„Három hétig nem került le a bakancs a lábunkról”

A moholi Csonka Zsolt a NATO-bombázások idején volt katona

A Moholon élő, konyhakertészettel foglalkozó Csonka Zsolt (a képen) igen nagy pártolója a kötelező sorkatonai szolgálat újbóli bevezetésének, hasznosnak, szükségesnek tartja, és úgy véli, sok mostani fiatalra, puhány kamasz fiúra ráférne egy kis „férfivá faragás”.

– Napjainkban miért lenne fontos a kötelező katonáskodás? A katona szó hallatán nekem azonnal a háború jut eszembe. Az meg mindig szörnyű dolog.

– Az ország védelme szempontjából fontos. De visszakérdezek: miért baj az, ha még békeidőben férfi lesz a gyerekből? Azt hiszem, egy 3 hónapos alapkiképzésbe most sem halna bele senki. Annak idején mi is túléltük, megedződtünk és kicsit keményebbé is váltunk általa. Elvégre bármikor adódhat olyan helyzet, hogy kitör egy újabb háború, és akkor mit fogunk kezdeni evvel a sok nyápic, lánykinézetű, zselézett hajú anyámasszony katonájával!? A seregben legalább megtanulnák, hogy a puska melyik végén érdemes állni, a puskacsőnek melyik végébe szabad belenézni. Ha háború van, előbb-utóbb úgyis berántanak mindenkit, akár tud a fegyverrel bánni, akár nem. Akkor meg már nem árt, ha tud.

– Nagyon fontos dolgot mondtál most ki: nem mindegy, hogy a puska melyik végéhez áll oda az ember szándékosan, és ugyanúgy az sem, hogy egyszer csak hol talál(hat)ja magát. A háborúviselt katonáknak azért kell(ene) a mindenkori fiatalokkal megosztaniuk a harctéren szerzett tapasztalataikat, hogy még idejekorán képet kapjanak, tisztán láthassanak, és ha egy nap megint háború lesz, és menniük kell, vagy menekülniük kell, akkor majd utólagos megbánás nélkül tudjanak dönteni.

– Mi sem tudtunk az égvilágon semmit sem a katonáskodásról, amikor bevonultunk. Az ég alatt, a szabadban töltött első éjszakák emlékezetesek maradtak. Valjevóban kezdtem a katonáskodást 1999. március 15-én. Arrafelé, a hegyekben még nyoma sem volt a tavasznak. Amikor kivezényeltek bennünket, azt mondták, hogy állítsuk fel a sátrainkat, de fogalmunk sem volt, hogy kezdjünk hozzá. Nem is láttunk addig egy- meg kétszemélyes katonai sátrat. Az első éjszaka lefeküdtünk egy-egy fa tövébe, és magunkra borítottuk a sátorlapot. Reggelre 2 centis hótakaró fedett be bennünket.

– Egyszer azt mondtad, hogy iszonyatos volt a számodra a katonai kiképzés. Mi volt a legnehezebb?   

 – A gyalogság kiképzése normális körülmények között nagyjából 6 hónapig tart, a mi esetünkben ezt 3 hónap alatt elvégezték. Azt mondták, azért kapjuk a napi 12-14 órás kiképzést (amit a különleges egységeknél alkalmaztak), hogy ha az amerikaiak bevetik a tengerészgyalogságot, akkor minket azonnal odaküldenek. Persze azzal mindenki tisztában volt, hogy ellenük semmi esélyünk nem lett volna… A nagy menetelés 20 kilométeres gyaloglást jelent, nekünk ez 56 kilométeres táv volt. Folyamatos menetelés teljes felszerelésben, szinte megállás nélkül, épp csak annyi pihenőidővel, amennyi az étel elfogyasztásához kellett. Úgy, ahogy azt Rejtő Jenő könyveiben olvastuk. Voltak, akik nem bírták ezt az iramot, egyszerűen kidőltek a sorból. Akkoriban három hétig nem került le a bakancs a lábunkról. Akkor is csak azért vehettük le, mert egy patakon kellett átgázolni. Amikor a kiképzés után hazajöttem, olyan hatalmas erőt éreztem magamban, hogy fel tudtam volna fordítani a világot.

– Valjevóban voltál mindvégig?

– Nem. Időközben balesetben meghalt a Magyarországon élő nővérem és a férje, csak az akkor 3 éves kisfiuk élte túl a szerencsétlenséget. Mivel a holttesteket átszállították Moholra, a temetésre engem is hazaengedtek. Utána viszont a fővárosi, a topčideri kaszárnyába kerültem, amely a NATO-tól kapott néhány bombatalálatot, és ki kellett takarítani. Alig néhányan lézengtünk a kaszárnyában, rajtunk kívül szinte senki nem volt. A katonáskodás utolsó hónapjait pedig Podgoricában töltöttem. Nem volt rossz hely, csupán attól tartottunk, hogy Koszovó után majd Crna Gora következik, hogy majd az is el akar szakadni Szerbiától, az is önálló ország akar lenni. Az pedig megint harcokkal, háborúzással jár…

– El tudom képzelni, mennyire aggódtak érted a szüleid, a lányuk meghalt, a fiuk meg éppen katonáskodik.

 – Akkor már csak édesanyám élt, apám egy évvel korábban meghalt. Még 10 napos katona sem voltam, amikor megkezdődött a NATO-bombázás. Bent voltunk a kaszárnyában, a takarodó után talán 2 órát aludhattunk, amikor riadóztattak bennünket. Azonnal el kellett hagynunk az épületet, kivonultunk egy kis patak partjára, és ott ücsörögtünk, miközben semmiféle tájékoztatást nem kaptunk, fogalmunk sem volt arról, hogy mi történhetett. Reggel a teljes felszerelést magunkkal vittük, még a váltásruhát is, és kiköltöztünk az erdőbe. Akkor közölték, hogy légicsapások kezdődtek… Az állandó bizonytalanság volt a legrosszabb, az kikezdte mindannyiunk idegrendszerét. Sosem tudtuk, mi lesz másnap, és állandóan csak vándoroltunk, egyik táborhelyen sem maradtunk egy hétnél tovább.

 – És azt hogy tálalták, hogy miért támadtak meg bennünket, miért hullanak ránk a bombák?

– Csak annyit mondok, hogy természetesen a NATO volt a nagy, rossz ellenség, és ezzel együtt minden nemzet, amelynek köze volt hozzá. Több magyar volt közöttünk, és amikor összefutottunk, mindig váltottunk pár szót. Előfordult, hogy ezt a tisztek is hallották, és nemegyszer hadbírósággal fenyegettek bennünket. De érdekes módon a bombázás utolsó hónapjában már hallgatnunk kellett a Kossuth Rádió híradásait (a hegyek között jó volt a vétel), és rendre be kellett számolnunk arról, amit hallottunk. Akkorra már a tisztjeinknek is tele lett a hócipője. Azt mondták, a szerb rádiók hazudnak, a hazai hírekből nem lehet megtudni az igazságot. És nálunk történt meg az is, hogy részeg önkéntesek föld–levegő rakétákkal lelőtték a saját repülőgépünket.

– Akkor még albán fiatalok is szolgáltak a seregben?

– Volt velünk három albán srác, de őket elég hamar leszereltették, talán csak egy hónapig katonáskodtak.

– Azt mondtad, az ismerőseid közül többen is megjárták a háborút, de nem tartod valószínűnek, hogy meséljenek is róla. Miért? Félnek? Akinek volt bátorsága elmenni a háborúba, és ott puskát venni a kezébe, az miért tartana egy beszélgetéstől?

– A szomszédunk rendőrként járta meg a harcteret, gyakran kértük, hogy meséljen arról, ami ott történt. Egy alkalommal a felesége leintett bennünket, azt mondta, hiába kérdezgetjük, a családjának sem beszélt a történtekről. Talán nem is az átéltek, a látottak elmondáshoz kell bátorság, hanem a szembenézéshez. Mert valakinek még több évtized távlatából is nehéz lehet elfogadni, hogy ő is ott volt…

Szabó Angéla