Kérdezhetném most joggal, ha történetesen babonás lennék. De nem vagyok az.
Csupán az egészséges kétkedésem és az öröklött bizalmatlanságom súgja nekem,
hogy mégis valami ilyesmiről van szó. Merthogy puszta véletlen mégsem lehet.
Többféle bírósági forrásból származó értesülés szerint igaz a hihetlenül
hangzó hír. Még akkor is, ha tudjuk: színtiszta véletlen mégsem lehet az, hogy
a „második temerini fiúk“ zűrzavaros, túlpolitizált nemzetiségi ügyében is
éppen az a Zdenka Stakić nevű bírónő
vezesse majd a már csak egy karnyújtásnyira lévő bírósági tárgyalást, és
ítélkezzen felettük, aki 2005-ben az öt temerini magyar fiatalt a döbbenetes,
összesen 61 évnyi börtönbüntetésre kárhoztatta. Márpedig nagyon úgy fest, hogy
a sors ismétli önmagát: a kísértet visszatér az éjsötét múltból. Hogy újabb
áldozatokat szerezzen. Hogy újabb vajdasági magyar fiatalokat juttasson
börtönbe – előre megfontolt szándékkal, kohol vádak és elnagyolt vizsgálati
eljárás alapján. Mindezzel pedig csupán egyetlen célja lehet a krónikus (és
immáron gyógyíthatatlannak tűnő) hungarofóbiában szenvedő szerb társadalomnak:
mégpedig az, hogy soha meg nem szűnő rettegésben tartsa a délvidéki magyarokat.
Mi tagadás: Stakić asszonyság derekasan megdolgozott az itteni magyarság
körében szerzett dicstelen hírnevéért. Hosszú időre beírta magát a
felejthetetlenek lajstromkönyvébe. Már-már lehetne is vele riogatni a
potenciális magyar bűnelkövetőket. Ténykedésének esetleg még komolyabb
bűnvisszatartó ereje is lehetne, ha azt meggyőző módon, hatásosan
prezentálnánk. Amikor megkérdeztem a nemrégiben szabadult Horváth Árpád édesapjától, Tibortól,
hogy hogyan maradt meg emlékezetében az a bírónő, akinek az ítélete nyomán a
fia nyolc és fél évet töltött börtönben, a következőt válaszolta: -- Amit én elmondhatok arról a
nőszemélyről, az nem sok jó. Már eleve rosszul kezdődött. Amikor bezárták a
fiúkat, hetente látogattuk őket. Minden szerdán mentünk hozzájuk. Ez pedig
nagyon szúrta a hölgynek a szemét. Szóvá is tette, hogy: „Mit képzelünk mi?
Miért jövünk ide minden héten? Elvégre ez nem szálloda, hanem börtön!” Én erre csak annyit feleltem illemtudóan,
hogy nagyon fiatalok a gyerekeink, muszáj képviselnünk, támogatnunk őket.
Ezután az következett, hogy egyszerűen megvonta tőlem a láthatás jogát. Hiába
jelentem meg szerdánként, nem kaptam meg az írásbeli engedélyét a látogatásra.
Csak akkor egyezett bele, amikor látta, hogy engem nem tud lerázni. Ugyanígy a tárgyalás első napja is
emlékezetes marad a számomra. Apámmal és a Máriás szülőkkel együtt ültem be a
tárgyalóterembe. Az eljárás azonban nem zajlott zökkenőmentesen, mert a sértett
édesanyja a hangos beszólásaival (például: „Minden magyar bűnöző!”) többször is
félbe szakította a tárgyalást. Annak pedig az lett a következménye, hogy Zdenka
Stakić zártkörű tárgyalást rendelt el.
Bennünket, hozzátartozókat és a sajtó képviselőit is kitessékelték a
tárgyalóteremből. Így a nyilvánosság teljes kizárásával zajlott minden. Nem is
volt ebben semmi meglepő, mert tulajdonképpen ez volt a cél. Ezt akarták
elérni. Négy napon át zajlott a tárgyalás. Annak ellenére, hogy nem engedtek be
bennünket, mindvégig ott voltunk, kint ácsorogtunk. Láttuk, amint a fiainkat
hozzák, viszik. Bilincsben elvezetik. És egy szót sem szólhattunk hozzájuk.
Csak a szemünkkel intettünk egymásnak. Utána
már csak az ítélethirdetés napján találkoztunk a bírónővel. Akkor jelen
lehettünk. Ő akkor sem hazudtolta meg önmagát. A szerb történelemből vett
példával illusztrálta, próbálta meg alátámasztani a 61 éves börtönbüntetés kiszabásának
jogosságát. Azt mondta, hogy csak a törökök uralkodása idején esett meg ilyen
kegyetlenség a szerbséggel. Amikor karóba húzták őket. Persze olyan is volt, aki még ezt az ítéletet is túl enyhének tartotta,
és fejenkénti kereken negyven év börtön kiszabását követelte a fiainknak. Nekünk ezt mind túl kellett élni. A soron következő éveket elviselni…
Aztán valami történt. Ugyanis 2007 őszén az akkori szerbiai
igazságügyi-miniszter, Dušan Petrović négy újvidéki bíró leváltását
kezdeményezte. Petar Mohan, Snježana Matijević, Tatjana Šunjka mellett Zdenka
Stakićét is. Azzal a megindoklással, hogy szándékosan elfektették az egyik
pedofil pravoszláv szerzetesnek az ügyét. El is távolították őket a bíróságról.
Tavaly ősszel viszont (a Szerbiai Alkotmánybíróság határozatára)
visszahelyezték őket a hivatalukba. Így került a hírhedt Zdenka Stakić ismét az
Újvidéki Felső Bíróságra, és így lett az ott működő öt büntetőtanács egyikének
a vezetője. Október 12-én ünnepi díszüléssel emlékeztek meg dicső visszatéréséről.
Egy héttel később pedig bekövetkezett az, amit a „második temerini fiúk”
történeteként ismerünk…
– Szeretném eloszlatni azt a
nézetet, hogy ennek a bírónőnek az újabb temerini ügyben való angazsálása
egyszerűen csak a véletlen műve. Ahogyan abban is biztos vagyok, és ezért ki is
merem jelenteni, hogy most egy újabb koncepciós pernek vagyunk a részesei.
Persze, nem mi, öten, hanem az újabb fiatalok. Még azt is meg merem
kockáztatni, hogy majd úgy intézik, hogy a „hetek” esetében is a nyilvánosság
kizárásával történjen a tárgyalás, és megint egy elfogultságról, túlkapásról
tanúskodó szigorú ítélet születik. Hacsak sürgősen nem tesznek valamit az
ügyben érintettek -- ellenlépésként. Ha
nem tiltakoznak, ha azonnal nem emelnek kifogást a kirendelt bírónővel szemben,
ha nem kérdőjelezik meg az ő „tárgyilagosságon” alapuló ítélethozatalát, akkor
már most felkészülhetnek a legrosszabbra. Akkor egy 5-8 éves raboskodástól
senki sem menti meg őket. Nekem ez a véleményem – mondta a nemrégiben szabadult
Horváth Árpád.
Társa, barátja, Szakáll Zoltán
szintén úgy gondolja, hogy a klisai fogdában lévő hét magyar fiatal a
legszigorúbb bírónőt kapta. Így vélekedett:
-- Szeretnénk segíteni ezeknek a
bajba jutott fiataloknak. Ők is, a szüleik is okuljanak, tanuljanak a mi
esetünkből! Ne kövessék el ugyanazokat a hibákat, amiket járatlanságunk,
tudatlanságunk okán mi elkövettünk! Fogjanak össze, és kérjék, követeljék a
tárgyalás lefolytatására kijelölt bírónő lecserélését! Sőt ahhoz is joguk van,
hogy az eljárást az anyanyelvükön, magyarul vezessék le. Amennyiben az számukra inkább
megfelel.
A nyolc és fél évvel ezelőtt 15 évre elítélt és ma is a börtönben raboskodó
Máriás István édesapja, István szerint a hatalomnak ez a
kísérlete gyászos visszatérés a múltba.
– Azt tapasztaljuk, hogy az
igazság hóhérai újra megjelentek a színen. Ugyanaz a temerini rendőrparancsnok
juttatta mindkét csoport magyar fiatalt a börtönbe, ugyanaz a bírónő fog
ítélkezni felettük, és megfélemlítésük, megbüntetésük, ügyük megint az egész
vajdasági magyarság ellen irányul. Remélem, hogy ezúttal Hrbolja Joakim,
fővádló nem lesz jelen a tárgyaláson. Mert ő minden magyart állatnak tart.
Akkor is, ha a magyar anyák fiúkat és lányokat szülnek, nem pedig állatot. Ha a
kirótt büntetés megint elrettentően drasztikus lesz, akkor végérvényesen ki fog
derülni, hogy valójában kinek is kéne a vádlottak padján ülnie. Akkor
bebizonyosodik, hogy maga Zdenka Stakić a nacionalista és a fajgyűlölő. Tehát
őt kellene elítélni. A hóhérok a
régiek, csak a vádlottak újak. Ezért
azt kérem, hogy emeljük fel szavunkat, és álljunk a bajba jutott fiatalok
mellé. Ne hagyjuk őket is elveszni! Ne ismétlődjön meg a múlt!
Mit lehet mindehhez még hozzáfűzni? Talán csak annyit érdemes, hogy a
jelenleg érvényes jogszabályok az ország minden állampolgárára egyformán kell,
hogy vonatkozzanak. Nemzetiségi, faji, vallási hovatartozástól függetlenül. Így
a Szerbiában élő magyarokra is. Kivétel nélkül.
Akkor is, ha a saját hazájukban, a saját szülőföldjükön nem szeretik
őket. Csupáncsak fogcsikorgatva megtűrik. Nekik is joguk van arra, hogy
bírósági ügyeikben pártatlan, tárgyilagos, elfogultságtól mentes ítéletek
szülessenek. Ezért aztán egy olyan ítélőbíróra bízni a törvénykezést, aki
egyszer már tanúbizonyságot tett a vaskos, személyes elfogultságáról, nem
csupán elfogadhatatlan és káros, hanem messzemenően etikátlan is. Rossz fényt
vet a teljes honi igazságszolgáltatásra. Ha egyáltalán létezik még ilyesmi…
Oh man! Ez valóban ómen.
Akárcsak a költő, Kiss Dénes (e
verse miatt börtönbe zárták) intő szavai:
„Bitófák nőnek virágok közt,
ha nem merünk, ha hallgatunk!”
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése