Az új esztendő első napjaiban arról értesültek a horgosiak, hogy ismeretlen elkövetők barbár módon megrongálták – szinte a földdel tették egyenlővé – a Szelevényi-erdő közepén található régi erdészházat. Már huzamosabb ideje üresen, elhagyatottan állt az épület. Mióta a magánvállalkozó, aki csárdaként működtette, kiköltözött belőle, legfeljebb csak a területen átvonuló, a magyar határ felé igyekvő migránsok tanyáztak benne, azok vették birtokukba. Fel is gyújtották. Most felröppent az a hír is, hogy talán maga az ingatlan tulajdonosa tett benne kárt szándékosan – az első fényképen felfedezhető keréknyomokból jól látható, hogy valamilyen munkagéppel próbálták ledönteni –, hogy a háza ne lehessen többé a migránsok rejtekhelye, menedéke. Olyanok is vannak, aki már tudni vélik, hogy december 29-én döntötte romba egy helyi lakos, és már meg is indult ellene az eljárás. Mindenesetre a lakosság körében igen heves felháborodást váltott ki az épület lerombolása. Sajnálják a régi csárdát, hitetlenkedve nézik a romhalmazról készült felvételeket.
Szép, rendezett környezetben kitűnő, hagyományos parasztételeket kínáltak jó minőségű házi borral, kellemes muzsikával – általában így emlékeznek rá a horgosiak, abból az időből, amikor még vendéglőféleként működtette Nagy László. Aki fel is újította. Talán 1990 és 1996 között üzemelt nyaranta „bogràcsos konyhaként”, ahova sűrűn betértek egy hagyományos körömpörköltre vagy pacalra. Emlegetik ma is a felejthetetlen, régi ízeket, a disznótoros vacsorákét, a kemencében sült pogácsáét, a lángosét…
A helyiek közül sokan úgy tudják, hogy tekintélyes múltú, messze földön ismert csárda volt a 100 hektáros Szelevényi-erdő közepén (természetvédelmi területen) létesült házikó, amelyben a rettegett alföldi betyár, Rózsa Sándor is több alkalommal megfordult. A valóság azonban – amint az lenni szokott – kicsit másmilyen.
Igaz, hogy Rózsa Sándor csárdájaként híresült el, és ezt a romantikus történetet néhány újabb kori vállalkozó szellemű fiatal igyekezett életben is tartani. A legenda azonban valóban csak legenda, alig valamicske valóságalappal. Az elmúlt évtizedek során a takaros kis épületet tekintélyes múlttal ruházták fel, elméletük szerint nagyjából 180 éves lehet a híres betyár tornácos csárdája, 15 méter mély gémeskúttal, búbos kemencével, és minden egyéb kötelező kellékkel (asztalokkal, padokat, székekkel, subával, fokossal, szakajtóval, az eresz alá felfüggesztett paprikafüzérrel és kukoricacsövekkel, a ház előtt felállított köcsögfára aggatott mázas tejes köcsögökkel és cserép csirkeitatókkal) nyomatékosítják az egykor volt parasztromantikát. Miközben a lelombozó, az illúzióromboló igazság mégiscsak az, hogy a betyárcsárdának titulált épület tulajdonképpen egy erdészház, amely 1929-ben épült, ennélfogva soha nem láthatta vendégül a mi közkedvelt Rózsa Sándorunkat, mert ő akkor már legalább 50 éve alulról szagolta az ibolyát, ugyanis a fennmaradt dokumentumok szerint még az Úr 1878. esztendejében eltávozott az élők sorából.
Vass Zoltán szerint: Nem volt ez csárda, csak a kilencvenes években. Mint utóbb kiderült, a teljes betyárromantika csupán a csárdát üzemeltető személy zseniális marketingfogása volt. Kamaszkorunk romantikája, aztán pedig a facebookozók is kicsit túltolták a történetet. Én is sok nyarat töltöttem ott, aztán a 2000-es évek közepén döbbentem rá az ügyes "marketingre".
A csárda működtetője időközben szép kis néprajzi gyűjteményt halmozott fel, de amikor kiköltözött, a berendezést is magával vitte. Úgy tudom, hogy az épület magántulajdonban van, a gazdája megteheti az ilyenkor szükséges lépéseket, ha akarja. Az erdő védelme pedig a Palics–Ludas Közvállalat hatáskörébe tartozik.
Árva Zoltán következőket a mondja: Az ősz folyamán, amíg tartott az almaszüret, gyakran jártam arrafelé, de mostanában nem vitt arra az utam. Amikor a napokban megláttam a fényképeket, jóformán szólni sem tudtam… Gyerekkorom óta ismerem azt a környéket. Az erdőtől nem messze van a gyümölcsösünk, és amíg a szüleim az almásban dolgoztak, addig én a testvéreimmel és az unokatestvéreimmel a közelben játszottam. Egy alkalommal az ötfős kis csapatunk felfedezőútra indult az erdőbe meg a tisztásra, és akkor bukkantunk ennek a háznak a nyomára. A csárdát akkorra már bezárták, az épület üres volt. Nagyjából 15 évvel ezelőtt lehetett...
Aki működtette, lóval járt ki az erdőbe, étellel, itallal várta a vendégeket, sütött-főzött nekik. A ház környékét is rendben tartotta, mégis állandóan piszkálták a természetvédők. Aztán jöttek a migránsok, és minden megváltozott. A tornácot szétszedték, a deszkákat tűzre vetették. Magyarkanizsán még éhségsztrájkot is tartottak, miközben itt bontatlanul dobták el a konzerveket, a kenyeret és mindent, amit kaptak. Amit érnek, tönkretesznek. Az erdőben rengeteg a szemét, de ez már senkit nem zavar. Pedig időnként a természetvédők is megjelennek, terepszemlét tartanak, de semmit nem tesznek.
Szőke Tibor: Ez a ház kb. tizenöt-húszpercnyire van a falutól, elég jól ismerem a helyet, mert amikor még méhészkedtem, gyakran jártam arrafelé. Ez még a 90-es évek második felében volt. Mivel természetvédelmi terület az erdő, csak kiváltott engedéllyel mehettünk be. De korábban a majálisozók is kedvelték és el is lepték minden évben az erdőt, aztán már azokat is kitiltották. A csárdában is megfordultam néhányszor, amikor még működött. A gyerekek részére is szerveztek ott nyári táborozást, ami nagyon hasznos volt, szerették. Aztán ez is megszűnt. Hogy most mi történt az épülettel, azt nem tudom, én is csak a fényképeket láttam.
Sokan ismerik a Hazajáró nevű ismeretterjesztő filmsorozatot, annak egyik darabja a Csárda a Szelevényi-erdőben című videó, amely így kezdődik: „A betyárok szellemét őrzi a végtelen szántókon és homoki pusztákon árnyas szigetként menedéket nyújtó Szelevényi-erdő is, melynek mélyén a régi csárdánál találkozunk Vörös Lászlóval, aki Rózsa Sándor legendás világába vezeti be a Hazajárót.” És valóban a kispiaci Vörös László látványos parolázással, széles mosollyal köszönti a biciklin érkező három fiatalembert: „Atyafiságos tisztelettel köszöntelek benneteket a Szelevényi-erdő, a négyszögletű kerek erdő kellős közepén, a Rózsa Sándor Betyárcsárdánál!” Aztán mesél tovább… Feltűnt ő már korábban is, akkor is „helytörténeti ismertetőt” tartott a csárdába érkezett vendégeknek. Ennek emlékét őrzi egy 1994-ben készült videó.
Kár, hogy Vörös Lászlót már nem lehet szóra bírni, mert már ő sincs az élők sorában.
Szabó Angéla
Rózsa Sándor csárdája a Szelevényi erdőben (1994)
https://www.youtube.com/watch?v=LqdVmIEQYp4
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése