, hanem komoly társadalmi funkciót is kilátásba helyeztek számára. Kádár tisztában volt azzal, hogy csak ez esetben tekinti őt ország-világ törvényes kormányfőnek. Nagy Imre kategorikusan visszautasított mindent. 1957. március 27-29-én Moszkvában Kádár János megállapodott az SZKP vezetőivel abban, hogy Nagy Imrét bíróság elé állítják. A szovjet vezetés nem írta elő Nagy Imre halálos ítéletét, erre csak azért került sor, hogy a hazaáruló nyugodtan alhasson. 1958. június 15-én Nagy Imre az utolsó szó jogán a következőket mondotta: „Igen tisztelt népbíróság! Igen tisztelt elnök úr! Az ügyész úr vádbeszédében reám a legsúlyosabb, tehát halálbüntetés kiszabását javasolta. Többek között azzal indokolta, hogy a nemzet nem tud elfogadni olyan ítéletet, amely könyörületes lenne. Sorsomat a nemzet kezébe teszem. Védelmemre semmit felhozni nem kívánok, kegyelmet nem kérek.” Másnap hajnalban végrehajtották a kötél általi halálbüntetést. Családjának írt búcsúleveleit nem kézbesítették, csak rehabilitálása után kerültek elő 1989-ben.

 

 

 

 

Nagy Imre hatalmas utat járt végig, amíg internacionalista kommunistából magyar nemzeti hőssé vált. De ez az út nem damaszkuszi volt. Ez egy hosszú tévút volt. Jót akart, de rosszul. Rosszul, vagyis tévesen, de nem gonoszul, nem kegyetlenül. Emberarcú kommunista volt, emberarcú szocializmust akart. Élete végén döbbent rá, hogy tévúton járt. De akkor élete árán is kiállt a megtalált igazság mellett. Önként vállalt halálával tette hitelessé az egész világ előtt a magyar nép forradalmának és szabadságharcának igazát. Ezzel vált történelmileg visszavonhatatlan bűnné Kádárék haza- és nemzetárulása. Október 23-án a korabeli egyetemi ifjúság, a Petőfi Kör, a spontán utcára vonuló tömegek, a pesti srácok, a felkelők mellé álló katonák és rendőrök mellett a mártír Nagy Imrére emlékezünk.

Budapest, 2025. október 16.

Csóti György

Rövidített változata megjelent a Magyar Nemzet 2025. október 22-i számában

A Zoran

Március 12-én halálos lövést kapott a demokratikus Szerbia. Azóta tetszhalott.

Bódis Gábor

Életem legkeményebb élő adása volt. Szerkesztettem és vezettem a Szabad Európa Rádió délután 14 órakor kezdődő (mi alapítottuk és még mindig létezik) szerbiai hírműsorát. Minden elő volt készítve: hírek és riportok. Negyedórával az adás előtt Slobodan Arežina, belgrádi stúdiónk vezetője (egykor a Vajdasági Rádió és Televízió második embere) telefonál nekem Prágába, hogy lövések voltak a miniszterelnökség épületénél. Nincs kizárva, hogy a kormányfő, Zoran Đinđić ellen követtek el merényletet. Két perc múlva ezt megerősítette. Kukába az egész adásmenet. Slobodan azonnal kiküldte a tudósítókat a Miniszterelnökséghez, a képviselőház épületébe és a kórházba.

Egyetlen papírfecni nélkül rohantam a stúdióba, mindenki felajzott állapotban, Belgrádtól Prágáig.

Megindult az adás, bemondtam, hogy merénylet történt és kapcsoltam a tudósítókat. Végül az adás közepe táján a szkupstinában tartózkodó emberünk jelentette, hogy a szerb miniszterelnök meghalt.

Intettem egy a hangmérnök mellett izguló kollégámnak, hogy hozza Zorán életrajzát. Pár perccel később berohant és felolvasta. Jöttek az első reagálások. Szörnyű, felejthetetlen élmény volt.

XXX

Néhány héttel korábban Zoran Đinđić magánemberként Prágában járt, hogy átvegye az ottani Károly Egyetem díszdoktori címét. A SZER képviseletében megvártam a szertartás után és a cseh rendőrség gépkocsijával a SZER akkor még a Vencel téren levő székházába hajtottunk. Élvezettel mesélt napi rutinjáról, ami akár több tucat megbeszélésből is áll. Egy optimista politikus ült mellettem a hátsó ülésen.

Később egy órát elbeszélgetett velünk, a Délszláv Osztály újságíróival, majd interjút adott a SZER-nek (riporter: Branka Mihajlović).

2023. március 12.

https://naplo.org/index.php?p=hir&modul=minaplo&hir=15336

 

Zoran Đinđić meggyilkolásának két évtizede: Hol tart ma Szerbia?

 

 

 Fotó: EPA

2023. március 12. 11:20 

Húsz évvel ezelőtt, ezen a napon merénylet áldozata lett Zoran Đinđić, Szerbia első, demokratikus úton megválasztott kormányfője, a Demokrata Párt elnöke.

Đinđićre március 12-én, a szerb kormány Nemanja u. 11. szám alatti épülete előtt lőtt rá a különleges műveleti egység (JSO) tagja, Zvezdan Jovanović mesterlövész.

A kormányfő meggyilkolásáért később 40 éves börtönbüntetésre ítélték a JSO egykori parancsnokát, Milorad Ulemek Legiját és Jovanovićot, mint közvetlen elkövetőt, valamint további tíz személyt, akiket tettestársként neveztek meg, míg a zimonyi bűnözői csoport, a Zimonyi klán két vezetőjét Dušan Spasojevićet és Mile Luković Kumot elfogásuk során megölték.

Đinđićet a legnagyobbaknak kijáró szertartás keretében temették el, 70 ország küldöttsége jelent meg, a temetési menetben pedig több százezer polgár kísérte utolsó útjára.

Đinđić, akinek megbízatási idejében elindult az ország demokratizálódása, gyökeres gazdasági reformok kezdődtek, 1952-ben született, a belgrádi bölcsészkaron szerzett oklevelet, majd németországi egyetemeken előbb tanult, később tanított. 1990-ben tért vissza Szerbiába és a Demokrata Párt (DS) egyik alapító tagja volt. 1994-ben a párt elnökévé választották.

A 2000 októberi, rendszerváltónak nevezett események egyik elindítója volt, az akkori, 18 pártot tömörítő demokratikus ellenzék (DOS) egyik karizmatikus vezetője.

Đinđićet 2001. január 25-én választották meg kormányfővé, Slobodan Milošević bukását követően az ország első, demokratikusan megválasztott miniszterelnökeként írt történelmet. Tisztségében maradt egészen 2003. március 12-áig, amikor is a szerbiai kormány épülete előtt rálőttek és az orvosok minden igyekezete ellenére sem tudták életét megmenteni.

Meggyilkolását sok elemző és politikus úgy értelmezte, mint a Milošević-rendszer utáni társadalom demokratizálódási és modernizációs folyamatának, valamint a radikális gazdasági és társadalmi reformok megállítására irányuló szándékot.

Megmutatta, hogy Szerbia valóban jobb lehet

Az N1 televízió a meggyilkolt kormányfő egykori munkatársait, minisztereit, írókat kért fel arra, két évtized távlatából értékeljék Đinđić tevékenységét.

Zoran Živković, aki követte a kormányfői székben, úgy fogalmazott, "Még ma is vannak piszkos emberek, akik piszkos dolgokat mondanak róla".

Božidar Đelić egykori miniszter a meggyilkolt miniszterelnök egy kijelentését idézte fel, miszerint

„a reformok vagy sikeresek vagy népszerűek”.

Đinđić – megítélése szerint – abban is „egyedülálló” volt, hogy támogatta minisztereit abban, hogy olyan intézkedéseket hozzanak, amelyek szükségesek és ne olyanokat, amelyek a miniszterelnök és a párt vezetőjének népszerűségét növeli. „Azt hiszem, Zoran megmutatta, hogy Szerbia valóban jobb lehet”, mondta Đelić.

Bojan Ljubenović, a néhai kormányfő gondolatait összegző gyűjteményes könyv társszerzője szerint Đinđić volt az egyetlen olyan vezető politikus, aki mögött nem állt ott a média. „Mindenki tanulta akkoriban a demokráciát és a sajtószabadságot és felrótták neki és kormányának azt is, amit kell, meg azt is, amit nem”, mondta. Đinđićnek mindenféle médiatámogatásért „keményen meg kellett dolgoznia”, mert egy nagyon nehéz pillanatban lett kormányfő és rövid idő alatt meglehetősen sok pozitív dolgot tett” véli Ljubenović.

Zoran Živković, a Demokrata Párt kiemelkedő politikusa, aki a merényletet követően a kormányfői teendőket átvette, úgy véli, ha Đinđić életben marad, mára Szerbia kulcsfontosságú problémáit magunk mögött tudhatnánk, Đinđić pedig valamelyik tudományos intézetnél vagy kormányon kívüli szervezetnél lenne. Szavai szerint Szerbia nagyjából Bulgáriával, Romániával és Horvátországgal együtt vált volna az EU tagjává, valahol 2007 és 2010 között.

Božidar Đelić, a Đinđić kormány pénzügyminisztere, aki az elmúlt két évtized során visszavonult a politikából és manapság egy francia bank befektetési igazgatója Párizsban, a televíziós műsorban visszaemlékezett Đinđić washingtoni útjára, amikor ő azt várta, hogy Đinđićet „hősként fogadják”, ehelyett egészen más történt. „Egyetlen szenátor sem akart velünk találkozni... azért, mert a nemzetközi politika nem változik olyan gyorsan. Szimpátia helyett az ellenünk lobbizó csoportok lejáratásával találkoztunk”, mesélte. Đinđićnek akkor Amerikában azt rótták fel, hogy abban az időben még nem adta ki Hágának Slobodan Miloševićet. Mint mondta, óriási kampány folyt azért is, hogy Đinđićet megpróbálják cigarettacsempész bűnözőként bemutatni.

Arra a kérdésre, hogy Aleksandar Vučić elnök jelenlegi szerbiai kampánykörútjában fel lehet-e fedezni Đinđić akkori, Szerbia jó úton elnevezésű kampányának elemeit, a műsor vendégei egyöntetű nemmel válaszoltak. Zoran Živković szerint a kettőt nem lehet egy napon említeni. Božidar Delić úgy fogalmazott: “A Szerbia jó úton kampányban nem voltak fizetett emberek, nem volt meg a tömeg kikényszerített jelenléte, amit ezekről a rendezvényekről nem lehet elmondani.

https://www.vajma.info/cikk/tukor/8716/Zoran-inic-meggyilkolasanak-ket-evtizede-Hol-tart-ma-Szerbia.html

Október 6.

Százhetvenegy évvel ezelőtt ezen a napon oltotta ki a magyar szabadságharc tizenhárom hős katonájának életét a véreskezű Habsburg önkény. (Végrehajtó Haynau.) A legújabb kutatások szerint a 18 esztendős Ferenc Józsefet, későbbi „mi Ferenc Jóskánkat”, nem kellett biztatni tanácsadóinak a kegyetlen leszámolásra, maga is azt szorgalmazta.

Máig szolgáló tanulság, hogy a tizenhárom vértanú közül két idegen állampolgár is volt, és a többiek között hatan az ország nemzetiségei közül kerültek ki. Tizenegy hazájához hű katona és két szabadság eszméjéért még idegen földön is harcolni képes európai ember.

Rájuk fájdalommal emlékezve küldöm utolsó szavaikat:

Aulich Lajos

(1793-1849) német nemzetiségű magyar állampolgár, honvéd tábornok

"Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom megértik ezt a szolgálatot."

Damjanich János

(1804-1849) szerb nemzetiségű magyar állampolgár, honvéd tábornok

"Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt."

Dessewffy Arisztid, gróf

(1802-1849) magyar, honvéd tábornok

"Tegnap hősök kellettek, ma mártírok. Így parancsolja ezt hazám szolgálata."

Kiss Ernő

(1799-1849) örmény nemzetiségű magyar állampolgár, honvéd altábornagy

"Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük."

Knézich Károly

(1808-1849) horvát nemzetiségű magyar állampolgár, honvéd tábornok

"Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat."

Láhner György

(1795-1849) német nemzetiségű magyar állampolgár, honvéd tábornok

"Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon. És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom."

Lázár Vilmos

(1815-1849) örmény nemzetiségű magyar állampolgár, honvéd ezredes

"Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek."

Leiningen-Westerburg Károly, gróf

(1819-1849) német állampolgár, honvéd tábornok

"A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját."

Nagysándor József

(1803-1849) magyar, honvéd tábornok

"De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben. Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett."

Poeltenberg Ernő, lovag

(1808-1849) osztrák állampolgár, honvéd tábornok

"Minket az ellenség dühös bosszúja juttatott ide."

Schweidel József

(1796-1849) magyar (részben német felmenőkkel), honvéd tábornok

"A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot."

Török Ignác

(1795-1849) magyar, honvéd tábornok

"Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam."

Vécsey Károly, gróf

(1803-1849) magyar, honvéd tábornok

"Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt."

 

 

 

Az aradi vár templomának mai állapota

Csóti György