Vig Emese (Transtelex)
Sokéves fideszes főszereplés után, Budapest képviseletében a Kolozsvári Magyar Napokon most a Tisza-kormány helyettes államtitkára, Kollai István mondott beszédet, aki saját rövid üdvözlete után Tarr Zoltán társadalmi kapcsolatokért és kultúráért felelős miniszter levelét olvasta fel. A tavaszi magyarországi kormányváltás óta szinte érezhető volt némi távolságtartás a Tisza-kormány és a határon túli közösségek, illetve az erdélyi politikai elit között. Bár Tarr Zoltán miniszter korábban már kilátogatott a fehéregyházi Petőfi-emlékhely átadására, a helyzet nem volt feszültségmentes: éppen akkor derült ki, hogy az RMDSZ felvásárolná az Erdélyi Médiatér Egyesület korábbi rádióhálózatát, amit a Tisza kimondottan barátságtalan lépésként értékelt.
A Kolozsvári Magyar Napok nyitógáláját éppen ezért mindenki érdeklődéssel várta, ez volt az az alkalom, ahol tulajdonképpen a Tisza-kormány magyarságpolitikája debütált a Kollai István által felolvasott üzenettel. A fesztivál következő napjaiban a határon túli magyarságért felelős helyettes államtitkár kimaxolta a helyi láthatóságot Kolozsváron. A nyitógálát követő napon Grezsa Csaba főkonzullal a konzulátus által szervezett pódiumbeszélgetésen vett részt, majd volt telt házas közönségtalálkozója a Planetárium közösségi térben, és a Babes–Bolyai Tudományegyetem panelbeszélgetései egyikén is látható volt, augusztus 20-át pedig Gyergyószentmiklóson, a helyi lovas ünnepen töltötte.
A sűrű programok között ültünk le a helyettes államtitkárral, akinek szakmai és politikai hátterét kinevezésekor már részletesen bemutattuk, ezúttal pedig a forrásátvilágítások valós tétjéről, az online térben dúló kommentháborúkról, az RMDSZ-hez fűződő viszonyról és a Tisza-kormány formálódó nemzetpolitikai stratégiájáról kérdeztük.
A Kolozsvári Magyar Napok megnyitóján a színpadról szinte minden felszólaló a „tárt kapuk” szlogenjét hangsúlyozta, de a valóságban rég nem látott távolság és feszültség érezhető az anyaországi és az erdélyi magyarok között. A tavaszi választások után a közösségi médiában elszabadultak az indulatok, a magyarországi kommentelők jelentős része homogén fideszes szavazógépként könyveli el a határon túliakat, míg az erdélyi magyarok közül sokan árulókként bélyegzik meg a kormányváltókat. Történészként és társadalomkutatóként hogyan látja ezeknek a mélyülő árkoknak a betemetését? Megvalósítható a közeledés?A kulturális konfliktusok kutatásának komoly szakirodalma van, amely leírja, hogy léteznek egymást erősítő bizalmi és bizalmatlansági spirálok. Az online tér erre teljesen új dimenziót nyitott, felgyorsítva a folyamatokat. Ha a magyarországi és az erdélyi magyar társadalom közötti távolságot nézzük, elméletileg középtávon kódolva lenne a békülés és a közeledés. A jelenlegi távolságérzet ugyanis alapvetően abból fakad, hogy az elmúlt 10–15 évben teljesen más volt a két közeg életélménye.
Az államilag irányított budapesti propagandamédia mindkét oldalon burkokban tartotta az embereket, és Erdélybe valójában nem jutott el, hogy Magyarországon miért alakult ki egy elsöprő erejű változási igény. Nem jött át, mennyire fojtogatóvá váltak a mindennapi korrupciós mechanizmusok; hogy aki nem állt be a kormányzati klikkekbe, annak lényegében ellehetetlenültek a karrierútjai, és az a szabály uralkodott: „ha szól a szád, fájni fog a fejed”. Nem érzékelték azt sem, mit jelent az, ha egy család eljuttatja a gyerekét a legjobb hazai egyetemekre, de az intézmények kiszorulása miatt a diák már nem vehet részt az Erasmus-programokban, vagyis a kutatás-oktatásban egy valóságos Huxit ment végbe. A döntő többség felismerte, hogy az Európai Unióval folytatott folyamatos érdekharc és az oroszbarát politika valójában nem a nemzeti szuverenitást szolgálja, hanem egy szűk kör magánvagyon-felhalmozását védi, ami a lengyelekkel ápolt történelmi szövetségünket is képes volt nullára amortizálni.
Ez a tapasztalat viszont Erdélyben nem volt közvetlen, így a kölcsönös meg nem értés azonnal a kommentmezőkbe költözött. Hogyan lehet kezelni ezt a virtuális feszültséget anélkül, hogy végleg megmérgezné a kapcsolatokat?A kommentmezőkben dúló háborút óriási problémának tartom, mert könnyen beindíthat egy olyan bizalmatlansági spirált, ami még a békülés előtt elmélyíti a szakadékot. Beszéltem olyan erdélyi magyar politikusokkal, akik felháborodva kérdezték: miért hergeli a kormány a határon túliakat? Amikor visszakérdeztem, hogy hol teszi ezt, a Facebook-kommenteket hozták fel. Nekik is elmondtam: a kommentelők indulatai nem azonosak a kormányzat álláspontjával. Ebben a helyi szereplők segítségét is kérjük: mondják el ők is a saját közösségüknek, hogy a dühös kommentek nem a budapesti politikát tükrözik, miközben mi Magyarországon világossá tesszük, hogy a szélsőséges hangok nem az egész erdélyi magyarságot képviselik.
Ezeket a feszültségeket egyfajta ventilálásként kell kezelnünk. Magyarországon meg kell értetnünk, hogy a kisebbségi létnek megvannak a sajátos nehézségei, és nem véletlen, hogy az előző kurzust sokan az érzelmi odafordulás miatt élték meg pozitívan. A mostani kormányban olyan külpolitikusok dolgoznak, akiknek semmi közük a gyurcsányi korszakhoz vagy a kettős állampolgárság elutasításához, nagyon is hisznek a nemzeti közösségek emancipációjában. A mérgező kommentáradat jelenleg sajnos visszafogja a magyarországi politikusokat az azonnali látogatásoktól, mert kerülni akarják a félreértéseket, de a cél egyértelmű: középtávon vissza kell állítani a természetes, közvetlen személyes párbeszédet.
Van tehát egy stratégia ennek a mérgező légkörnek a meghaladására?A politikumnak vitathatatlanul felelőssége van a közhangulat formálásában, és a magyarságpolitikához hozzá kell tartoznia annak a szakmai munkának, amely fenntartja az érdeklődést és a közös tudást. Ugyanakkor nem lehet egy lapon említeni egy pár hónapja felállt kormányzat felelősségét egy olyan politikai struktúráéval, amely évtizedek óta irányítja ezt a közeget.
Mi igyekszünk ennek megfelelni: elmondjuk, hogy a magyarországi társadalomnak energiát és figyelmet kell fordítania a határon túliak speciális problémáira, és arra, hogy a támogatásokon túl milyen fontos számukra az érzelmi kötődés és a közös vízió. De jó lenne, ha az erdélyi politikum is jobban kivenné a részét a felelősségből. Hitelesebb volna, ha ők magyaráznák el helyben: Magyarországon nem arról van szó, hogy egy nemzeti kormányt váltott egy „nem-nemzeti”, hanem arról, hogy egy nagyon félrecsúszott nemzeti projektet próbálunk most helyrehozni és betemetni a korábbi lövészárkokat.
De hogyan várható el az erdélyi politikai elittől, itt főként az RMDSZ-ről van szó, hogy hűtse a kedélyeket, miközben ők is a korábbi rendszer narratíváit erősítették fel?Ehhez bizonyos szintű önkritikára és bátorságra van szükség ahhoz, hogy ne azok a magyarázatok uralkodjanak el, miszerint Magyarországon egy nemzetellenes fordulat történt. Nagyon fontos lenne, hogy a helyi politikai vezetők és véleményformálók is nyíltan felvállalják a saját közösségük előtt annak a kimondását, hogy miért jutott Magyarország a választás előtti súlyos erkölcsi, gazdasági és működési válságba, és miért omlott össze az Orbán-rendszer. Amikor mi Magyarországon elmondjuk, hogy a határon túli közösség nem azonos a kommentmezőkben dühöngőkkel, akkor az itteni elittől is elvárható, hogy ne erősítse a tévképzeteket és a virtuális feszültséget. A kedélyeket csak úgy lehet érdemben hűteni, ha nemcsak mi beszélünk Budapestről a változások valódi okairól, hanem az itteni vezetők is elmagyarázzák, hogy az anyaországban a centralizált, kritikátlan és működésképtelenné vált modell ellen lázadtak fel az emberek.
Ha viszont ez az önreflexió és a felelősségvállalás még várat magára, mennyire segítheti a bizalom helyreállítását a Tisza-kormány által megígért és elkezdett átvilágítás? Mert nemcsak a választási preferenciák, hanem a magyarországi támogatások kapcsán is elterjedt a határon túli magyaroknak egyfajta kollektív megbélyegzése.A kollektív bűnösség felvetése számunkra abszurd, ilyesmi eszünkbe sem jutott. Az átvilágítás jogi részének pontosan az a célja, hogy a nagyobb támogatási mechanizmusokban világossá tegye az egyéni felelősségeket. Ugyanakkor úgy érzem, maga az átvilágítás fogalma kissé félre van értve: ennek van egy masszív szakmai oldala is. Arra vagyunk kíváncsiak, milyen valós igények születtek az elmúlt években, és azokat milyen mechanizmusokkal elégítették ki.
Mindenki előtt világos, hogy a Bethlen Gábor Alap forrásainak jelentős részét egyedi kérelmek alapján osztották szét. Ez nem azt jelenti, hogy ezek a pénzek mind rossz helyre mentek, de a kérelmezőket is kiszolgáltatott bizonytalanságban tartotta az átláthatatlan rendszer. Mi többéves normatív támogatásokban, nyílt pályázatokban gondolkodunk, hogy kiszámíthatóbb legyen a működés – ehhez viszont le kell ülnünk különböző területek szereplőivel, és meg kell beszélnünk az igényeket, a hiányosságokat. Már voltak ilyen találkozóink például oktatási szereplőkkel, a szórványkollégiumok vezetőivel, és sokan mondják nekünk, milyen régen nem ült le velük senki érdemben beszélgetni.
A visszaélések feltárásánál pedig külön kell választani a dolgokat: rengeteg olyan pénz áramlott a határon túli vidékekre, aminek valójában semmi köze nem volt a magyarságpolitikához. Amikor a Külgazdasági és Külügyminisztérium bonyolult céghálókon keresztül méregdrágán vásárolt fel romos ingatlanokat olyan helyeken, ahol magyarok nem is élnek, vagy amikor a sporttámogatásokból végül szerb focistákat fizettek, az nem a külhoni magyar közösségek támogatása volt. Ezekre a fiktív vagy magánérdekeket szolgáló projektekre különösen oda fogunk figyelni.
A támogatások jelentős része Erdélyben olyan pártalapítványokon keresztül áramlott eddig, mint az Iskola Alapítvány vagy a Pro Economica. Ezek az álcivil szervezetek, amelyeket az RMDSZ irányít, sok esetben leuralták a civil, szakmai szférát. Egyre nehezebb volt a valódi, alulról jövő kezdeményezéseknek érvényesülniük, mert a pénzek pártpolitikai szűrőkön akadnak el. Szempont lesz ezen változtatni?Abszolút szempont. Kisebbségi helyzetben az ernyőszervezetek létezése önmagában nem ördögtől való, sőt, bizonyos feladatok koordinálásában indokolt is lehet. A probléma ott kezdődik, ha ezek a struktúrák nem a közösség valós igényeit csatornázzák be alulról, hanem a politikai vezetők és klientúrájuk érdekeit védik, kiszorítva mindenki mást. Nem az a célunk, hogy szétverjük a meglévő szervezeteket – láttuk Szlovákiában, milyen tragikus következményekkel jár az intézményi és politikai képviselet szétaprózódása –, hanem az, hogy a magyarországi közpénzek felhasználását következetesen depolitizáljuk.
Ezt a támogatási szerződések új feltételrendszerével tudjuk garantálni. Ha egy közösségi ház, kulturális program vagy szakmai műhely magyar közpénzből működik, a szerződésnek biztosítania kell, hogy a döntések ne egyetlen ember vagy pártközpont kénye-kedve szerint szülessenek. Olyan testületi döntéshozatalt és garanciákat kell beépíteni, amelyek megakadályozzák a véleménymonopóliumok építését és mások kiszorítását. Ahol magyar közpénz van, oda bárki szabadon, retorziók nélkül benyújthassa a programját vagy szakmai igényét. A források felhasználásának kell biztosítania, hogy ezek az intézmények nyitott platformként működjenek a teljes erdélyi magyar sokszínűség számára.
Az átláthatatlan támogatási rendszer csak az egyik tünete volt annak az elmúlt másfél évtizedben kialakult nagyon szoros Fidesz–RMDSZ-viszonynak, aminek az lett az eredménye, hogy Erdélyben a közéleti pluralizmus szinte teljesen felszámolódott. Hogyan közelít ehhez a kérdéshez a Tisza-kormány? Hogyan lehet kialakítani egy olyan korrekt viszonyt, hogy felszabaduljon az erdélyi magyarok politikai képzelőereje, és merjenek megszólalni vagy új kezdeményezésekbe fogni?Magyarországon az utóbbi időszak fontos társadalmi élménye volt, hogy rengeteg új ember kapcsolódott be a közéletbe – olyanok is, akik korábban elfordultak tőle, vagy akiknek eszükbe sem jutott politizálni, mert veszélyes és bonyolult terepnek tartották. Erdélybe talán kevésbé jött át, de otthon a központosított, propagandisztikus kormányzati média mindig készen állt arra, hogy levadássza a megmozdulókat, és sakkban tartsa a civil társadalmat. Amikor a változás elindult, a magyar társadalmat is meglepte, mennyi rejtett életerő mozdult meg.
Ebből kiindulva nekünk a szomszédos országokban nem konkrét pártpolitikai, hanem társadalmi célunk van: azt szeretnénk elérni, hogy a határon túl is minél többen érezzék úgy, érdemes bekapcsolódni a magyar közéletbe. Ha valaki közéleti pozíciót vagy szakmai karriert vállal, ne érezze ezt akkora kockázatnak, amitől elmegy a kedve az egésztől. A korábbi évtizedekhez képest van egyfajta passzivitás a külhoni közösségekben, és ez a hiányzó életerő hosszú távon akkor is gyengíti a jövőt.
Ugyanakkor az erdélyi helyzet mégsem azonos a magyarországival: a bukaresti törvényhozásban a parlamenti bejutási küszöb megkerülhetetlen kényszer. A bukaresti parlamentben a magyar képviselet kulcskérdés, az ötszázalékos küszöb átlépése létfontosságú a közösségnek. Az lenne a jó, ha az erdélyi társadalom minél szélesebb része tudna ehhez kapcsolódni. Úgy tudjuk, van is egyfajta alulról építkező nyitási terve az RMDSZ-nek, ezt több felől hallottuk.
A támogatási és szakpolitikai mechanizmusokat mi úgy szeretnénk alakítani, hogy az a fajta szemlélet érvényesüljön: a közéleti részvétel ne jelentsen kockázatot, hanem legyen pozitívum. Az RMDSZ-hez fűződő viszonyban és általában a támogatáspolitikában a legfőbb alapelvünk, hogy a forrásokat senki se használhassa fel mások kiszorítására. Legyen szó közösségi házról, civil szervezetről, kulturális programról vagy intézményről, a magyarországi adófizetők pénzének nyitott platformként, a véleménypluralizmust szolgálva kell működnie. Hogy ez helyben pontosan hogyan néz ki, kiket és milyen formában vonnak be, az nem budapesti kompetencia, nem mi fogjuk kitalálni. Magyarország kötelessége annyi, hogy ne torzítsa el ezeket a folyamatokat, és segítse a helyi közösségeket abban, hogy maguk találják ki a saját jövőjüket.
Az áprilisi választások után szinte azonnal találkozott Magyar Péter és Kelemen Hunor, de ezt nem követték újabb hivatalos, nyilvános egyeztetések. Miközben sajtóhírek szerint a háttérben zajlik egyfajta tapogatózás, az RMDSZ vezetése részéről nem látni határozott nyitást. Ilyen körülmények között hogyan valósulhat meg mégis a közeledés a Tisza-kormány és az erdélyi magyarság között?Például azzal, hogy itt vagyunk a Kolozsvári Magyar Napokon, jelen vagyunk terepen, és beszélgetünk az emberekkel. Konkrétumokat mondani viszont még korai lenne. Nem arról van szó, hogy titkos receptek készülnének egy boszorkánykonyhában, vagy hogy bárkivel barátságtalanok lennénk. Látni kell viszont a budapesti valóságot: a NER elképesztő robajjal omlott össze, és a romeltakarítás óriási energiákat köt le. Az új minisztériumok felállítása, a kekvákba – azaz a közfeladatokat ellátó vagyonkezelő alapítványokba – kiszervezett hatalmas közvagyon visszacsatornázása, valamint a 6000 milliárd forintnyi uniós forrás lehívásához szükséges feltételek biztosítása munkaórában szinte teljesen leköti az új kormányzati stábot.
Időt és türelmet kérünk, de a kommunikáció folyamatos. A támogatáspolitika részleteinek tisztázásába bevonjuk a szakmai szervezeteket; az oktatáspolitikai konzultációk már elindultak, jelen voltunk a Kárpát-medencei Egyetemek fórumain, és rektorokkal egyeztettünk. Az RMDSZ-szel és a határon túli pártokkal való kapcsolatot kiemelten fontosnak tartjuk, de a szakmai és felsőoktatási partnerekkel való egyeztetéseket sem hanyagoljuk el.
Politikai szinten miért érezhető mégis ekkora óvatosság?Az interjú elején szót ejtettünk a közösségi média erejéről: a lájkok, diszlájkok és kommentháborúk egyelőre bénítóan hatnak a szereplőkre, ami óvatosságra int mindenkit. Keressük a megfelelő formát a kényes kérdések átbeszélésére, de a közeledés szerintem csak idő kérdése. Fontos, hogy különböző szinteken megkezdődtek ezek a tárgyalások, és a találkozások ne számítsanak rendkívüli eseménynek, hanem váljanak természetessé.
Talán meglepő Erdélyben, hogy nekünk nincs egy merev, felülről vezérelt pártpolitikai stratégiánk. Mint említettem, társadalmi célunk van, ami mellett persze léteznek politikai ideáink: egy olyan egységes politikai képviselet, amely hitelesen és sikeresen képviseli a magyar érdekeket a többségi parlamentben, de közben eléggé integratív ahhoz, hogy ne telepedjen rá a közösség életerejére, hanem erősítse azt.
A NERnek a határon túl is erős vonzereje volt, és itt is kitermelte saját politikai és gazdasági elitjét. Társadalomkutatóként hogyan értékeli ezt a kísérletet?Megmondom őszintén – de ezzel az elképzelésemmel még a Corvinus Egyetemen, kutatóként is kisebbségi véleményen voltam –, elméletben, papíron a nemzeti tőkeképzés gondolata nem feltétlenül ördögtől való. Történelmileg a kelet-ázsiai felzárkózás, Japán vagy Dél-Korea sikere is hasonló logikára, úgynevezett fejlesztő állami modellekre épült.
A Fidesz-rendszer tragédiája viszont az, hogy nem fejlesztő államot csinált, hanem egy neofeudális hűbéri rendszert. A hatalmas vagyontömegeket nem innovatív, versenyképes piaci szereplőknél összpontosították – mert a hatalom rettegett attól, hogy önálló, okos riválisok nőnek fel –, hanem Mészáros Lőrinc és a hozzá hasonló figurák kezébe adták, akik valójában nem voltak tehetséges üzletemberek, és pontosan tudták, hogy politikai hátszél nélkül semmire sem mennének.
Ez a mesterségesen felhizlalt oligarcha-réteg valójában nem vált termelővé, és nem vitte előre az országot. Az eredmény nem gazdasági szuverenitás lett, hanem az állami alrendszerek, a vasút, az egészségügy és az oktatás leromlása, és egy olyan morális meg gazdasági lemaradás, amit végül a magyar társadalom nagy többsége megelégelt.
Mi a Tisza-kormány elképzelése, mit lehet a NER hűbéri logikája helyébe állítani nemzetpolitikai szinten?Én úgy fogalmaznám meg az új alapelvet: nemcsak összetartozunk, hanem összedolgozunk. A közös munkának kell hangsúlyossá válnia. Miközben ugyanis a Fidesz nagyon erősen a szimbolikus térbe emelte a határon túli magyarok kérdését, a gyakorlatban nehéz volt megmondani, hogy a külhonba áramló források mekkora része volt valódi magyarságpolitika, és mekkora része szolgált politikai és üzleti kalandorokat.
Ezt a rendszert le kell zárnunk, és a forrásokat vissza kell irányítanunk a valós helyi közösségekhez. Bízom benne, hogy csak idő kérdése, és mindenki látni fogja, hogy a közösség fejlesztését komolyan gondoljuk, az összedolgozást és a partnerséget prioritásként kezeljük. A határon átnyúló szolidaritásnak nemcsak a közös múltból kell fakadnia – amit egyébként a szomszédaink és a külvilág nehezen ért meg, mert Közép-Európa 1900-as, tarka etnikai térképéből mára szinte csak a magyarság maradt fenn szétszórtságban –, hanem a jövő közös építéséből is.
Ez a jövőkép milyen gyakorlati előnyökkel járhat a határon túli közösségek és az anyaország számára?Ebben a szétszakított helyzetben végre észre kell vennünk a valós lehetőségeket. A magyarság képes úgy működni a térségben, mint egy élő közép-európai hálózat: a polgármesterek a közigazgatásban, a civilek a helyi közösségekben, a vállalkozók pedig a gazdaságban találnak egymásra.
Magyarországon is meg kell érteni, hogy a határon túli támogatások – különösen az oktatásban, kultúrában – nem puszta adományok, hanem a jövőnkbe fektetett közös erőforrások. Az a fiatal, aki anyanyelvén szerez piacképes tudást és a szülőföldjén boldogul, nemcsak a helyi közösséget tartja meg, hanem Magyarország mozgásterét, gazdasági és kulturális súlyát is növeli a régióban. Ez nem a múlton való kesergésről vagy üres szimbólumokról szól, hanem a mindennapi boldogulásról. Mi viszont nem ideológiai hegemóniát akarunk ráerőltetni a külhoni magyarokra, hanem teret és hátteret adni ahhoz, hogy a közösségek a saját erejükből fejlődhessenek.
