2025. április 6. 8:00
Egész héten szerveznek, plakátokat terveznek,
tüntetésekre hívják a felnőtteket, többszázezres tömeget mozgatnak meg
hónapok óta kitartóan. Rendszerben gondolkodnak, rendfenntartóik vannak,
és ami a legfontosabb, beszélgetnek, meghallgatják egymást. Ők a
blokádban lévő egyetemi hallgatók. De mit is csinálnak hétköznap, hogyan
szervezik a tüntetéseket, hogyan zajlik egy plénum, milyen
rendfenntartónak lenni, hogyan változtatta meg őket az elmúlt időszak, s
legfőképpen mi adja nekik az erőt, hogy továbbra is kitartsanak a
követeléseik teljesítése mellett? – erről Gajdos Barna, a szabadkai
Műszaki Szakfőiskola harmadéves menedzsment szakos hallgatója mesélt a
Családi Körnek.
Barna és évfolyamtársa volt az első
egyetemi hallgató Szabadkán, aki magyar feliratú transzparenssel jelent
meg a tüntetésen. Rajtuk felbátorodva aztán egyre többen jöttek és
tartották fontosnak, hogy ha nem is egynyelvű – de legalább kétnyelvű
táblákkal, feliratokkal jöjjenek a tüntetésekre. Barna, aki tornyosi
származású egyébként, a tüntetések óta nagyon sok időt tölt hétvégén is
Szabadkán, hiszen a nagyobb megmozdulások éppen ilyenkor vannak az
észak-bácskai városban. Sétált Szabadkától Bajmokig, s bár gyengén
beszélt szerbül, mára ez is megváltozott, mert kilépett a
komfortzónájából, s úgy érezte, a kollégái harca az ő harca is.
Emlékszik még, hogy milyen volt az első plénum a szakfőiskolán?
– Volt egy első szavazásunk
decemberben, amire kevesebben jöttek el, és ott még nem szavaztuk meg a
blokádot, vagyis nekünk a januári vizsgaidőszakunk még lement.
Februárban viszont majdnem 300-an jöttek el, és akkor 160 fő szavazott a
blokádra. A hangulat mindig jó ezeken a plénumokon. Az emberek is
többnyire tisztességesen eljönnek. Egy-két olyan személy van, akit én is
személyesen ismerek, akik nem jöttek el, de ők is azért, mert nagyon
messze élnek, vagy nem érdekeltek a témában.
Jellemző a magyar diákokra, hogy kevésbé érdekeltek?
– Nem akarunk iskolán belül ilyen
konfliktust a nemzetek között, de elmondhatom, többnyire a szerbek
jobban érdekeltek a témában, mintha valahogy személyesebben érintené
őket. Bár én úgy érzem, hogy a magyarokat is ugyanúgy érinti a dolog,
engem is, viszont vannak, akik nem jönnek el a távolság miatt.
Hogy zajlik egy plénum?
– Még a legelején úgy állapodtunk meg
a főiskolán, hogy minden hétfőn tartunk plénumot délután 5 órakor az
iskolában, ami úgy zajlik, hogy előtte átbeszéljük a napirendi pontokat,
hogy mi az, amit meg kell beszélnünk, mi az, amit esetleg valaki
felvetett, és szeretné megbeszélni. Például humanitárius segítség, heti
tüntetések, iskolán belüli aktivitások vagy esetleg problémák, hogyha
vannak, ezeket mind átbeszéljük. Szavazunk kézfelnyújtással. Többnyire,
hogyha valami probléma van, akkor azt megbeszéljük, keresünk rá
megoldást.
Amikor valakinek például véleménye vagy ellenvéleménye van, akkor
azt hogy prezentálja, van-e esetleg olyan, aki tényleg nagyon hangosan
tiltakozott valami ellen, és akkor milyen kompromisszumos megoldás
születik?
– Ilyen talán egyszer volt a plénumok
alatt, amikor az Erasmus-cserediákokkal kapcsolatban kellett döntést
hozni. Megbeszéltük végül, hogy az Erasmus-diákok bejöhetnek hozzánk az
iskolába a félévet megcsinálni, viszont az iskolán belül nem lehet
konzultációjuk. Erről volt vita, de végül ezt is sikerült megbeszélni.
Elmondjuk ilyenkor, hogy mi a legmegfelelőbb a blokád és az iskola
részéről is. Átbeszéljük, hogy mit lehet megvalósítani, mit nem lehet,
és akkor közös, kompromisszumos javaslat születik.
Amikor először döntöttetek a blokádról, akkor az iskola vezetősége hogy reagált erre?
– Az iskola vezetősége elfogadta a
diákok véleményét, semmi probléma nem volt részükről, és a tanároknak a
támogatását élvezzük jelenleg is.
Hogy lett rendfenntartó?
– Mindig más iskola szervezi a heti
tüntetéseket. Amelyik iskola a heti szervező, ők szerveznek egy városi
plénumot még az adott hét elején, ahol az összes iskola jelen van. Ha
csak pár személy, akkor pár személy, de szabadon bárki bemehet az
egyetemekről. Megbeszélik, hogy mi legyen az útvonal, hogy esetleg
milyen különleges eseményt fűzzenek még rá a tüntetésre. A
rendfenntartókat viszont az iskolák jelölik ki, vagyis mindenki
elmondja, szeretne-e ilyen feladatot vállalni, vagy sem. Az elején kevés
volt a jelentkező, mert nem teljesen értették, hogy mit is takar ez a
rendfenntartói szerep. De most már a Műszaki Szakfőiskola a második
legtöbb rendfenntartóval rendelkező iskola. A rendfenntartónak annyi a
dolga, hogy felügyel a tömegre, ha esetleg lát valamilyen provokációt
vagy külső személyt, aki provokálni próbálja a tömeget, vagy egy
személyt, akkor ő szól a többieknek, és békés módon elintézik az
egészet.
Nem merült föl magában soha, hogy fél ettől a feladattól?
– Nem, mert először magánszemélyként
voltam a tüntetésen, és láttam, hogy békésen zajlik. Mivel Szabadkán
vagyunk, itt annyira nem jellemzőek a provokációk, így nyugodtan be
mertem állni én is rendfenntartónak, illetve megismertem a többieket is,
akik mind ott szoktak lenni. Jó a közösség, összetartó, úgyhogy
bárkivel bármi történik, ők mindig ott vannak, és vigyáznak egymásra.
Jó e közösség tagjának lenni? Milyen érzés?
– Igen, nagyon sok új embert
megismertem. Szerintem most a legerősebb Szabadkán az iskolák között a
kapcsolat, legalábbis a diákok között, mert tényleg bármi van, szólunk
egymásnak, segítjük egymást, akár személyesen, akár online formában.
Ismerősök szempontjából is nagyon jó, mert ki tudja, hogy aztán ki hol
fog elhelyezkedni. Ez szerintem mindig pozitív, hogyha ismersz valakit,
aki másmilyen iparágban dolgozik.
Azelőtt nem volt ez jellemző, igaz? Mindenki járt a saját egyetemére, és nem nagyon volt semmi közös program?
– Én nem nagyon tudok ilyen
közös programról. Benne vagyok a Diákparlamentben az iskolánkban.
Próbáltuk egyszer-kétszer összehozni a többi iskola diákparlamentjeit,
de valahogy nem jött úgy össze, mint most.
Nagyon sokan meglepődtek, hogy az egyetemi hallgatók generációja
megmozdult, mindenki azt hitte, hogy csak a mobilt bújják, és semmi sem
érdekli őket. Megváltozott a generációjuk? Többet beszélgetnek
egymással, mint korábban?
– Úgy látom, hogy valamennyire
változtak az emberek. Nem mondom, hogy nincs az az időszak, mikor valaki
bújja a telefont otthon, mert ez szerintem korosztálytól függetlenül
előfordul mindenkinél, de ezt így rámondani egy adott korosztályra nem
igazán lehet, mert mindig vannak kivételek. Nálunk lehet, hogy nem volt
észrevehető, hogy akkor most mit csinálunk pontosan, bújjuk a telefont,
vagy tanulunk, vagy dolgozunk, vagy érdekel-e minket bármi is. Viszont
én úgy látom, hogy az emberek rájöttek arra, hogy milyen is a mi
generációnk: mi, ha nem tetszik nekünk valami, akkor megmondjuk a
véleményünket, és kitartunk egymás mellett.
Sokan a vajdasági magyar diákok közül azért maradnak ki ebből,
mert nem beszélnek szerbül. Önnek mi volt az a motiváció, hogy mégis
átlépte a saját korlátait?
– Én nem nagyon beszéltem szerbül, de
a két hónap alatt nagyon sok minden rámragadt, mivel nagyon sok szerb
emberrel kommunikáltam, és szerintem kimondhatom, hogy nagyon sok szerb
barátom is lett most így iskolán belül meg iskolán kívül is a többi
iskolából, aminek nagyon örülök. Az első nap, amikor bementem, furcsa
volt, mert láttam már ismerős arcokat, mert minden nap láttuk egymást az
iskolában, viszont senkit nem ismertem rendesen. Meg az, hogy szerbül
kellett beszélni, az egy kicsit visszahúzó erő volt, de engem kezdetek
óta érdekelt ez az egész téma. Követtem folyamatosan a leomlástól kezdve
a kisebb-nagyobb tüntetéseket, és mindig is részese akartam lenni, mert
változást akarok én is. Ez vezetett oda, hogy én minden nap bent legyek
az iskolában.
Mit adott Önnek ez az elmúlt időszak? A barátságokon túl, akár a személyes fejlődésedben?
– A szerb nyelvet tanultam
folyamatosan, meg tanulom mai napig, aminek nagyon örülök, mert én itt
szeretnék maradni. Nem mondanám, hogy egy nagyon érzelgős fajta vagyok,
van, mikor jobban meghat, amikor kint vagyunk tömegesen, főleg, amikor
saját csoporttal vagyunk. De hogy mindez megváltoztatott-e érzelmileg?
Még én sem tudom. Viszont mivel menedzsment szakos vagyok, most a
gyakorlatban ezt nagyon ki tudom használni. A blokád alatt a
szervezéstől kezdve nagyon sok mindenben részt kell venni, és még hogyha
nem is vagyok ott száz százalékban, akkor is belelátok, és tudom,
hogyan zajlik egy-egy szervezés, a hirdetés része, a kivitelezés, és ez
mind nagyon sok tapasztalatot tud adni.
Tulajdonképpen a blokád alatt is tanul?
– Igen. Folyamatosan tanulok. Van olyan tüntetés, amit már mi szerveztünk, és annak a plakátját is mi készítettük.
Harmadéves a főiskolán. Egyáltalán nem zavarja, hogy esetleg egy évvel tovább kell majd tanulnia?
– Azt nem mondom, hogy nem zavar, de
szerintem most megér egy évet akár halasztani vagy elveszíteni. Bár
sokak számára fájó, nekem is, mert terveztem én is a jövőmet, de ez most
fontosabb.
Gondolom, egyébként csak megterhelő dolog ez, úgy, hogy még mindig
nem látni a végét. Mi az, ami továbbra is erőt ad, ami miatt
kitartanak?
– Innen már nem éri meg kilépni,
annyi mindent elértünk, annyi embert megmozgattunk. Én látom azt, hogy
folyamatosan nyomást gyakorolunk a kormányra, és előbb-utóbb valamilyen
változás lesz, mert ezt most már nem lehet félbehagyni és a szőnyeg alá
söpörni. Túl sok minden történt már, hogy ezt csak úgy félbehagyjuk.
Ön milyen változást szeretne? Azt mondja, hogy itt szeretne maradni. Milyen Szerbiában szeretne élni?
– Nem akarok egy olyan országban
élni, ahol kimész az utcára, és sosem tudod, hogy melyik épület omlik
rád, melyik aluljáró alatt mész el, és omlik le, melyik hídon mész át,
és dől össze esetleg. Ezek azok az apróságok, amik miatt az ember fél
utcára menni néha. Meg a munkakörülmények. Ha elmész dolgozni valahova,
akkor lehet, hogy nem olyan pozícióba kerülsz, amit a diplomád szerint
megérdemelsz, mert a főnök kormánypárti, neki van egy jó ismerőse, és
odarakja maga mellé. Ezek az ilyen apró, szinte már elhanyagolhatónak
mondható dolgok, amik az embereket zavarják, és most már hangot is adnak
ennek. Általánosságban elmondható, hogy magas pozícióra az kerül,
akinek van valamilyen párthovatartozása.
Lát arra reális esélyt, hogy ez változzon?
– El tudom képzelni, hogy most ezt a
hozzáállást kövesse az utánunk lévő generáció is, illetve csatlakozzon
hozzánk az előző generáció, az idősebbek, mert ha most nem lesz
változás, akkor szerintem soha.
Az idősebb generáció is kezd kimozdulni a komfortzónájából?
– Én saját tapasztalatból tudok
beszélni. Mikor sétáltunk Bajmokig, akkor is nagyon sok idős ember
kijött a háza elé. Az egyetemisták, akik sétáltak velünk, odamentek,
megölelték az idősebbeket, mindenki nagyon kedvesen fogadott minket.
Itt, a városban is azt látom, hogy egyre több idősebb ember van kint az
utcán, még hogyha nem is sétál velünk, de a buszállomáson álló idős néni
integet nekünk. Vannak, akik elsírják magukat, miközben mi
végighaladunk az utcán. Nagyon jó érzés ez, mert ebből látni, hogy jó
úton haladunk.
Az utóbbi időben próbáltak minden
problémát a szőnyeg alá söpörni, de most már egyszerűen felhalmozódott
nagyon sok minden ott a szőnyeg alatt, és kifakadt, nem lehet már
kikerülni, átlépni. Az idősebbek is észrevették, hogy nem lehet most már
csak úgy becsukni az ajtót, és nem figyelni az egészre, mert egy olyan
változás van folyamatban, ami talán a legnagyobb eddig Szerbiában.
Tómó Margaréta
https://szmsz.press/2025/04/06/tul-sok-mindent-soportunk-eddig-a-szonyeg-ala-ezt-mar-nem-lehet/
