Beszélgetés Szentlászlóról – egy könyv ürügyén – Kelemen Dávid helybeli, nyugalmazott pedagógussal
A napokban került a kezembe egy régi könyv Szentlászlóról, arról az Árpád-kori kelet-szlavóniai kis faluról, amelyet a délszláv háborúk idején porig romboltak a Jugoszláv Néphadsereg katonái és a szerb szabadcsapatok martalócai. A lakosság az öldöklés elől elmenekült, és csak hét évig tartó száműzetés után térhetett vissza a teljesen megsemmisült, és addig lakatlan Szentlászlóra.
Ezt a keserves szenvedéstörténetet és az egykor volt szép békevilág életformáját, az ősi hagyományokat, szokásokat, a vérzivataros éveket, majd pedig a falu újjáépítését bemutató könyvet 1997-ben adták ki Eszéken, a HunCro Lap- és Nyomdaipari Kft gondozásában, ezer példányban, a szerzője pedig egy pedagógus, aki maga is a falu szülötte. Kelemen Dávid (a fotón) matematika–fizika szakos tanár, az iskola egykori igazgatója. Vele beszélgettem a harminc évvel ezelőtti történésekről és a falu jelenéről.
– Miért tartotta fontosnak a könyv megírását?
– A falu kimenekített lakosságának zöme a magyarországi Szigetvárra került. A száműzetés idején, ott is megszerveztük az oktatást. Leginkább anyukák és nagyszülők voltak ott a gyerekeikkel, mert a férfiak otthon maradtak a falut védeni. Egy alkalommal ellátogatott hozzánk egy idős ember, és ő vetette fel a témát. Azt mondta, ti még fiatalok vagytok, emlékeztek arra, milyen volt, hogy nézett ki a falunk, örökítsétek meg az utókor számára, hadd lássák az utánunk következő generációk, hogyan éltek az őseik.
Én 1992 nyarán már visszatértem Eszékre, egy kolléganőm fogadott be, nála laktam 1998-ig. Azonnal csatlakoztam a Vöröskereszthez és októberig ott dolgoztam. Később az itthon maradt tanítókat munkába állították, beosztották, hogy ki melyik iskolában fog tanítani, így kerültem vissza a tanügybe.
Akkoriban borzalmas időket éltünk. Nem vagyok buzgón templomba járó ember, mégis nagyon sokat imádkoztam, kértem Istent, hogy tartson, őrizzen meg. A lányom ötödik osztályba járt, és emlékszem, hogy este nem aludt el addig, amíg haza nem értem. Én jelentettem számára a nyugalmat, a biztonságot… Akkor kezdtem el az adatgyűjtést a könyv megírásához. Régi fényképek, dokumentumok után kutattam, ami elég nehézkesen haladt, mivel a legtöbb család képei a faluban maradtak és a háború idején azok is megsemmisültek. Magyar nyelven, ezer példányban jelent meg a könyv, ingyen osztogattuk. Később megért még egy kiadást, de mostanra már csak néhány példány maradt belőle. Sokan kérték, hogy horvát nyelven is jelentessük meg.
– Nem gondolt arra, hogy meg kellene írni a szentlászlói történet folytatását? Az új falu születését és a háború óta eltelt három évtized krónikáját.
– Hetvenhét éves fejjel ilyen feladatra már nem vállalkozom.
– Olvastam olyan véleményeket, hogy az ott élők és a faluból elszármazottak egyaránt hálás szívvel gondolnak Önre, mert megörökítette azokat a borzasztó és fájdalmas pillanatokat, melyeket átéltek a szentlászlói emberek. De azt is mondják, a falu a jövőben is ott marad, ahol van (túlságosan régi, öreg ahhoz, hogy kihaljon), de tény, hogy most már nagyon kevés az őshonos lakosság (így pedig előbb-utóbb a legszebb hagyomány, a magyar nyelv is eltűnik). Az unokák és a dédunokák már most sem beszélik és nem is értik az őseik nyelvét. Sok ház maradt üresen, a lakói meghaltak, aztán az örökösök eladták, és olyan emberek vették meg, akiknek semmi kötődésük nincsen a faluhoz. Az elmúlt évek során több szentlászlói és kórógyi beszélgetőtársam nyilatkozott úgy, hogy mindkét faluban elfogy, elveszik a magyarság. Ez azért szomorú, mert a Jóisten megtartotta ezeket a településéket. Szentlászlót a halott poraiból támasztotta fel, teremtette újjá. Ezért nagyon kellene vigyázni rá.
– A visszatérés után sok minden megváltozott. A házakat újjáépítették, de voltak, akik nem találták fel magukat az új környezetben. Régen itt a föld műveléséből az állattartásból éltek az emberek. A termőföldek ugyan megmaradtak, de nem volt felszerelés, amivel megműveljék. Teljesen megváltozott az életmód. Napjainkban már csak néhány nagygazda foglalkozik mezőgazdasági termeléssel.
-- A háború után Ön mikor mehetett be először a faluba?
– Egy küldöttséggel, a békefenntartók kíséretében jöttem először megnézni a falunkat. Nagyon siralmas látvány fogadott. Nem lehetett ráismerni. Mindent benőtt, elborított a gaz, csak a kémények látszottak ki a romok közül. Semmink nem maradt, mindenünk elveszett. Nem volt templomunk, nem volt iskolánk. A környező szerb falvak lakosai itt maradtak, és rendszeresen átjártak rabolni, fosztogatni.
A Szentlászlóról szóló könyv borítója
– Kocsis Zita Szentlászló című írásában találtam ezeket a szívfacsaró mondatokat: Kihalt a falu, csak a falak sírnak. Szentlászló népe olyan lett, mint az ágról szakadt levél. Ön pedig a könyében ezt írja: November 24-én Szentlászlót elfoglalta az ellenség és azóta minden kapcsolat megszakadt a helységgel. A faluból nem menthettünk meg semmit. Ott maradt a föld, a ház, a munkagépek és most nincstelenül várjuk a Vöröskereszt adományait. A megszerzett videófelvételek és fényképek bizonyítják, hogy a falut teljesen lerombolták. Nincs egy ép ház sem. A faluban senki sem él. Utána pedig azt mondja, hogy: Hosszú, hosszú megpróbáltatások után 1998. január 15-én Horvátország végre visszanyerte szuverenitását ezen terület felett is, így végre felcsillant a remény a visszatérésre. Az emberek döntő többsége vissza akar térni! Igen, de hová, de hogy? Újjá kell építeni a falut.
– Még abban az évben megkezdődött a romok eltakarítása, nagy összefogással és elsősorban magyarországi segítséggel. Onnan kaptunk egy kamionnyi kéziszerszámot, ásót, kapát, gereblyét, mert nekünk még az sem volt. A vörösegyházi önkormányzat teherautókat, baggereket küldött, azok egy teljes hónapon át ingyen dolgoztak a faluban. Az erdélyi magyarok faanyaggal segítettek bennünket, a tetőszerkezeteket építették. A holland támogatóink pedig az iskola felszerelését és a sportpályák kialakítását vállalták magukra.
A Kárpát-medencében tizennyolc Szentlászló nevű település található, amelyek még 1992 januárjában összefogtak, és a vácszentlászlói polgármester indítványozására segélyakciót szerveztek a menekültségben élő szentlászlóiak javára. Négy évvel később pedig már megtartották ezeknek a falvaknak az első találkozóját. Azóta is él a hagyomány, minden évben más-más település ad otthont a barátkozásnak. A mi falunkban eddig már két alkalommal került sor az ünnepség lebonyolítására.
– Mikorra vált ismét lakhatóvá a falu?
– 2000-ben tértek vissza az első lakosok. A háború előtt 1300-an éltünk Szentlászlón – akkor a lakosság 45 százaléka vallotta magát magyarnak –, a hazatérés után pedig 300-zal lettünk kevesebben. Időközben sokan meghaltak, vagy külföldön maradtak. Én egyazon évben elvesztettem mindkét szülőmet. Édesanyám áprilisban hunyt el, apám pedig a menekültség idején, a szigetvári kórházban. A hamvasztás után az urnáját hazahoztuk, így egymás mellett nyugszanak a szentlászlói temetőben.
– Hogy indult be az oktatás az iskolában?
– A visszatérő gyerekek száma negyven volt, velük kezdtük meg a munkát. A tanév első felében még az ernestinovói iskolába jártak, busszal vitték őket, de a második félévtől már Szentlászlón tanulhattak. Engem 1999-ben neveztek ki iskolaigazgatónak, és 2014-ig vezettem az intézményt. Negyvenhárom ledolgozott év után vonultam nyugdíjba. Ma már csak horvát nyelven folyik az oktatás. A magyar gyerekek részére anyanyelvápolás-órákat tartanak. Jelenleg is szentlászlói születésű és magyar nemzetiségű igazgatónője van az iskolánknak.
– A szomszéd falu, Kórógy iskolájában pedig csak magyar nyelven zajlik az oktatás. Nem lehetne megszervezni, hogy a magyar gyerekek oda járhassanak? Már csak azért is, mert ott már alig van diák, és mert a két falu alig 5 kilométernyire van egymástól.
– Az bonyolult lenne, mivel a két falu más-más megyéhez tartozik, Kórógy a Vukovár-Szerém, Szentlászló pedig az Eszék-Baranya megyéhez.
– Idős emberek élnek még a faluban?
– Sorra távoznak el közülünk a nyolcvan éven felüliek, és aztán majd mi következünk.
– Amikor szentlászlói emberrel adódik alkalmam beszélgetni, mindig felteszem a kérdést: mi lehetett a bűne ennek a kicsiny falunak, amiért ilyen nagy árat kellett fizetnie? Amiért barbár módon egyszerűen eltörölték a föld színéről.
– Az volt Szentlászló lakosságának az egyetlen vétke, hogy a független Horvátország és a demokrácia mellé állt.
– Nem az, hogy a lakosság megszervezte az ellenállást, hogy a férfiak fegyvert fogtak, és szembeszálltak a bevonulókkal?
– Nem. Másutt is tanúsítottak ellenállást, másutt is harcoltak az ellenséggel. Mi 1991. június 26-át tekintjük a Szentlászló elleni támadás első napjának, amikor a környező falvak csetnikjei a falunk végén egy traktor pótkocsijáról rálőttek a horvát rendőrökre. Ekkor kezdődött minden, utána a volt jugoszláv hadsereg támogatásával a környező falvak vérszemet kaptak és rárontottak a főleg magyarok által lakott szomszédos falura. Silaš, Palača, Ada, Markušica, Gaboš irányából megtámadták azokat, akikkel valamikor együtt tervezték a vidék jövőjét. Kellett nekik a szentlászlóiak vagyona: a föld, a ház, a munkagépek, és minden egyéb, amit el lehetett vinni, el lehetett rabolni.
– A falu védőinek helytállása 152 napon át tartott. Szentlászlóra több mint 15 ezer lövedék hullott.
– 1991. november 24-ig tudták védeni. Először főleg az idősek, a kiskorúak és az asszonyok hagyták el a falut. Csak hét idős ember maradt, akik nem akartak elmenekülni, inkább a biztos halált választották. Az én apám is ilyen makacs ember volt, nem akart velem jönni Eszékre, ő is mindenáron maradni akart. De amint beesteledett, rátört a félelem, és vissza kellett mennem érte. Aztán reggel újra visszavitette magát a faluba. Így ment ez néhány napig, de amikor meghallotta, hogy a falu egyik védőjét megölték, ő is inkább a biztonságot választotta.
– Tavaly ősszel megnyílt a falu központjában a Honvédő Háború Múzeuma, amely emléket állít a falu hős védőinek.
– Jó, hogy felépült ez az emlékközpont, legalább láthatják a fiatalok, hogy milyen volt régen a falunk. Sok látogatója van. A múlt héten egy magyarországi csoport érkezett a faluba, korábban pedig egy egyetemistákból álló csapat.
– A tanár úr milyennek látja Szentlászló jövőjét?
– Ahogy telik az idő, a falu egyre csak épül-szépül. Szaporodik a magánvállalkozók száma, többen foglalkoznak falusi turizmussal, a fiatalok nagy része Eszéken vagy a környéken dolgozik. Tehát én bízom a falu jövőjében. A magyarság megmaradása attól függ, milyen mértékben sikerül megőrizni az oktatást az iskolában, valamint a kultúregyesületünkben, mert a családi körben már ritkán beszélnek magyarul.
Szabó Angéla
