A 42 éves magyar filmrendezőt, Hajdu
Szabolcsot leginkább a szókimondása miatt lehet cinkos összekacsintósan
rajongásig szeretni vagy zsigerből nagyon nem kedvelni. Szinte megszoktuk, sőt
már-már el is várjuk tőle, hogy ne csupán a celluloidszalagon meg a mozivásznon
tárja elénk a pőre magyar valóságot, hanem időről időre egy-egy világmegváltó nagybeszélgetés,
mélyinterjú formájában is „fakadjon ki”, vágja a képünkbe kendőzetlenül a
meglátásait. Legfrissebb, Délibáb
című alkotása (magyar-szlovák filmdráma) tulajdonképpen egy magyar western,
amely az elnyomás természetrajzáról és az ellene való lázadás kibontakozásáról szól.
Olyasféle húsbavágó témákat érint, mint amilyen a modern kori anyaországi
rabszolgaság, vagy mint a kortárs alkotók/művészek körében tapasztalható
túlburjánzott öncenzúra, vagy szebbik nevén: önkorlátozás. Mindeközben a fekete
meg a szürke néhány mély árnyalatával a mostani helyzet átfogó, valósághű képét
is megrajzolja.
A filmbemutató apropóján készült egyik maratoni csevegésben is kertelés
nélkül fogalmaz, és magyar mélyfúrásokat eszközöl. „A körülöttünk zajló történetek sokrétűek és számos olvasatuk van. A
Délibáb egyik Magyarországra is vonatkoztatható üzenete egy evidens
megállapítás, amire úgy gondolom, nem árt újra és újra felhívni a figyelmet: az
erőszakos uralom nem lehet tartós, és önmagát számolja fel saját paranoiája
okán. Magyarország hagyományosan Döbrögi-ország, ezt Fazekas Mihály óta tudjuk.
Döbrögik ülnek mindenhol. És sok Ludas Matyi van. Egyelőre kocsma-Ludas Matyik
és Facebook-Ludas Matyik, akik egyre jobban érzik azt, hogy háromszor kéne
visszaverni az elszenvedett igazságtalanságot. A hatalom érzi ezt, félelmében
egyre több igazságtalanságot követ el, és fokozatosan sodródik egy önfelszámolási
spirálon a saját veszte felé.”
Mi emberek előszeretettel hangoztatjuk időnként, hogy valósággal „éhezzük
és szomjúhozzuk az igazságot", ha viszont elénk rakják tálcán, úgy pőrén,
kíméletlenül, a maga valóságában, akkor az csak ritkán tetszik nekünk. Valahogy
így vagyunk most azzal a jó néhány ránk leselkedő veszéllyel is, melyeket
minden igyekezetükkel próbálnak elfedni és eltörpíteni a mindjobban
elszarkásodó, „mesterségükből” eredően örök igazságmaszatoló,
népszerűségvesztéstől rettegő politikusok. Márpedig akinek szeme van, annak látnia
kell, miféle végveszély felé sodródunk.
Alig múlt el fél év azóta, hogy a vezető magyar kormánypárt óriási
fölénnyel megnyerte a honi választásokat, máris fordult egy jókorát az
anyaországgal ez a kerge világ. Merthogy ugyanezen, sziklaszilárdnak és
ménkűbiztosnak hitt vezetés ellen nemrégiben több mint tízezer ember tüntetett
a fővárosban az úgynevezett Közfelháborodás napján, és ugyanennek az uralkodó
pártnak a népszerűsége egyből csökkenni kezdett. (Az Ipsos felmérése szerint
egyetlen hónap alatt 5 százalékkal esett vissza.) Hogy valami furcsa és eddig
szokatlan zajlik – egyidejűleg és több fronton is –, azt már nem lehet nem
észrevenni.
Egy igazi megosztó személyiség, Tamás
Gáspár Miklós az alábbi sommás megállapítást tette: „A tüntetéssorozat máris kivívta magának a legmagasabb rangot. Ez a
magyar demokrácia legerőteljesebb megnyilvánulása a rendszerváltás óta.”
Majd ekképpen folytatta: „Az új
populista mozgalmak nem söpörték el az Orbán-rezsimet, de végzetesen megtörték
a tekintélyét. Az utolsó másfél évtizedben elképzelhetetlen lett volna az, amit
az elmúlt három hétben lépten-nyomon tapasztalok: az emberek villamoson,
trolin, közértben harsányan szidalmazzák és gyalázzák a miniszterelnök urat.”
A napokban Bencsik Gábor, a
Magyar Krónika főszerkesztője is kifakadt. Az alábbiakat tette közzé a
Mandineren. „Valamit tisztázzunk: nem
ezért mentünk ki a Békemenetekre. Nem ezért szerveztük a polgári köröket. Nem
ezért győzködtük a barátainkat. Nem ezért álltunk ki mellettetek minden
fórumon, hogy ti meggazdagodjatok. De még csak nem is az a baj, hogy
meggazdagodtatok. Hanem az, hogy közben kockára teszitek mindazt, amiért
kimentünk a Békemenetre, amiért polgári köröket szerveztünk, amiért időnket,
energiánkat, pénzünket áldoztuk.”
Ezekben az órákban is sokat idézik (és szidják is, mint a bokrot) John McCain amerikai republikánus szenátor
Orbán-politikáját ostorozó kritikáját, amely szerint a mai Magyarországot
leginkább ezek jellemezik: „a szabadság gyengülése, a hatalommal való
visszaélés, a faji megkülönböztetés és a gazdasági megszigorítások”.
Török Gábor politikai elemző így
látja: „Orbán Viktor természetesen nem újfasiszta és nem is diktátor. Az
elkötelezett antikommunista, konzervatív és korábban a magyar jobboldallal
kifejezetten jó viszonyt ápoló republikánus szenátor mégis ezt gondolja. S amit
mond, az legfeljebb árnyalatokban, jelzőkben tér el attól, amit az amerikai
demokraták vagy a magyar miniszterelnök európai kritikusai mondanak. Egy ideje
már nem csupán balról. Mit lehet ilyenkor tenni? Lehet idiótázni, vénemberezni,
lehülyézni, imperialistának nevezni. Amúgy jó konzervatív módra gondolkodó,
felelős polgárként. Lehet. De ezzel mennyivel vagyunk előbbre? Orbán Viktor nem
újfasiszta és nem is diktátor. De nem is tévedhetetlen: könnyen lehet, hogy az orosz kapcsolattal, valamint a
politikáját leíró és egyben széles körben hirdető illiberális állammal
politikai karrierje legnagyobb hibáját követte el.” Az egykori sztárelemző
egyébként ma is „baromi jó” politikusnak tartja a magyar kormányfőt, aki
„általában érti, hogy merről fúj a szél, és nem is nagyon hezitál arra
fordulni”. Most viszont látnia kellene, hogy nincs tovább. Ezen az úton
biztosan nincs.
Vona Gábor, a Jobbik elnöke is a
minap késztetést érzett a nyilvánosság előtti megszólalásra, merthogy szerinte
Magyarországon most „elég nagy a baj”. Sajtótájékoztatóján
így értékelte a helyzetet: A válságban
Magyarország most is derékig benne van, nemcsak a NATO-tagsága és Ukrajna
területi integritása melletti kiállása miatt, hanem a Baltikum légvédelmében
jövőre esedékes szerepvállalása miatt is. Az a térség az egyik fegyveres
gócpont lehet, és nem lenne szerencsés, ha magyar Gripenek néznének szembe
orosz MIG vadászgépekkel.”
A Magyar Rádió csütörtök reggeli 180
perc című műsorában arról beszélt, hogy tájékoztatni kell az embereket,
felhívni a figyelmüket arra a veszélyre, amely akár Magyarországra is
leselkedhet. Az aktuálpolitikusok közül szinte senki nem meri szóba hozni a
témát, csak kerülgetik, mint macska a forró kását. Vona Gábor az előállt és
mindinkább elmérgesedő helyzetet Oroszország és az USA geopolitikai konfliktusának
nevezi. Magyarország pedig már csak földrajzi fekvése miatt is, éppen a két
ellenlábas világhatalom metszéspontján helyezkedik el. Észrevételeinek
alátámasztására több érvet is említett, így például az ország hadi kiadásainak gyors
megnövelését és a különféle külföldi hadgyakorlatokon való gyakori részvételét.
Mi több: közvetlen háborús fenyegetettségre, bekövetkező fegyveres
összecsapásra is tett utalást, amely konfliktusból Magyarországnak mindenképpen
ki kellene maradnia. Szerinte az nem Magyarország háborúja lesz.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése