A vészes elszegényedésbe és a végzetes
munkaerőhiányba testileg-lelkileg belebetegedett szerbiai egészségügy már
huzamosabb ideje csak recsegve-ropogva működik, és a még megmaradt tartalék erejét
összeszedve próbál eleget tenni az elvárásoknak. De mivel őt magát is sürgősen
„orvosolni” kellene, ahhoz, hogy gyógyítani tudjon, mivel a saját teste is legalább
ezer sebből vérzik, mind gyakoribb a helyénvaló panaszáradat, a sok-sok jogos
észrevétel a futószalagon végzett emberreperálás ügyében. Aki akár csak egyszer
is bekerül, bekényszerül a gyógyít(koz)ás kacskaringós honi útvesztőjébe, igen
gyakran válogatott rémtörténeteket képes mesélni a legcsodálatosabb és legemberibb
hivatás folyamatos politikai-anyagi
lezüllesztéséről, a fehér köpenyes társadalom módszeresen kifundált,
tervszerűen zajló szétzilálásáról. (Ha a morbid téma kapcsán még lenne kedvünk
ironizálni egy cseppet, azt is mondhatnánk, hogy pont úgy, ahogy azt a régi
bűnügyi krónikákban hallottuk/olvastuk egy-egy gyilkosság elkövetésekor: előre
megfontolt szándékkal, hidegvérrel kitervelt, galád módon elkövetett (…) és
persze a tettes semmi megbánást nem tanúsít.
A gyógyítók minden erőfeszítése ellenére: az
elhalálozás továbbra is száz százalékos. Ez már önmagában is egy eléggé
letaglózó megállapítás. Hát még, ha ehhez hozzátesszük azokat a jelentéktelen
apróságokat, amelyeket jártunkban-keltünkben látunk, hallunk, tapasztalunk, és
amelyeken olykor csak olyan csekélység múlik, mint amilyen az életünk.
Az egészségügyi miniszterünk óvatos figura, nem
szereti rossz hírekkel traktálni a nyilvánosságot. Alighanem úgy van vele, majd
megtudja mindenki, milyen áldatlan állapotok uralkodnak az egészség- és a
kórházainkban, amikor eljön az ideje: amikor egy ilyen intézménybe bekerül,
akkor majd ki-ki a maga bőrén érezheti. A jó hírű orvosból lett egészségügyi
államtitkárunk is „homlokegyenest” ugyanezt a praktikát alkalmazza, ő még
elvétve sem teregeti ki a belső „fehér szennyest”, mert (szófogadó
beosztottként) vagy túlságosan komolyan veszi a munkáját, a megbízatást, vagy
egyszerűen csak menekül a kellemetlenkedő újságíróktól. Nehogy megkérdezzék,
szerinte rendjén van-e az, ha bogarak mászkálnak egy kórház épületében, történetesen
a szabadkaiban. (Sok gyűrődést túlélt, idős szabadkai újságírók mondták, hogy a
60-as években a két város – Szabadka és Szeged – az egészségügy tekintetében
nagyjából azonos fejlettségi szinten volt. Ma már egészen más a helyzet, és nem
a mi javunkra történt a pozitív változás.) De vissza a kórházi bogárkákhoz! Nem
túl régen ezekről a „csodabogarakról” készített fényképet egy felháborodott, ám
mégis óvatosan aggódó apa, akinek az épület nyolcadik emeletén, a
gyermekosztályon elszállásolt kisfia éppen műtétre várakozott. Mindeközben a
kórteremben sürögtek-forogtak, fel-alá futkároztak az apró, fekete soklábúak, amit
a szülő a mobiltelefonjával rögvest meg is örökített. Helyszíni villáminterjút
nem készített a kis nyüzsgő csapattal, hogy megtudakolja, gyengélkedés miatt
kerültek-e ők a kórházba, vagy csak alpinista kalandvágyból mászták meg a nyolc
emeletet (mint anno Sziveri a legjobb versében azt a bizonyos hármat). Persze
az is lehet, hogy egyszerűen csak liftezni szoktak, hogy valamivel ők is
elüssék az időt. A kórházi idill bogarakkal-féle remekmű, sem pedig maga a
„jelenség” nem verte ki a biztosítékot az intézmény vezetőinél, és nem is
keltett különösebb felháborodást. Néhányan hitetlenkedve hüledeztek, tamáskodva
szörnyülködtek, káromkodtak egyet, vagy csak hümmögtek, egyéb nem történt.
Elvégre a pékség, a tésztagyár, a húsfeldolgozó is eltart – és jóltart! – egy
tekintélyes egérezredet, mégsem kiáltunk azonnal macskafalkáért. Mert már
megszoktuk.
Az észak-bácskaiak kórházában az is megesett, hogy a
belgyógyászati rendelőkhöz tartozó illemhelyet a zsúfolt folyosón
órabérben/napszámban várakozó betegek, betegkísérők tisztítgatták – oly módon,
hogy egyszer-másszor félüvegnyi fertőtlenítőszert lódítottak, locsoltak a
vécékagylóba. Remélve, hogy a csodafolyadék majd elejét veszi a folyosón
terjengő nem kívánt szagoknak. És ha már senki sem visz új üveg Cloroxot,
Domestost vagy Sanipert, legfeljebb majd megint fintorognak a sorban állók, de úgy
is jó lesz. Majd megszokják azt is.
Arra is volt példa, hogy a fekvőbeteg reggelije –
tálcástól, mindenestől – még fél 2-kor is az ablakpárkányon hervadozott
csendéletként. Egész délelőtt ott árválkodott érintetlenül a két szelet barna
kenyér, a kibontatlan háromszögsajt meg a műbélben készült virsli. Az osztályon
dolgozó nővérek közül egynek sem volt annyi Istene, hogy legalább az egyiket a
csomagolásból kihámozza, és a beteg kezébe nyomja, hadd majszolja a
szerencsétlen pára, amíg ő a sürgős és kötelező napi teendőit végzi. A
beteglátogatók nem keltek ki magukból, nem tették szóvá sem az ellátást, sem a
bánásmódot, sem azt, amit láttak, csak keserű szájízzel megállapították, hogy alighanem
így jár itt minden beteg, aki magatehetetlen vagy önállótlan, aki elvárja, hogy
kiszolgálják. Aki nem eszik magától, az vessen magára, az éhen marad akkor is,
ha csak úgy kopog a szeme. Ezt is meg lehet szokni. Mindeközben az orvos, aki
közli a hozzátartozóval, hogy eddig tartott az orvostudomány, és a beteg napjai
bizony meg vannak számlálva, úgy teszi zsebre a neki dukáló „hálapénzt”, hogy
még a szeme se rebben. Ezt is meg lehet szokni.
A körülöttünk lévő egészségügyi intézményekben azt
látjuk, hogy ahol fejleszteni kellene, ott is inkább leépítenek. Elkeserítő
példa erre három nagy magyar falunknak
(Horgos, Csantavér, Péterréve) az esete. Az történt, hogy az Egészségügyi
Minisztériumban kifundálták, hogy lehet egyetlen tollvonással eltörölni azt,
amit több év áldozatos munkájával egyszer már elértek. Kitalálták, hogy a
falusi egészségházakban, ahol volt, ott meg kell szüntetni az éjszakai orvosi
ügyeletet és a délutáni mentőszolgálatot. Mert az alighanem luxus. Így két
legyet üthetnek egy csapásra, vagy akár hármat is. Községi mentőszolgálatot
szerveztek, és most már az látja el a falusi betegeket 14 órától másnap
reggelig, és ugyanúgy a hétvégén is. Ezt a hadicselt persze nem egyazon időben
hajtották végre az érintett községekben, talán attól tartottak, hogy túl erős
lesz a lakosság felháborodása, ezért előbb a Magyarkanizsához tartozó Horgoson
vezették be, még 2013. február 1-jén, Szabadka két legnagyobb településén pedig
csak tavaly, február végén. Így ma már Bajmokon is, Csantavéren is hiába
hívnák, lesnék-várnák a sürgősségieket délután, nem működik a helyi szolgálat.
Tizennégy óra után nem megy terepre, nem jár beteghez a falusi mentőautó. (Pedig
a helyiek ismernek már minden mellékutcát és kerülőutat, házat, fát, kátyút,
gödröt, sártengert a faluban, és ez igen nagy kincs annak, aki ezt értékelni
tudja.) Orvos, nővér dolgozik az egészségházban – egészen este 8 óráig –, de ha
nagy a baj, a beteget be kell juttatni. Ha reggel vagy a délelőtt folyamán
beszállítják a pácienst a kórházba vizsgálatra és 14 óráig nem végeznek az
aznapi stációjárással, akkor bizony majd „hazalambadáznak” úgy, ahogy tudnak,
mert a falusi mentőautó senkire nem várhat. Jobb esetben a sofőr észben tartja,
hogy aznap éppen kiket fuvarozott és hová, melyik osztályra, melyik rendelőbe,
aztán ha van benne egy kevéske betyárbecsület, jelzi a még várakozóknak, hogy
dolguk végeztével majd igyekezzenek feltalálni magukat, mert az ő munkaideje
ezennel lejárt és már indul is hazafelé.
Óbecse község esetében az a különleges faramuciság,
hogy a városhoz tartozó településeken most sincs, és korábban sem létezett
helyi szervezéssel megoldott éjszakai ügyelet, baj esetén mindig a városiakat
kellett riasztaniuk. Az viszont közös mind a három nagy magyar falu
egészségügyi ellátásában, hogy a helyben működő laboratóriumok munkáját is
alaposan leredukálták, de azt is csak fokozatosan, hogy nem legyen annyira
szembetűnő. És ezeket a szégyenteljes intézkedéseket, az egészségházak szándékos
megbetegítését mind a három település maradék magyar lakosságának a magyar
torkán úgy lenyomták, mint a gégeműtött gyomrába az orrszondát – a meglepetéstől
és fájdalomtól szinte szólni sem tudtak. Csak vérszegény tiltakozásra futotta
az erejükből, és számukra nem maradt más, csak a beletörődés, meg az, hogy meg
kell szokni. Ezt is meg kell szokni.
Nem tartom valószínűnek, hogy eddig bárki is
odafigyelt volna arra, hogy a messzebbről – értelemszerűen később, későn, túl
későn – érkező segítség hány ember halálát okozta eddig. Persze tudjuk,
Szerbiában semmi sem olyan olcsó, mint az emberélet. Ezt már régen megtanultuk.
És úgy látszik, hozzá is szoktunk.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése