A jelenben is a múltban élünk. Mindig siratjuk a
múltat. Nem temetjük, hanem visszasírjuk. Kétségkívül: még szerencse, hogy van
mit felemlegetni, van mire jó érzéssel, hálával visszagondolni. Mert ennek a
falunak legfeljebb csak múltja van. A jelene lehangoló, siralmas. A jövője
meg kétséges. Évtizedről évtizedre veszíti az erejét, a jelentőségét, a súlyát.
A lakossága vészesen fogyatkozik, ötven év alatt megfeleződött. A saját maga
által választott politikai vezetősége a sorsára hagyta, nem akarja felvállalni,
képviselni az érdekeit. Gazdátlan, gondozatlan, ápolatlan. Szabadka város,
amelyhez tartozik, úgyszintén mostohagyerekként kezeli: csak dolgoztat vele,
de fizetni nem szeret.
A faluban a közbiztonság katasztrofális. Egymást
érik a betörések, a lopások. Újabban már meg sem várják a sötétedést, az
éjszakát, világos nappal törik fel a házakat. Mialatt a lakóik dolgoznak, a templomban
vagy a piacon vannak. Gátlástalanul garázdálkodnak, szinte minden bűntettet
megúsznak. Ha valamilyen családi rendezvény miatt vannak pár órát távol, akkor
biztonsági őrt kell fogadniuk, hogy az otthonhagyott értékeik miatt ne
nyugtalankodjanak. Miközben újabbnál újabb generációk nőnek fel úgy, hogy már
mezítlábas korukban megtanulják: holnap könnyen a tied lehet az, ami ma még
másé – az megdolgozott érte, te meg elveheted tőle. Megteheted, a hajad szála
sem fog görbülni.
Az emberek bizalmatlanok, félelemben élnek, bezárkóznak,
elszigetelődnek. Eluralkodott a gonoszság, feneketlen az erkölcsi lezüllés, mélységesen
mély a szellemi nyomor és óriási a lelki sötétség. Amit eddig elvetettünk,
helytelenítettünk, most az lett az irányadó, az a követendő minta. Mi is átvesszük
a bűnös város stílusát: hétmérföldes léptekben idomulunk, aggasztó mértékben balkanizálódunk.
Kell-e csodálkozni azon, ha nagymértékű az elégedetlenség, a kiábrándultság, a
reményvesztettség?! De kitől is remélhetnénk meghallgatást, honnan kaphatnánk
támogatást, merről érkezhetne segítség? Költői kérdések ezek, nincsen rájuk felelet.
Legutóbb az egészségügyben harangoztak be egy olyan
szerkezeti leépítést, amely fájdalmasan érinti a Szabadka város peremén élőket –
a csantavérieket, a bajmokiakat, a dusanovóiakat, a visnyeváciakat és az új-zsednikieket.
E hónap elsejétől egyetlen tollvonással megszüntették a két nagyobb egészségházban
az éjszakai és hétvégi ügyeletet. Ez azt jelenti, hogy munkanapokon este 8
órakor, szombaton pedig 14 órakor bezárják az egészségházat, és onnantól a
faluban se orvos, se nővér, se mentőautó nem áll a betegek rendelkezésére.
Helyette a szabadkai sürgősségi központot kell hívni, onnan küldenek majd
kocsit is, személyzetet is. Az meg amikor kiér a faluba, akkor lesz kint a
faluban. Jól hangzik, ugye??? Akinek szerencséje lesz, életben marad, akit
meg netán előbb szólít az Úr, mint a nővér, az úgy járt. Ilyen a korszerű, az
emberközpontú és a méregdrága egészségügyi ellátás a mai Szerbiában. Ahol nagyon
olcsón mérik az emberéletet. A mostaninál talán csak 30 évvel ezelőtt, a
délszláv háborúk idején számított értéktelenebbnek.
A jól értesültek szerint az elmúlt 3 hétben már történt
olyan eset, hogy beteghez hívták a szabadkai mentősöket, de hogy addig se pitlikeljenek
ölbe tett kézzel, amíg azok megérkeznek, kerítettek egy autót és az megindult a
segítségre szorulóval Szabadka felé. Valahol félúton találkoztak, lámpavillogással
jelezték a közeledő mentőkocsinak, hogy ők azok, akik kérték a riasztást,
megálltak, és átültették a sérültet a mentőbe. Gondolom, sok ilyen eset lesz
majd a következő időszakban. Meg olyan is, hogy mire a segítség valahonnan a
városból előkerül, addigra a falusi beteg kétszer kileheli a lelkét. De ezt a tudatlan,
békés falusiakkal meg lehet csinálni, mert azok nem lázadnak, nem csapnak
lármát, és nem követelik az ötletgazda felelősségre vonását. Se nem
kárhoztatják a szándékosan elhanyagolt, lezüllesztett egészségügyet, úgy, ahogy
van, en bloc, szőröstül-bőröstül. Hanem tűrnek.
Csak
csendes aláírásgyűjtéssel tiltakoznak
A külvárosi egészségházak fokozatos leépítése nem újkeletű,
már 5 évvel ezelőtt is próbálkoztak ugyanezzel a drasztikus módszerrel. Akkor
vetették fel először a helybeli ügyelet megszüntetését, de olyan erős
ellenállásba ütköztek Csantavéren is, Bajmokon is, hogy jobbnak látták gyorsan
visszavonni a sebtében kiadott rendeletet.
Most megismétlődik a 2018-as tavaszi történet. A községhez
tartozó egészségházak igazgatójának bejelentése ezúttal is alaposan felkavarta
a csantavéri posványos állóvizet, és felháborodásuk kifejezéseként tiltakozó
aláírásgyűjtésbe kezdtek. Első felindulásból pár nap alatt össze is gyűlt az
üzletekben és a hetipiacok alkalmával 1350 aláírás Csantavéren, Új-Žedniken 112, Dusanovóban 78, Visnyevácon pedig 44. Összesen 1584, ami elég szép szám. De
még csak ekkor kezdődött az igazi bonyodalom: az íveket nem volt kinek átadni, nem
volt, aki átvegye és továbbítsa, eljuttassa az illetékesekhez. Ugyanis a falu vezetősége
úgy határozott, hogy szíves-örömest kimarad ebből a gubancos történetből, jobb,
ha nem foglal állást ebben az ügyben. Nemhogy nem áll az élére ennek a tiltakozó
megmozdulásnak, ennek az elkeseredett harcnak, de még meg se szólal, véleményt
se mond. Úgy hallgat, mint a sült hal. Neki aztán éppen édesmindegy, hogy sürgős
esetben, éjszakának idején lehet-e majd orvost találni a faluban, vagy minden
alkalommal a 25 kilométerre levő Szabadkáról kell útnak indítani. Márpedig a
vezetőségnek (enyhén szólva is) kutyakötelessége képviselni az itt élő emberek
érdekeit, még akkor is, ha nem értenek vele egyet. Ez most elmaradt. A választott
VMSZ-es polgármester még azt a kiváltságot is megengedte magának, hogy ő bizony
nem veszi át a paksamétát, nem vállalja a közvetítő szerepét – csináljanak vele,
amit akarnak. Így aztán postán kellett elküldeni Szabadka első emberének, a Községi
Képviselő-testület elnökének és a VMSZ frakcióvezetőjének. (Csak zárójelben
jegyzem meg, hogy a mi magyar érdekvédelmi szervezetünknek mindeddig egyetlen
szava, semmi hozzáfűznivalója nem volt a falusi egészségházak hatáskörének a
megnyirbálásához. Ami fölfoghatatlan és fölháborító. Pedig feszt csak a
javunkat akarják, nem is győzik elégszer hangoztatni. Ezúton is köszönjük nekik
– ez most nagyon betalált.) Kíváncsian várjuk, hogy lesz-e foganatja a
tiltakozásnak, várjuk, hogy kiderüljön, 10 ezer ember kérése mennyit ér, mekkora
súlya van.
És csak úgy, mellesleg: a vajdmagy egészségügyi
államtitkár úrnak (akiről az a hír járja, hogy nagy ívben kerüli a közügyekben való
megnyilvánulást, akinek a nevével csak elvétve találkozunk a vajdmagy sajtóban)
ideje lenne álruhát ölteni, mint tette azt egykoron Mátyás király a mesében, és
feltérképezni, milyen áldatlan állapotok uralkodnak az egészségügyi
intézményeinkben. Legalább azokról a helységekről kaphassunk hiteles képet,
amelyekben a magyar lakosság zöme él. Zónázzon egy kicsit! Járja körül a
kórházakat, az egészségházakat, csekkolja le, hogy mekkora a tömeg, hány méter
hosszú a sor és mennyi a várakozási idő a rendelők/vizsgálók/kezelők előtt, és
persze azt is fülelje ki, hogy miről pusmognak a páciensek a várótermekben. A
kórházak osztályain ne csak a korszerű beléptetési rendszert, a kártyás és
kódzáras bejárati ajtókat csodálja meg, hanem lépje is át a Rubicont. Időzzön
el egy cseppet a kórtermekben, vegye szemügyre a tisztaságot, a berendezést, álljon
meg a betegek ágya mellett, vessen rájuk egy gyógypillantást, hajoljon egy
kicsit közel hozzájuk, hogy megsúghassák a panaszaikat. Továbbmenve kukkantson
be az apró, félreeső helyiségekbe – a mosdókba, a zuhanyzókba, és okvetlenül szagoljon
be az illemhelyekre is. (Be tudok számolni egy szabadkai esetről, amikor a
kórházban fekvő beteget szó szerint úgy kellett nagy sebbel-lobbal hazalopnia a vasárnapi látogatásra érkezett családnak,
hogy otthon – emberhez méltó körülmények között – végre lefürödhessen, mert a kórházi
mosdóban olyan állapotok uralkodtak, hogy a látvány még a falun nevelkedett
melós ember gyomrát is felfordította.) Végezetül még azt is szemrevételezze,
hogy van-e megfelelő és elegendő tisztító- meg fertőtlenítőszere a takarítást
végző személyzetnek.
Ha viszont az államtitkár úr nagyon is képben van, jól
tájékozott, és közelről ismeri a fehér köpenyes társadalom helyzetét meg a
betegek kiszolgáltatottságát, akkor hogy képes mindezt szó nélkül megállni? Nem
úgy van, hogy csak a túlzás teszi a dolgokat láthatóvá?
A
leépítés tudatos és tervszerű
Az már említésre sem érdemes, hogy egy ilyen – legalább
10 ezer embert érintő – döntés meghozatala, egy ilyen intézkedés kényszerű
ráerőltetése a nem városi lakosságra, a jelenleginél normálisabb, emberibb
időkben nem is történhetett volna meg a Községi Képviselő-testület megkerülésével,
annak jóváhagyása nélkül. Ha a minden politikai rendszerben jól bevált
szavazógépezet helybenhagyja is a javaslatot, de legalább a másként gondolkodók
is felsorakoztathatják az ellenvetéseiket. Most fű alatt, szépen, csendben meghozták
ezt a döntést, és nyilván azt szeretnék, hogy az érintettek vágjanak jó képet
hozzá, vagy legalábbis maradjanak csendben, ne csikorogjanak, ne nyöszörögjenek.
Na de, kinek van joga megvonni a Szabadka
város területén kívül élő polgároktól a leggyorsabb és a leghatékonyabb
egészségügyi ellátást? A falvakban élőknek miért nem jár
az, ami a városiakat megilleti? Mivégre, mi célból történik ez a hátrányos
megkülönböztetés? Miért számítanak másodrangú polgárnak, akik a házuk ablakából
nem látják a városháza tornyát? A leépítés helyett nem inkább bővíteni, fejleszteni
kéne mindazt – például képalkotó diagnosztikai eszközökkel, – ami már megvan? Amit
a falusi egészségházakban dolgozó helyibeli szakemberek elvégeznek, el tudnak
látni, azzal nem terhelik a kórházi személyzetet.
A falusi egészségházakban az éjszakai és a hétvégi
ügyelet eddig is működött, eddig is megoldották valahogy, nem most akarják bevezetni
újításként. Ez pedig arról árulkodik, hogy talán nem is csak az orvoshiány az egyedüli
oka a leépítésnek. Bár az egészségházak vezetője azzal takarózott, hogy 12
orvos hiányzik jelenleg a rendszerből, és csupáncsak emiatt kellett „átmenetileg”
– amíg a helyzet nem rendeződik – a városi sürgősségi központra átterhelni az
éjszakai és a hétvégi betegellátást.
Csakhogy láttunk mi már sokféle karón sokfajta varjút!
Ismerünk ellenpéldákat is, amelyek egytől-egyig azt a feltételezést igazolják,
hogy ha az érintettek ebbe most beletörődnek, akkor bizony ez az új rendszer
a továbbiakban is fennmarad. Az orvoshiány nálunk már szakállas téma, nem
tegnap keletkezett, és légypiszoknyi remény sincs a helyzet virágba borulására.
Aztán: Horgoson (ami nagyjából akkora település, mint Csantavér) már 12 évvel
ezelőtt megszüntették az ügyeletet, azóta az ottani lakosoknak Magyarkanizsáról
kell mentőt hívniuk, és ennyi idő után talán már nem is álmodnak arról, hogy valamikor
még visszaállhat a régi rend. (A horgosi fehér köpenyesek Martonoson, Kispiacon
és a határátkelőnél is dolgoztak.) De cifrázódik ez tovább is: Bánátban már odáig
fajult a helyzet, hogy egyes községekben be is zárták a falusi orvosi
rendelőket, és nem nehéz elképzelni, hogy mikor fogják azokat újra megnyitni.
Alighanem majd Szent Soha napján. Legyünk vele tisztában: ez vár miránk is,
ha az új helyzetet elfogadjuk!
A
betegeken csattan az ostor
Forgó József,
a csantavéri petíció kezdeményezője az esettel kapcsolatban így nyilatkozott a
sajtónak: „Építkezni nem úgy lehet, hogy leépítünk dolgokat, hanem
fejlesztéssel. Az Európai Unió országaiban van egy norma, ha efelé tendálunk,
akkor ezt kellene követnünk, ott az egészségügynek 15 percen belül el kell
érnie a beteget vészhelyzet esetén, segíteni kell. Mi ettől messze vagyunk…
Nyilván elsősorban ez a határozat a városon kívül eső embereket érinti. Úgy
gondoljuk, ez hátrányos megkülönböztetés. Mi is ugyanolyan adófizető polgárok
vagyunk, mint a városiak. Ha az ország elvárja tőlem, hogy tisztességes, becsületes,
jogtisztelő, adófizető polgára legyek a társadalomnak, akkor mi is elvárhatjuk
azt, hogy megkapjuk azokat a szolgáltatásokat, amelyek megilletnek bennünket.
A polgár nem felelhet azokért a
hibákért, amelyek az egészségügyben zajlanak, nem ő a felelős, hanem azok, akik
az egészségügyet különböző szinteken vezették. Nem láttunk példát arra, hogy
felelősségre vonták volna azokat, akik rossz döntéseket hoztak, vezették az
egészségügyet.”
Mindent elmond egy országról, ha az éppen az
oktatásba és pont az egészségügybe nem hajlandó beruházni, ha ezt a két
területet – erőn feletti – fejlesztés helyett módszeresen lezülleszti, végérvényesen
tönkreteszi. Tökéletesen megmutatja, hogy egy ilyen társadalomban mennyit ér maga
az ember, s azt is, hogy milyen jövőre számíthat.
Volt,
nincs…
Sokszor elmondtuk/leírtuk már, hogy a szabadságot egyetlen
társadalomban sem adják ingyen a polgároknak – csak elméletben meg legfeljebb
papíron illet meg minden teremtett embert –, hanem küzdeni kell érte, és mindig
csak annyit kapunk belőle, amennyit kiharcolunk magunknak. A vajdasági
magyarok a szépen hangzó szabadságjogok tekintetében szinte minden időben csehül
álltak, s hogy a baj még nagyobb legyen, nem is tudtak (vagy nem is akartak?)
mindenkor, minden helyzetben élni a már megszerzett „kiváltságokkal”. Ugyanakkor
a már kiharcolt jogok csorbítása, vagy akár csak egyetlen tollvonással történő megvonása
sem ismeretlen a Szerbiában élő magyarság számára. A mindenkori jogfosztottságnak
pedig általános jellemzője, hogy amit egyszer megvontak, elvettek tőlünk, azt
akár végérvényesnek is tekinthetjük, annak visszaszerzésére sosincs lehetőség.
Jól ki van ez találva.
Egy olyan – évtizedeken át a perifériára szorított, szándékosan
mellőzött, a fejlesztési tervekből rendszerint kihagyott és olyan mértékben
elhanyagolt, többségében eddig még magyar lakosságú (!) – faluban, mint amilyen
Csantavér, az itt élők órákig tudnának erről mesélni. Hogy mennyi minden(ük) volt, aminek mára legfeljebb
csak az emléke maradt. Vasút állomásépülettel; messze földön ismert szövetkezet
több száz alkalmazottal; téglagyár; bútorgyár; nőket foglalkoztató
képkeretgyártó-üzem; szállítmányozó vállalat gépparkkal, szerelőműhellyel; kihelyezett
üzemrészlege a szabadkai Sever Villamosgépgyárnak; mozi; fürdő; irodája a „munkaközvetítőnek”;
heti fogadónapja az Elektrovojvodina ügyintézőjének; az egészségházban laboratórium,
legalább 4 általános orvos, nőgyógyász és röntgengép; az iskolának kitűnő atlétái,
jónevű gyermek- és szavalókórusa, modellezői, céllövői, kézi- és kosárlabdázói,
rádióamatőrei; a művelődési egyesületnek színjátszó csoportja, dalárdája;
rendezvények (állattenyésztési napok); tanfolyamok, továbbképzések; helybeliek által üzemeltetett 5-6 pékség; 2 cipőüzlet,
napi buszjárat Újvidékre; rendezett központi park; hűvöst adó több kiserdő; ártézi
kutak… Mára már nemcsak a néhai híres-nevezetes vendéglők tűntek el, hanem a
zugkocsmák is. Szégyenszemre két kocsmára maradtunk. Egy időben ékszerüzlet is nyílt
a faluban, most meg jóformán egy vacak inggombot sem lehet vásárolni, nemhogy
biciklit vagy éppen hűtőszekrényt. A felsoroltak közül most semmi
nincs. Ja, de van helyette 3 kínai üzlet és 3 fogadóiroda. Mert ezek minden
faluban nélkülözhetetlenek. Ezekkel mi is büszkélkedhetünk.
Mindezen túl, azt hiszem, végső ideje lenne egy kicsit
magunkba nézni. Egy cseppet elmélázni azon, hogy ennek a falunak már annyi
ereje sincsen, hogy egy valamirevaló tiltakozást megszervezzen? Hogy egy lakossági
fórumot megtartson? Hogy a maga igazáért kiálljon? Csak akkor hívják össze az
embereket (persze kizárólag csak a vonalas, megbízható pártkatonákat meg a
szimpatizánsokat), amikor a szavazataikért kuncsorognak. Máskor nem szabad
gyülekezni, tömörülni, elégedetlenkedni meg szervezkedni. Ha sokan vannak egy
helyen, sokféle ötletet fölvetnek, és sok kritikát megfogalmaznak, azt viszont
a politikacsinálók nem szeretik. Ez ellen úgy védekeznek, hogy a döntésekből
kizárják a nyilvánosságot. Nincs vita, nincs ellenvetés. Márpedig rendkívüli
helyzetben lehet rendkívüli falugyűlés. Csak ahhoz ki kell állni az emberek elé…
Ha a 70 éves Forgó József most nem kezdeményezi az
aláírásgyűjtést, akkor senki sem teszi meg helyette? Nincsenek már fiatalok? Vagy
mindez nem érdekli őket? Valóban ilyen mélyre süllyedtünk? Tényleg nincsen, aki
a bennünket érő sok súlyos megaláztatást megakadályozhatná? Tényleg nincsen,
aki ezt a tudatos leépítést megállítaná?
Szabó Angéla
