Április 22.

A Föld napja [Dan planete Zemlje / (Planet) Earth Day]

A Föld Napjának alapgondolata, az Egyesült Államokban élő, akkor egyetemi hallgató, Denis Hayes ötlete volt. Az első ünnepre 1970. április 22-én került sor, amelyen mintegy 25 millió amerikai vett részt, hogy felhívja a figyelmet bolygónk romló környezeti állapotára. Ezt követően az USA-ban szigorú törvények születtek a levegő és a vizek védelmére, valamint új környezetvédő szervezetek alakultak. A második Föld Napja húsz évvel késöbb került megrendezésre. Magyarországon azóta minden évben megünneplésre kerül.
Denis Hayes és barátai 1989-ben, Kaliforniában létrehozták a Föld Napja Nemzetközi Hírközpontot. Ma már szinte az egész Földre kiterjed az általuk kezdeményezett mozgalom, és ezernél több szervezet vesz részt benne. A világnap célja, hogy tiltakozó akciókkal hívják fel a figyelmet a környezetvédelem fontosságára. (Oktober 21. a Földünkért világnap!)


Holocaust Emléknap (Dan sećanja na holokaust / Holocaust Memorial Day, Yom ha Shoah)

Az ún. Yom ha Shoah (Jom Hásoá), a pusztítás gyásznapja Izraelben. A varsói gettólázadás – 1943. április 19. – kitörésének évfordulója alkalmából az izraeli kormány döntése értelmében minden évben megemlékeznek a második világháború 6 millió zsidó áldozatáról. Az emlékezés már túllépett Izrael határain és szerte a világban a kegyetlen fájdalom napja lett. A Gergely-naptár szerint minden évben más napra esik, a zsidó naptár szerint Niszán (Nissan) hó 27. napja, 2008-ban április 22.
Szerbiában ezen a napon emlékeznek meg a második világháború holocaust, a népírtás
és a fasizmus többi áldozatáról (Dan sećanja na žrtve holokausta, genocida i drugih žrtava fašizma u Drugom svetskom ratu).
(Január 27. a holocaust áldozatainak nemzetközi emléknapja, április 16. pedig a magyar holokauszt napja!)

Április 21.

Óvoda nap (Dan obdaništa / Day Nurseries)

Friedrich Fröbel (Oberweißbach, 1782) német pedagógus és óvodaalapító születésének emlékére tartják ezen a napon az „óvoda napot”. 1831. és 1836. között Svájcban tevékenykedett, különböző iskolákat alapított és részt vett a népiskolai tanárképzésben. Felismerte a jelentőségét az iskola előtti nevelésnek, amely a gyermekek tevékenységi hajlamát ösztönzi. 1837-ben létesítette kisgyermekek részére az első „Gondozó-, Játék- és Foglalkoztató Intézetet” a türingiai Blankenburgban, amelyeket 1840-től óvodáknak nevezett el.
Az ötlet kis idő múlva elterjedt, hála a Meyer nővéreknek, akik 1849-től kezdve önkéntes munkában szerte Németországban meghonosították Fröbel koncepcióját. A két nővér 1851-ben Angliában is létrehozta az első óvodákat, és továbbiak létrehozására ösztönözték a helybelieket. Az Egyesült Államokba költözve az egyik nővér, Margaretta Meyer Schurz alapította meg 1856-ban az első amerikai óvodát, miután már szabadidejében az otthonában tanítgatott pár kisgyermeket (saját lányával együtt), amivel nagy sikert ért el. Az első állami finanszírozású amerikai óvoda 1873-ban nyílt meg a többségében német bevándorlók által lakott St. Louis városában. Ugyanebben az évben Margarete Meyer óvodája is állami finanszírozásúvá vált.
Magyarországon 1828. május 27-én nyitotta meg kapuját az első óvoda Brunszvik Teréz jóvoltából a budai Krisztinavárosban, a Mikó utcában. Ezt követte hamarosan még kettő: a Vízivárosban, illetve a Várban.
Brunszvik Teréz intézete (és az azt követők is) nem a mai értelemben vett óvodák voltak, hanem – kisgyermekiskolák. Széles körű elemi oktatás folyt itt. Pestalozzi didaktikai elveinek szellemében, az általa kidolgozott beszéd- és értelemgyakorlatok óvodai alkalmazása volt ez.

Az újságírók felelőssége

Kisebbségjogi jegyzet

Kelet-Európa számos médiafrontján vesztésre áll az újságírói
függetlenség, dúl a talpnyalás. A sajtó szabadsága egzisztenciális
kérdéssé vált a legtöbb esetben. A gerincek ilyenkor meghajlanak.
Mi meg azok előtt hajolunk meg, akik ezt a nyomást kibírják. Övék a jövő.
Bódis Gábor

Továbbra is foglalkoztat a sajtó társadalmi helye, szerepe és a sajtószabadság kérdése. Ez már csak azért is fontos, mivel a médiának és az újságíróknak nem csak óriási társadalom- és közvélemény-formáló szerepe van, illetve kellene, hogy legyen, de egyben felelőssége is van.
Az amerikai Freedom House szervezet felmérése szerint Szerbiában „a médiák félig szabadok”. A felmérés alapján Szerbia a 2011-es évben a 196 értékelt ország közül a 72. (Szlovénia a 48., Montenegró a 80., Horvátország pedig a 85.) helyre került. Szerbiában a fő akadály a cenzúra és a politikai pártok befolyása a sajtóra, amely nem tárgyilagosan, hanem az őket pénzelő pártok utasításai alapján tájékoztat. A szervezet szerint Szerbiára jellemző még a tájkunok befolyása is a sajtóra1. A Délkelet-európai Médiaszervezet (SEEMO) szerint Szerbiában „nagy nyomás nehezedik a sajtóra”2.
Ezek a megállapítások talán még fokozottabban érvényesek a magyar nemzeti kisebbségi médiára, különösen pedig az újságokra. Abból kifolyólag is, hogy az egy napilapból és egy hetilapból álló vajdasági magyar politikai sajtó, ha egyáltalán annak lehet nevezni, egyetlen párt, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) közvetlen befolyása/irányítása alatt van.

Feladott küzdelem?

Egyre inkább meggyőznek arról, hogy nincsen szabad sajtó, illetve hogy a vajdasági magyar szabad sajtóról való elképzelés is csak egy délibáb. A média „alapítója”, vagy éppen az öncenzúra szabja meg most vidékünkön a sajtószabadság határait. Kénye-kedve szerint cseréli a főszerkesztőket. Határozza meg, hogy mi a hír és milyen a legyen a kommentár, miről lehet, és miről nem lehet (szabad) írni. Az elemző-bíráló írások a VMSZ által irányított médiákban ritkábbak lettek, minta fehér holló.
Az újságírók, vagy legalábbis azok túlnyomó többsége feladta a küzdelmet, lemondott a sajtószabadságról. Az egyik neves újságíró-szerkesztő például, aki a korábbi években rendre kiállt a lapjának függetlensége mellett, amikor jobban fizetett munkakör ajánlottak neki az új „alapítók”, gyorsan felhagyta elveit, mondván, hogy „a gyermekeknek enni kell adni”. Ez igaz, de hogyan fogja majd idővel megmagyarázni önmagának és nekik is a pálfordulását?
Hiányzik a média ellenőrző szerepe is. Ha lenne valamire való újságírásunk, akkor most arról is olvashatnánk, hogy milyen vagyonra tett szert például Kasza József, a VMSZ volt elnöke, vagy mivel gyarapodott Pásztor István, a párt mostani elnökének vagyona az elmúlt tíz év alatt. Arról hogy, mekkora a havi bevétele Korhecz Tamásnak, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnökének, hogyan és mikor szerezte meg a doktori címet, illetve hogy „tezgázik”-e és hány helyen. De arról is, hogy szennyezte-e, és milyen mértékben a szabadkai Azohem a környezetet, kinek milyen haszna volt ebből? Feltárásra kerülne az is, hogy mi történik a Népszínház ügyében, ki és mennyi pénzt költött, és miért felelős.Hová lett a 450 ezer tégla? Milyen összegekből osztogat az MNT és a Szekeres László Alapítvány, kik részültek ebből. Miféle támogatásban részesül a Pannon RTV, vagy az egyes internetes portálok, stb., stb.
Melyik újságíró vállalná, hogy ezeket a „forró” témákat „körbejárja” és melyik lap közölné az írását? Nem a köz- vagy a privát tulajdonban lévő média, hanem a VMSZ fail blog (http://vmszfail.blogspot.com/) hívta fel a figyelmet például a választásokon köztársasági elnöki címre jelölt Pásztor István felelősségére az 1999-ben történt, halálos és súlyos testi sérülést okozó közlekedési szerencsétlenségért, ami miatt felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték.

Oknyomozó újságírás

Azok közé tartozom, akik úgy látják, hogy „nagyrészt az internetre költözött a (sajtó)szabadság”. Most már azonban (sajnos) az internetes tájékoztatás sem olyan, amilyen még egy-két évvel ezelőtt volt. Az utóbbi időben itt is mintha változnának a mércék. A támogatások jószerivel megtették a hatásukat. Ha például egy alapítvány, szervezet, vagy intézmény támogat, vagy hirdetést fizet egy honlapnak, akkor a tulajdonos/szerkesztő bizony ügyel arra, nehogy olyan szöveg lásson napvilágot, ami a támogatónak esetleg nem tetszik, mert bizony elapad a pénzforrás.
Az egyik ismertebb internetes hírportálon például, amelyet a tárgyilagos tájékoztatás példaképeként is emlegettek, olyan írást jelent meg a napokban, amely csupán nemzeti érzelmi alapon arra buzdítja az olvasókat, hogy a közelgő választásokon a VMSZ-re szavazzanak. Persze mindenkinek joga van azt a pártot propagálni, aki neki tetszik. Az írás azonban nem az olvasók rovatában, hanem abban a rubrikában került közlésre, amelyben egyébként komolyabb szövegeknek volt fenntartva. A honlap ugyanakkor a közlemények rovatba tette egy másik vajdasági magyar párt tisztségviselőjének az írását, habár nem ott lett volna helye. Megtörtént már az is, hogy a szerkesztő még az olvasók rovatában sem volt hajlandó közölni fontos témákat boncolgató írásokat. Szerencsére újabb blogok jelentkeznek.
A jelenlegi szomorú, lesújtónak is mondható helyzet megváltoztatás érdekében létre kellene hozni – a meglévők ellenére – a vajdasági magyar oknyomozó újságírásért járó díjat, amelyben azok a bátor újságírók részesülnének, akik fényt derítenek a társadalmi és politikai visszaélésekre/visszásságokra, az emberi és a nemzeti kisebbségi jogok megsértésnek eseteire, a korrupcióra stb. Talán egy ilyen díj, amelyet párton kívüli elismert értelmiségiekből álló bizottság ítélne oda, segítene az újságírói hivatás becsületének a visszaszerzésében. A lényegi változásokhoz elsősorban persze szükséges lenne, hogy a lapok visszanyerjék az önállóságukat, a pártoktól való függetlenségüket.

Bozóki Antal
Újvidék, 2012. április 19.

__________
1.) D. Stojanović, S. J. Stepanov: A Srbiji samo političari imaju sva prava (Szerbiában csak a politikusok élveznek minden jogot), nsreporter, 2011. december 8., 17. o.
2.) SEEMO: Nagy nyomás nehezedik a sajtóra, Magyar Szó, 2012. január 6., 2. o.

Április 18.

Műemlékvédelmi Világnap [Međunarodni dan (zaštite) spomenika kulture (i istorijskih mesta) / International Day for Monuments (and Sites)]

A műemlék és történeti együttesek nemzetközi napja. Az UNESCO ICOMOS Szervezetének javaslatára nyilvánították e napot Nemzetközi Műemléki Nappá. Először 1984-ben ünnepelték.
E napon világszerte különböző rendezvényeken hívják fel a figyelmet a műemlékekre, különösen azokra, amelyek megmentéséhez segítségre van szükség. Magyarország már a meghirdetés évében csatlakozott a kezdeményezéshez.

Eltűnt idő nyomában

Kisebbségjogi jegyzet

A tartományban szinte egymásnak adják a kilincset, tesznek „körutat”, tartanak „előadást” a magyarországi funkcionáriusok. Rövid idő alatt talán még soha ennyi magyar tisztviselő nem járt nálunk, mint most. Azt a feladatot kapták, hogy Orbán Viktor magyar miniszterelnök április 27-ére bejelentett választási kampány-látogatása előtt előkészítsék a terepet, és arról győzögessék a vajdasági magyarokat, hogy május 6-án a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) jelöltjeire adják voksukat.
Az egyik magas rangú magyarországi tisztségviselő, amikor az újságíró emlékeztette, hogy „látogatásával a VMSZ támogatottságát igyekszik erősíteni, viszont több magyar párt is tevékenykedik a Vajdaságban”, ezt mondta: – A VMSZ az a politikai erő, amely eséllyel tud a vajdasági magyarság legerősebb képviselőjévé válni, és mi azon vagyunk, hogy minél erősebb magyar képviselet legyen, a hatalom minden szintjén: az önkormányzat, a tartomány, a köztársaság szintjén. Úgy gondoljuk, hogy vitathatatlan, hogy a magyar pártok között ma a VMSZ-nek van a legjobb esélye arra, hogy a szerb politikában egy erős magyar képviseletet valósítson meg.

Elmulasztott esély

Nem vitás, hogy a (talán nyolcezer tagot számláló) VMSZ a legtömegesebb és a leggazdagabb vajdasági magyar párt. Az azonban már kétes, hogy miért, milyen meggondolásból, megfontolásból támogatja a magyar kormány kizárólag ezt a pártot? Kinek és miért jó ez? Vannak ugyanis olyan vélemények, hogy ezt egyértelműen a vajdasági magyarok belügyeibe való szükségtelen beleavatkozásnak lehet tekinteni.
Február 24-én még úgy nézett ki, hogy a Magyar Fordulatot alkotó négy vajdasági magyar párt (a Magyar Polgári Szövetség, a Magyar Remény Mozgalom, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt és a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége) egységesen lép fel a közelgő választásokon.
A négy párt még 2011 végén bejelentette, hogy a választásokon „közösen, koalícióban indulnak, bővítve ezzel a választási lehetőséget, alternatívát kínálva nemcsak a magyar közösség számára, hanem a szerb demokratikus társadalom egészének”.
Ennek a koalíciónak jó esélye lett volna, hogy a választásokon lemérje a saját, de a VMSZ támogatottságát is.

Amikor még úgy látszott, hogy lesz magyar fordulat
Ágoston András, Csonka Áron, Rácz Szabó László és László Bálint (Fotó: Ótos András)

Amíg a négy pártelnök itthon a 12 pontból álló közös politikai programban egyezkedett, Pásztor István Budapesten (március 5-én) „tájékoztatta Orbán Viktort pártja választási programjáról és céljairól”. – A tárgyaló felek leszögezték: a megkezdett nemzeti és közösségi építkezés továbbvitelének záloga, így megkérdőjelezhetetlen nemzeti érdek, hogy a vajdasági magyar közösség – a Vajdasági Magyar Szövetség által – továbbra is megkerülhetetlen politikai erő legyen a szerbiai politizálás minden szintjén” – olvasható a szóvivői közleményben. (Más szóval: Orbán megegyezett Pásztorral. A Vajdaságba látogató magyar hivatalnokoknak már csak a két pártelnök közleményébe foglaltaknak a szajkózása maradt.)
A Magyar Fordulat alig néhány nappal később már szét is esett. Egyesek szerint erre Ágoston András közlése után került sor, miszerint „köztársasági szinten nem indulunk (mármint a VMDK – B. A. megj.), mert nem kívánunk ellentmondani a magyar kormányfői intencióknak”.
Ezt a nyilatkozatot érdemes lenne részletesebben elemezni, de ezt inkább a párt vezetőségének kellene elvégezni. Egyrészt le kellene vonni a tanulságot abból, hogy Orbán Viktor nem azt a pártot támogatta, amely akkor is kiállt mellette, amikor még ellenzékben volt. Másrészt milyen párt az, amelyiknek nincsen önálló álláspontja, vagyis Budapestről várja, hogy megmondják neki, mit kell tennie, hogyan kell viselkednie?
Az eredmény az lett, hogy a májusi választásokon az öt vajdasági magyar párt közül a VMSZ vesz részt egyedül a parlamenti erőpróbán. A VMDK és az MPSZ más kisebbségi szervezetekkel a Mindannyian Együtt nevet viselő kisebbségi nagykoalícióval indul. A VMDP lemondott a köztársasági választásokon való részvételről. Hogy a MRM-nek sikerült-e összegyűjtenie az induláshoz szükséges tízezer bíróságilag hitelesített aláírást, az április 21-i határidőig megtudjuk.

Újabb idővesztés

A Magyar Fordulatból nem lett tehát semmi. Nagy kár ez és újabb, jelentős idővesztést jelent, aminek más, a közösségre hátrányos következményei is lesznek.
A négy, magát érdekvédelminek nevező pártnak előbb-utóbb meg kell mérkőznie a választók támogatásáért a VMSZ-el, amely a szerb hatalmi pártokkal való feltétlen kollaborációra törekszik. Ez sajnos nem ritkán az itteni magyar közösség rovására történik, de csak a nemzeti tanácsokról szó törvényt említjük, amely – s ezt Orbán is elismerte – nem biztosítja a nemzeti autonómiát.
Az anyaország számára úgy látszik, csak az számít, hogy „erős magyar képviseletet valósuljon meg”. Az viszont már nem fontos, hogy milyen ez a képviselet, megfelel-e a vajdasági magyarok érdekeinek, kifejezi-e azt. Jellemző, hogy követelésként eddig senki még csak nem is vetette fel például, hogy a VMSZ számoljon el a vajdasági magyaroknak az utóbbi négy, vagy mind a tíz éves tevékenységével, amióta részt vesz hatalomban. A demográfiai, gazdasági oktatási stb. tények persze nem tennék indokolttá ennek a pártnak a támogatását. Kérdéses az is, hogy a magyarországi tisztségviselők mennyire ismerik az itteni helyzetet, vannak tisztában a körülményeinkkel? Pusztán a nemzeti érzelmek gerjesztésével a helyzetünk ugyanis még nem fog javulni. A rossz emlékű egypártrendszer ismét visszatekint…
Az igazi magyar fordulatra csak akkor lehet számítani, ha a nemzeti irányzatú pártok vezetésében változások történnek és megerősödik az összefogás, az egységes fellépés szükségessége és az adott szó tisztelete. Erre sajnos legkorábban most már csak a következő, 2016 évi választásokon lehet számítani. Időben és minden másban mért nagy vesztességet jelent ez a vajdasági magyar közösség számára. Kit terhel ezért a felelősség? Ezt a kérdést május hatodika után mindegyik pártnak meg kell vizsgálnia.

Bozóki Antal
Újvidék, 2012. április 18.

Pásztor István mondjon le!

Kisebbségjogi jegyzet

A hvg.hu 2012. január 11-én írta meg, hogy Schmitt Pál magyar köztársasági elnök 1992-es, 215 oldalas disszertációjának mintegy 180 oldala a bolgár Nikolaj Georgiev francia nyelvű munkájának többnyire szó szerinti fordítása és átvétele. A dolgozatot vizsgáló bizottság egy jelentése szerint „Schmitt doktori dolgozata jelentős részét másolta, a forrásokat nem megfelelően jelölte meg”. Schmitt Pál időközben – s ez a javára legyen mondva – az eset miatt április 2-án a parlamentben napirend előtti felszólalásában lemondott elnöki mandátumáról.
Pásztor István a VMSZ vezetőinek kíséretében vasárnap (2012. április 15-én) Belgrádban átadta az elnökválasztását támogató aláírásokat – közli az április 16-i Magyar Szó, a pártelnök számára a fejléc alatt fenntartott helyen. Az elnökjelölt az újságíróknak elmondta, hogy jelölését 12 963 polgár támogatta.
Mi köze van e két események egymáshoz?
A válasz a http://vmszfail.blogspot.com/ honlapon található, amely részletesen beszámol arról, hogy a szabadkai Kerületi Bíróság ítélete szerint Pásztort egy 1999-ben történt eset miatt felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték.
– A baleset 1999. április 13-án történt, Pásztor István Csantavér felé haladva, nem az útviszonyoknak megfelelően és a megengedettnél gyorsabban hajtotta gépkocsiját. A Višnjevac előtti kanyarban, egy előtte haladó kombit előzve frontálisan összeütközött a vele szemben szabályosan közeledő személyautóval. A balesetben a helyszínen életét vesztette a gépkocsit vezető Krizsán Imre (1929), a mellette ülő felesége, Krizsán Zorica pedig súlyos sérüléseket szenvedett.
A tragikus baleset okozóját, a közlekedésbiztonság ellen elkövetett bűncselekmény vádjával, a bíróság 2003-ban első fokon felfüggesztett tíz hónapos szabadságvesztésre, majd a fellebbezést követően, másodfokon egy évre felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte. (Itt is a kettős mérce működött volna? – B. A. meg.) A következő választások után viszont újraválasztották és újból eminens tartományi miniszter lett – olvasható a honlapon.
A baleset idején Pásztor szövetségi és tartományi képviselő volt (2000-ig), 2000-2004-között pedig alelnöke volt a tartományi Végrehajtó Tanácsnak és egyben a tartományi privatizációs miniszteri posztot is betöltötte.
Érdekes, hogy bár a baleset 1999 áprilisában történt, ellene csak 2001. júliusában emeltek vádat „a tömegközlekedésben elkövetett súlyos bűncselekmény címén”. A 2003-ban meghozott ítéletig évente csupán egy tárgyalást tartott a bíróság (!). Bár e történet ismert szinte minden kollégája és párttársa előtt a Vajdasági Végrehajtó Tanácsban, közülük senki sem kérte a lemondását és senki sem beszélt erről nyilvánosan – írja a honlap. Kérni kellett volna a lemondását, és nem önként távoznia?
A történethez tartozik az is, hogy Stevan Bakalov, a korábbi mezőgazdasági és vízgazdálkodási miniszter – Dragan Veselinov sofőrjét, 2006-ban öt év letöltendő börtönbüntetésre ítélték „a tömegközlekedésben elkövetett súlyos bűncselekmény” miatt. Bakalovot azzal vádolták, hogy Belgrád belvárosában egy közlekedési balesetben, 2003. április 15-én, megölte Katarina Marićot. Veselinov, aki a baleset idején a gépkocsiban tartózkodott, de nem ő vezette a járművet, a közvélemény nyomásának ellenére, másfél hónapig még dacosan tisztségében maradt ugyan, majd (2003. május 29-én) – a halálos gázolás miatt – lemondott.
– A legjobban az fáj, hogy a tragikus balesetet követően (Pásztor – B. A. meg.) nem tanúsított semmilyen megbánást, fel sem hívott bennünket, nem nyilvánított részvétet a családnak, csak a bírósági tárgyaláson találkoztunk először személyesen, ahol ártatlannak mondta magát – mondták a lezárult bírósági per kapcsán az újságíróknak, a balesetben szörnyethalt csantavéri Krizsán Imre fia és lánya.
A VMSZ fail blog szerint Mirko Bajić, a Népi Demokrata Párt körzeti bizottságának elnöke az eset kapcsán sajtótájékoztatót szervezett, amelyen kiemelte, hogy „pártja jogsegélyszolgálata segíteni fogja Krizsánékat abban, hogy elindíthassák a perújrafelvételt”.
A honlapon közzétett szövegből azonban sajnos nem tűnik ki, hogy a sajtókonferencia mikor volt, hogy sor került-e a perújításra és milyen eredménnyel. Ez azonban mit sem változtat a tényen, hogy Pásztor István – az idézett írások szerint – halálos kimenetelű közlekedési balesetet okozott, amiről bírósági ítélet is van. Ez bizony sokkal súlyosabb bűncselekmény, mint Schmitt Pál volt magyar köztársasági elnök vélt vagy valós plagizálása, aki lemondásával igazolta, hogy az erkölcsös emberek közé tartozik.
Ilyen súlyos baleset előidézése miatt a világ bármelyik, önmagát demokratikusnak nevező országában az elkövetőnek távozni kell a közéletből. Még ha annyira tetszik is neki a közszereplés és a – nem kevés számú és jól jövedelmező – tisztség, mint Pásztor Istvánnak.
Tudta-e a 12 963 polgár, hogy kinek az elnökké jelölését támogatta?
Ami késik, nem múlik – tartja a magyar közmondás. A közvélemény nem felejt...

Bozóki Antal
Újvidék, 2012. április 17.

Három egyes fejenként az elit iskolában!

Kit kell ezért megdicsérni?

Az egyik szabadkai gimnáziumi osztályban a magyar nyelv és irodalomból megírt ellenőrzőre a 26 tanuló közül 25-en egyest kaptak, egy diák pedig kettest. Ugyanebből a tantárgyból -- csak a második félév kezdete óta -- összesen 76 negatív osztályzatot gyűjtöttek össze. Legalábbis ennyi került eddig beírásra a naplóba. Nem nehéz kiszámítani, hogy ha csak kettővel szereztek volna többet a tanulók, akkor máris kilenne a fejenkénti három-három „ pecájuk”.
Az eset több mint különös. Sőt, talán még kirívóként is kategorizálható. Leginkább azért, mert a diákjaink ÉPPEN anyanyelvből szerepeltek le ilyen csúfosan. És nem matematikából, kémiából vagy fizikából. Nem azokból a tantárgyakból vallottak kudarcot és szégyent, amelyeket általában nem szoktak kedvelni. A történet másik furcsasága pedig alighanem az, hogy nem valamelyik három éves szakiskola diákjairól van szó, hanem a mégis csak elitnek számító gimnázium válogatott tehetségeiről. Minthogy az ilyen fajta tanintézményekbe már eleve nem is juthatnak be a gyengébb tanulók. Hanem csak a növendékek színe-java.
Márpedig az említett szabadkai iskolában valahol mégis baj lehet a kréta körül. Vagy már a beiratkozáskor, a tanévkezdéskor sem volt meg a szükséges, az elvárható tudásszintjük a jelentkezőknek (és a befejezett általános iskolából csak kegyelemből kapott, úgynevezett szimpátia-ötösöket hoztak magukkal), vagy éppen magában a nívós iskolában kezdődött meg a látványos és folyamatos elbutulásuk. Igen ám, csakhogy a diákok nem egyazon „versenyistállóból” valók, hanem különböző városok és falvak elemi iskolából érkeztek. Nyilvánvalóan egymástól eltérő tudásszinttel és más-más munkaszokással. Ha viszont így van, akkor csak nem lehet egyoldalúan a „nyolcosztályosban” előadó magyar szakos tanáraikat hibáztatni a várt eredmények elmaradása miatt. Hát akkor kit terhel mindezért a felelősség? Egyedül csak a jelenlegi, a középiskolai, a gimnáziumi magyartanárt? Mert az halálosan komolyan veszi a választott hivatását és szigorúan megköveteli, számon kéri a tudnivalókat? Nem hinném. Aligha lehet őt a szigorúsága és az igényessége miatt elmarasztalni! Akkor hát hol kéne a bűnbakot keresni?
Az anyanyelvű oktatás nyavalyája a jelenlegi Vajdaságban nem csupán annyi, hogy az egyre fogyatkozó magyarság következtében a szórványban – diák és pedagógus hiányában – sok helyütt már egyáltalán nem is nyílhatnak magyar nyelvű tagozatok, hanem az is, hogy a még tömbben élők iskoláiban is alaposan megromlott az oktatás (és nevelés) színvonala. A valamilyen szempontból mégis csak a magyar nyelven zajló tanítás/képzés központjának számító Szabadkán is lenne még mit csiszolni nem is annyira a tanterveken, mint inkább a diákok már megszerzett tudásán. (Ha másért nem, hát csupán amiatt, hogy ne mindig csak a csapnivalóan rossz tantervet és a krónikus tankönyvhiányt kárhoztassuk!)
Állítólag létezik egy olyan hallgatólagos megállapodás, egy a nyilvánosság előtt nemigen hangoztatott egyezség a politika és az iskolai történéseket irányítók között, amely szerint, ha csak egy mód van rá, ne is buktassanak meg gyereket. Szinte bármi áron ki kell húzni pozitív osztályzatokkal, hagyni (illetve: segíteni) kell, hadd bukdácsoljon csak szépen át egyik osztályból a másikba. Én nem is vitatom, van ebben némi logika és racionalitás. Mert ugyan mitől lenne majd jövőre, a következő tanévben okosabb, szorgalmasabb az a gyerek, aki már az idén is lusta volt a széket melegíteni, és akinek esze ágában sincs változtatni a tanuláshoz való viszonyulásán? Teljeséggel nonszensz egy halom negatív osztályzattal őt a startvonalhoz visszaparancsolni és osztályismétlésre kényszeríteni. Megmosolyogni való hinni és bízni a csodában, hogy idővel csak ragad rá valami, csak megrázza magát, csak megtáltosodik.
Ha csak a szabadkai gimnázium egyetlen említett osztályát vesszük alapul, akkor is kénytelenek vagyunk úgy sommázni, hogy: teljes a zűrzavar. Jó kis tudathasadásos állapot alakult ki. A diákok -- mint egyszerű kísérleti nyulak – előbb-utóbb nyilván kénytelenek lesznek alkalmazkodni és idomulni az általuk választott tanintézményben már bevett és elfogadott „játékszabályokhoz”. Beletörődni abba, hogy a tanáraik eltérő módon viszonyulnak a saját munkájukhoz és a diákjaikhoz. És akkor egyidejűleg tapasztalhatják meg mindkét végletet: a szokatlanul nehéz, magas színvonalon előadott tananyagot, meg az annak visszamondását szigorúan megkövetelő változatot, és a laza, kevésbé igényes, olykor kissé hanyag, elnéző pedagógusi hozzáállást. Akkor is, ha most még nagyon úgy fest, hogy a gyerekek többsége egyszerűen beleveszik ebbe a kettősségbe. Nem képes feltalálni magát. Az előbbiek egyszerű, de folyamatos magolást, biflázást követelnek meg tőlük, vagy pedig nem kevés otthoni hozzáolvasást, tananyagpótlást, amihez pedig sok diáknak nem csupán az előzetes alaptudása hiányzik, hanem a munkaszokása is. Nem szokták meg, hogy bizony akár több órát is intenzív tanulással kell tölteniük, ha azt akarják, hogy az eredmény ne maradjon el.
Meglehet, hogy szót sem érdemelne a szabadkai eset, ha kizárólag a magyar nyelv és irodalom oktatásával lenne baj. De van mással is. A matematikából kirótt szóbeli intők száma ugyancsak tünetértékű. Az osztály háromnegyed részét érinti. De a fizikából, biológiából, latin nyelvből kiosztott elégtelen osztályzatok miatt is érdemes lenne felkutatni és feltárni minden ilyen jellegű sikertelenség okát. Hogy sem a szülő, sem a gyerek, sem pedig a tanár ne érezze mindezt kizárólag a személyes kudarcának. Mert nem az.

Szabó Angéla
http://www.vajma.info/cikk/tukor/4872/Harom-egyes-fejenkent-az-elit-iskolaban.html, 2012. április 16. [12:44]