Egyik napon Tamás vagyunk,
másik napon Júdás vagyunk,
kakasszónál Péter vagyunk.
Wass Albert: Nagypénteki sirató
Tamás ma MÁS. Tamás most megtörte a csendet. Már megelégelte a hallgatást.
Megszólalt. Megmondta a tutit, mi meg még akár örül(het)nénk is, miként cinege szokott
örülni a tökmagnak, ha nem adná magát azon nyomban a fogas kérdés: ez a
megmondó jóember mi végre hallgathatott idáig?
Merthogy a mi Korhecz Tamásunk négy álló esztendőn át maga is része volt az
MNT névre hallgató gépezetnek, nem is csupán egy aprócska csavarocska a
masin(éri)ában, hanem annak tán épp a motorja vagy a főtengelye. S mint ilyen
alkotó alapelem, alighanem hajszálpontosan tudta, hogy mikor került parányi
homokszem, mikor meg kis kavics, vagy netán egy egész malomkő az addig csendesen,
olajozottan működő, kimondottan vajdasági magyar pénzosztó gépezetbe. Mert mindjárt
megváltozott a megszokott muzsika! A központi piros-fehér-zöld bankautomata
rögvest füstöt eresztett, szikrát szórt, vagy addig szokatlan, furcsa zörejeket
hallatott. S minthogy Hitetlen Tamásunk maga is a vezérlőszobában tüsténkedett,
kénytelen-kelletlen észlelte ezen változ(tat)ásokat. Tehát nagyon-nagyon
közelről meg a saját szemével látta, hogy a nemzeti tanácsunkban rossz irányba
terelődnek a dolgok, mégis hallgatott. Némasága pedig kerek négy éven át
tartott. (Mármint a nagy nyilvánosság felé, mert bizalmas beszélgetésekben
olykor el-elszólta magát, ki-kifakadt – értelemszerűen MNT-s működésének inkább
a második félidejében.)
Most akár aggodalmaskodhatunk is egy cseppet! Hogy mélymagyarosan magára
maradt volna, ha még menetközben úgymond kipakol? Hogy nem talált volna kellően
szellős, megfelelően huzatos teret a magyar mosatlan szennyes/csetres
kiteregetésére? Hogy (éppen) neki ne lett volna sajtója? Bármily naivak
vagyunk, ezt azért mégsem hihetjük! Hiszen Tominak saját sajtó-tárhelye,
állandó rovata volt például a Vajdaság Ma internetes hírportálon – a Napról
napra az MNT-vel című rovatnak rendszeres társszerzője volt, de szerepelt ő „a
kimondjuk, vagy ne mondjuk”-féle örök mezsgyén tántorgó Újvidéki Rádió
műsoraiban is, talán többet is a kelleténél. És akkor a délvidéki nagyzsinat
hajbókoló sajtószerveit még meg sem említettük, pedig ott mindig készségesen
fogadták. Igaz, ami igaz: Tamás mindig is felkészülten és megfontoltan, hosszan
és szépen tudott beszélni. Az ilyet meg mindenik valamirevaló újságíró még
külön szereti s értékeli.
Tanácselnökünk azonban mindvégig tanácstalanul, csendben ült, s mint most
kiderült, keskenyre húzott, összeszorított szájjal hallgatott. Nem lázadt fel azon
intézmény ellen, amelynek tulajdonképpen a vezetője, a feje ő maga volt. Ahogy
a Családi Kör tegnapi lapszámában megjelent cikket író egyik tanítómesterem,
Miskolczi József most mondaná: „Tudod, lányom, neki sem volt könnyű! Nem akarta
felborítani az asztalt!” Én meg, mint az örök naiv, értetlenkedő gyerek, nagy
kerek szemekkel megkérdezném, hogy milyen asztalt, melyik asztalt? Azt az asztalt, amelyet neki terítettek meg?
(Pontosabban: az ő részére is terítettek annál az asztalnál, amelynek ott – épp
az asztalfőn! – neki is állandó (ülő)helye volt.) Tamás azonban tud az
asztalnál (is) viselkedni, higgadt és okos politikus lévén, egyszer sem rántotta
le az abroszt, nemhogy az asztalt fölborítsa, vagy ami még szörnyűbb valakire
ráborítsa. Ő ugyan nem kezdte el épp azt az ágat fűrészelni, amelyiken
(csücs)ült, nem vágta maga alatt a fát. Legfeljebb csak a mindenkit megillető
morgás jogán (ius murmurandi) morfondírozott magában vagy a bajusza alatt a politikacsinálás
távirányítóját kezükben tartó kiváltságos kevesek ellen, nyilvánosan nem
illette nem illendő kritikával a közvetlen munkatársait, s nem áztatta, nem áprendálta
a „feletteseit”. Még idejekorán ki is szállhatott volna az MNT-ből, sőt akár a
teljes vajdasági magyar politizálásból is. Megtehette volna, de nem tette. Erre
pedig semmi sem lehet valódi, igazi mentség.
Bevallom férfiasan: túlontúl könnyű lenne most azzal érvelni, úgy vágni
vissza, hogy ha már eddig kibírta szó nélkül, talán szebb marad, ha most is
hallgat. Ha nem terítette ki a kártyáit mondjuk még a Magyar Nemzeti Tanács menetrendszerinti
„megújulása/megújítása” előtt – mert az azért belepengetett volna disszonáns
hangokat is a jól megszokott kánonba! –, akkor most már kár volt elrontania ezt
a közösen/szépen megfestett idillt. Vagy megvan ennek a látszólagos „kései
siratónak”, ennek a jócskán megkésett, ámdeviszontellenben ügyesen kiporciózott
kitálalásnak is a maga értelme, csak legfeljebb nem látjuk azt a legelső
ránézésre?! De az idő majd ezt is megmutatja.
Most csak annyi a nyilvánvaló, hogy a politikusoknak huncut úri szokása a
fehér tárgyalóasztalnál történő egy tálból való kedélyes cseresznyézés, miként
az is, hogy az együtt elköltött ebéd után a cseresznyemaggal időnként meg-meglöv(öldöz)ik
egymást.
Hogy akkor mindebből nekünk magunknak, a vajdasági magyar cseresznyéskert
napszámosainak, mit kellene megtanulnunk? Azt, amit sosem szabadna szem elől
tévesztenünk: nem kell hinni a politikusoknak. Sosem szabad hinni nekik
maradéktalanul.
S hogy csupáncsak növeli, ki elfödi a bajt, ezen szentencia mit sem
változtat a korábbi, józan, paraszti észjárással megfogalmazott, örökérvényű,
keserű, magányos igazságunkon.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése