2025. február 28.
Ha a szerb(iai) egyetemisták ötösre vizsgáznak ma, úgy a vajdasági magyarok ma inkább egyest érdemelnek. No jó, kettest. A szabadkai magyar tanítóképző karról egy fiatal lány állt ki névvel, tokkal és vonóval a tüntetések mellett (aztán csatlakozott hozzá még egy kolléganője). Miközben a színházak java sztrájkba lépett, a vajdasági magyar teátrumokból is csak páran hallatják hangjukat, azaz tisztelhetjük a kivételeket, de valahol nagyon siralmas, ha a sajtóban azt olvashatjuk, hogy például a magyar Újvidéki Színháznak a többsége sztrájkol. Hogy ki nem, azt nem tudhatjuk, önmagukban nem is érdekesek a nevek – de a jelenség igen.
November 1-je, az újvidéki vasútállomáson történt tragédia után egy ideig úgy látszott, Szerbia újabb letargiába süllyed. A kezdeti megdöbbent megemlékezéseket, majd az alkalmi tiltakozásokat, Belgrád vagy Újvidék hangulatát látva magam is úgy gondoltam, az emberek egy része inkább csak magában sír és lázad – nos, nagyot tévedtem (lásd írásomat, amit, mondhatnám, vissza is kell vonnom: Már nem az én városaim. Búcsú Belgrádtól és Újvidéktől, ÉS, 2025/2., jan. 10.).
De aztán az újvidéki önkormányzati politikusok és egyetemisták letartóztatása, bántalmazása után hirtelen fél Szerbia felébredt. Kellett tehát pár „atyai” pofon is a hatalom fizetett embereitől, a békésen tüntető diáklányok elgázolása, s nem kevésbé az a hangnem, ahogyan a szerb elnök, Aleksandar Vučić és nyomában a hívei, illetve az állami és kereskedelmi média a polgároknak estek, azzal vádolva milliókat, így az egyetemistákat és a gimnazistákat is, hogy külföldről fizetett ügynökök, nemzetárulók, saját hazájukat romboló fajankók. A tüntetésekre azóta kontramítingekkel igyekeznek válaszolni, úgy átlagosan tízezer forintnyi összegekért kényszerítik az embereket a buszokba, de jár kóla, sör és szendvics is (felidézve az 1988-as joghurtforradalmat, amit Slobodan Milošević épp Újvidéken kezdett el bejáratni).
*
Idestova négy hónapja több mint kétszáz városban és faluban tartottak már tüntetést, akár egy nap több helyszínen, akár immár hetente egy-egy napot kiválasztva, hogy a tüntetők máshová is odaérjenek – többnyire traktorokkal biztosítva a vonulókat. Az egyetemisták, akik november óta az öt állami egyetem több mint hatvan karát tartják blokád alatt, a diákokkal karöltve városról városra vándorolnak (legközelebb, március elsején a harmadik legnagyobb városba, a déli Nišbe). A hangulat elképesztő és megható, mi a gépünk előtt könnyezünk, míg a települések lakói étellel, itallal, tapssal, ovációval fogadják a Szerbia új arcát mutató gyalogosokat, akik sírva borulnak össze a parasztbácsikkal, a nyugdíjas nénikkel vagy az őket ámulva néző kisgyerekekkel. A tüntetéseken megjelennek a háborús veteránok is, így a niši ejtőernyősök, ami viszont jól jelzi a mára milliósnak mondható mozgalom sokrétűségét. A pravoszláv egyház pópái is megáldják a menetet, a szimbolika pedig egyszerre szellemes, kedves és „véres”, azaz a vörös tenyerekkel utalnak az áldozatokra – ez lett a fő jelképe a tiltakozó és megemlékező hullámnak. Az egyetemek zászlai mellett leginkább a szerb nemzeti zászló lobog, uniósból viszont nincs egy se. Ami azért is érthető, mert az Európai Unió szinte a füle botját sem mozdítja, elvan az ukrán helyzettel vagy a német választásokkal – a még éppen csak regnáló német kancellár a tragédia előtt a szerb lítium kibányászásáért lobbizott Vučićnál, és sokaknál már az kivágta a biztosítékot.
Hogy a szerb egyetemistákban, az ifjú generációban – akiket klasszikusan azzal vádolnak, hogy csak a telefonjukat nyomogatják és társadalmilag felelőtlenek – milyen szikra robbantotta fel ezt a hatalmas energiabombát, még csak találgatják a pszichológusok is. Akárcsak azt, a társadalom más részeiben miért támadt ez az empátia, az önzetlen segítség szelleme. Honnan ez a szeretetözön és egyetértés egy olyan országban, amely több mint három évtizede dezintegrálódik? Nota bene, a köztársasági elnök most épp a Vajdaság kártyáját húzta elő, hogy tudniillik az ottani szeparatisták ki akarják szakítani az államból az északi tartományt. Ebből persze semmi sem igaz, hacsak annyi nem, hogy némelyik, amúgy marginális párt a regionalizmus, illetve a szubszidiaritás elvét vallja, aminek a támogatottsága a nullához konvergál. Igaz ez a vajdasági magyarokra is, akik közül – az idősebb generáció távoztával – én egy embert sem ismerek, akik elszakítaná és Magyarországhoz csatolná a Vajdaságot. Persze bizonyára akadnak páran, akik otthon erről álmodoznak a paplan alatt, de a nyilvánosságban ilyen hang nincs, tizenéve biztosan.
*
Hogy mindez hogy jön az egyetemisták követeléseihez? Úgy, hogy az ottani magyarság egyetlen mérvadó politikai pártja, a VMSZ, amely minden szinten koalícióban kormányoz a Szerb Haladó Párttal, na meg imitt-amott a háborús bűnösöket szintén védő poszt-miloševićista szocialistákkal, páros lábbal szállt bele az egyetemistákba, a sztrájkoló tanárokba, s általában mindenkibe, aki nem őket támogatja. Azt szajkózzák, hogy mindez antidemokratikus, és vissza kell menni az intézményekbe, ott majd jól megszavazzák a dolgokat – az utcának kuss. Csak hát a követelések java éppen azt mutatja, hogy a korrupt intézmények iránt semmiféle bizalom nincs már, hovatovább az alkotmány értelmében a mindent leuraló elnök semmiben sem illetékes.
Ha a szerb(iai) egyetemisták ötösre vizsgáznak ma, úgy a vajdasági magyarok ma inkább egyest érdemelnek. No jó, kettest. A szabadkai magyar tanítóképző karról egy fiatal lány állt ki névvel, tokkal és vonóval a tüntetések mellett (aztán csatlakozott hozzá még egy kolléganője). Miközben a színházak java sztrájkba lépett, a vajdasági magyar teátrumokból is csak páran hallatják hangjukat, azaz tisztelhetjük a kivételeket, de valahol nagyon siralmas, ha a sajtóban azt olvashatjuk, hogy például a magyar Újvidéki Színháznak a többsége sztrájkol. Hogy ki nem, azt nem tudhatjuk, önmagukban nem is érdekesek a nevek – de a jelenség igen.
Mi áll emögött? Csak tippelek, saját tapasztalataimból. Kis falumban, Kishegyesen először február 7-én tartottunk csendes, tizenöt perces megemlékezést – voltunk is vagy tizenöten, és csak a minimális többséget képeztük mi, helyi magyarok (sőt a rendőrök kérdeztek rá, lesz-e útblokád – hát szinte az ő rábeszélésükre lett…). Másnap hárman gyalogoltunk át a szomszédos, szerbek és montenegróiak által lakott Lovćenacra, ahol már sokkal korábban elkezdték hetente a szombati tüntetést – ott legalább nyolcvanan voltunk. Páran összefogtunk ezután a falunkban, reklámozva a közösségi médiában az eseményt, transzparenseket festegetve. Egy földműves barátommal is szervezkedni próbáltunk, hisz minden helységben a traktorosok az útblokád fő aktorai, de aztán ő maga lépett vissza, mondván, senki sem akar kijönni, mert félnek, ahogy ő is, az adóhatóságtól, a támogatások megvonásától, meg különben is. Egy lovas kocsit azért szerzett, a lóra is kötöztünk piros lufikat, tizenöt fehéret pedig aztán felengedtünk az égbe. Mi, tüntetők jó, ha harmincan voltunk, az se mind helybéli és magyar. És miközben a lufikat kötözgettük, a fagyis elé letett sapkámat és vuvuzelámat is ellopták, de gondolom, valamelyik hazafelé tartó kisdiák kapta fel, nem valami helyi politikus. Vagy nem egy helyi tanár – akik közül egy sem jött el.
Szóval, én is szinte helybe mentem a pofonért. Hallomásból tudom, hogy a helyi VMSZ utasította az embereit, nehogy megjelenjek a megemlékezésen és az útblokádon. Egyébként a helyi tüntetést úgy próbáltuk meg felturbózni, hogy összekötöttük a falun áthaladó, iszonyatosan szennyezett és bűzlő Krivaj(a) patak ügyével – de érzékelhetően még ez sem mozgat meg senkit, pedig ez a szennyvízkanálisnak mondható „folyócska” keresztül-kasul megy a falun, csak az nem szagolja, aki nem akarja.
Mindebből nem vonnék le nemzetkarakterológiai tanulságokat. Nyilván könnyebb egy nagyvárosban tízezrekkel együtt kiállni, mint egy kisebb helységben, ahol a helyi hatalom a legnagyobb foglalkoztató. Ahol a földművesek vagy a vállalkozók a támogatásoktól függnek, így a Magyarországról százmilliárddal kitömött Prosperitati Alapítványtól (bár újabban már erre sem igen futja Orbánéknak). Ahol egy szimpla tanári állás is a feljebbvalók jóakaratától függ, illetve a kapcsolati tőkétől, és a legkevésbé számít az, hogy az adott személynek egyáltalán megfelelő végzettsége van-e a pozícióhoz. Ahol a szerbiai egyetemisták ügye mit sem számít, hisz az egyetemisták túlnyomó többsége Magyarországon tanul, a középiskolások meg szintén másfelé tekingetnek, hisz szerbül alapszinten sem tanulnak már meg.
*
Amire még egy lapáttal tesz rá a vajdasági magyar média java része. Ilyen értelemben most falumtól, Kishegyestől búcsúzom. De a remény hal meg utoljára, ahogy a múltkor benéztem, mi történik Újvidéken és Belgrádban, talán most is tévedek. És én leszek a legboldogabb, ha tévedtem. Hisz ahogyan a szerb(iai) társadalom is olykor felébred a letargiából, volt ez így már a vajdasági magyarokkal is, igaz, jó régen, a kilencvenes évek háborúi alatt, a legjobb arcukat mutatva, amikor Szerbiában elsőkként álltak ki képviselőik s a polgárok is a háború ellen.
