Egy magyar közösség leépítése

Gondolatok a (torontál)tordai „történésekről”

  

A bánáti (Torontál)tordáról  a Magyar Szóban és a Tordai Újságban többnyire csak  a helybeli művelődési eseményekről és csak a sikerekről értesülhetünk. Azokról is leginkább Dobai Jánostól, a Helyi Közösség (sokéves, vagy talán -évtizedes) elnökétől. A falu helyzetéről, és hogy milyen problémákkal küzdenek az ottani emberek, arról már ritkábban vagy egyáltalán nem olvashatunk. 

Kecskés István, a vémeszes beállítottságú napilap bánáti tudósítója legutóbb arról írt, hogy „sikeresen zárult  Torda IPA (Határon Átnyúló Együttműködési Program – B.A.) pályázata Balástyával”.[1]    

„A helyi járulék megfizettetése az elmúlt években mind nehezebbé vált” – írja Kecskés. Ezen egyáltalán nem kell csodálkozni, hiszen a falu jó része kiürült. Sokan – a jobb élet(feltételek) reményben – külföldön kerestek jobb életet, vagy éppen elhaltak. A mezőgazdaságból pedig egyébként nem könnyű megélni. A (mégis) befolyt összegnek a „nagy részét” az egyesületek, szervezetek „működésére és a különböző programjaikra osztották szét” (?!). (Emlékezetem szerint, korábban a helyi járulékot a falu fejlesztésére, közművesítésére, vagy egyéb helyi/közösségi probléma rendezésére költötték.) 

Két évvel ezelőtt, miután a helyi járulék elapadt, a Helyi Közösség Tanácsa (amelybe egyébkén a Dobai által megnevezett személyek kerültek) – a hagyományos rendezvények megtartása céljából – „a pályázatírások felé fordult”. Miért nem korábban?

– A projektum célja elsősorban az volt, hogy azokat az értékeinket, kultúránkat, hagyományainkat, amelyek léteznek Tordán és Balástyán is, közelebb hozzuk egymáshoz és továbbadjuk a fiataljainknak – nyilatkozta Dobai a napilap újságírójának. Rendeztek Kukoricafesztivált, Tini-fesztivált, Tordai Művelődési Napokat, Falunapot, újabban pedig egy kispályás labdarúgótornát – tette hozzá a falu nyugdíjas (a májusi választásokon a Vajdasági Magyar Szövetség Elnökségéből kibukott, vagy kibuktatott) vezetője.

Ebből is látszik, hogy fesztivál(ok)ból, szórakozásból, tehát, Torda sem marad le. Ügyesen pályáztak is. Ha jól értem (az egyébként kusza szövegből), a pályázat összértéke – amelyben a Csongrád megyei Balástya vállalta, hogy „vezető partner legyen” – 100 ezer euró volt.  – A ránk tartozó 30 ezer euróból ötezer volt az önrész, amit tartományi támogatásból biztosítottunk – mondja Dobai. Ebből azonban nem derül ki, hogy 25 ezer eurót ki, miből és honnan biztosított?  Így „sikerült a korábbiaktól sokkal könnyebben kifinanszírozni ezeket a rendezvényeinket, a két települést még közelebb hozni egymáshoz” – magyarázta Dobai. 

Nem is az a legnagyobb gond, hogy a tordai vezetőség a helyi hozzájárulást és az IPA pályázatból befolyt 100 ezer eurót a helybeli szervezetek működésére és jóformán szórakozásra költötte, hanem az, hogy a falu helyzete egyre rosszabbodik. Erről viszont már csak ritkán tájékozódhatunk és akkor is többnyire csak következtethetünk.    

A Tordai Újság legújabb, július 15-i számából – ugyancsak Dobai János Történések a Helyi közösség életéből c. beszámolójából, megtudjuk például, hogy „mivel január 1-jétől nincs újabb helyi járulék, ezért az idén további útfelújítási munkálatokra, de egyéb beruházásra sem lehet számítani”.[2] 

– Június 1-jétől, egy régebbi keltezésű, begaszentgyörgyi községi határozat alapján, amely csak most került alkalmazásra, a helyi piac működtetése a helyi közösségtől átkerült a begaszentgyörgyi EKOS Közvállalat hatáskörébe, úgy, mint a közterületek és zöldövezetek karbantartása, rendezése is[3] – írja ugyanott Dobai.  

Magyarán ez azt jelenti, hogy a – központosítás miatt – még az a kicsike összeg is, amit a piaci árusok „helypénzként” fizetnek, a községi kasszába, Begszentgyörgyre kerül. Ettől már talán nincsen/nem lehet lejjebb!

Tordán „a helyi anyakönyvi hivatal a napokban véglegesen megszűnt, mert az anyakönyvvezetést teljesen központosították, és ez a szolgálat ezután csak Begaszengyörgyön működik” – olvasható a Helyi Közösség elnökének írásában. Ebből azonban nem derül ki, hogy a tordaiak – a 16 kilométerre lévő Begaszentgyörgyön – kaphatnak-e legalább kétnyelvű anyakönyvi kivonatot, vagy csak cirill betűset? 

Júniusban két hetet töltöttem a faluban. A postán csak az a személy vehetett fel pénzt, akinek ennél a közvállalatnál volt számlája. A készülék ugyanis, amelyik a többi bankkal van kapcsolatban, még az érkezésem előtt meghibásodott. (Hogy időközben kicserélték-e a szerkentyűt nem tudom, de a postahelység rendezése is időszerű lenne, mivel már a helybeliek sem emlékszenek, hogy mikor meszelték utoljára. Pedig elég sok pénzt otthagynak.)

Pénzfelvételért, tehát, csakúgy, mint bármilyen más közigazgatási ügyintézésért a tordaiaknak ugyancsak Begszentgyörgyre kell utazni.

A jobbik eset, ha az embernek van gépkocsija. A községi központba ugyanis eléggé körülményes, költséges és időbe is kerül eljutni, mivel autóbusz-közlekedés csak akkor van, „amikor a tanulók járnak az iskolába”. A helyi vezetés még azt sem volt képes megoldani, hogy egy délelőtti és egy délutáni (Nagykikindára vagy Nagybecserekre tartó) autóbuszjárat Tordán keresztül legyen!

Érdekes lenne azt is tudni, hogy a begaszentgyörgyi közigazgatásban hogyan alakul a foglalkoztatottak nemzetiségi aránya, hogyan valósul meg a magyarok „részarányos foglalkoztatása” és a magyar nyelv hivatalos használata? Ismereteim szerint a tordai magyaroknak is csak cirill betűs határozatokat  kézbesítenek, amit bizony sokan el sem tudnak olvasni. 

Azt is jó lenne tudni, hogy a törvény szerint meghatározott helyeken ki vannak-e helyezve a kétnyelvű táblák? Dobai ugyanis arról ír, hogy „a helyi közösség újra pályázatot nyert a tartományi kisebbségügyi titkárságon a kétnyelvű táblák elhelyezésére”. Lesz-e aki ezt ellenőrzi?

Többen arra is panaszkodhattak, hogy a csapból sárga, ihatatlan víz folyik, hogy nincs teljesen megoldva a falu orvosának, fogorvosának, gyógyszerészének a kérdése, hogy a vezetőség nem tart falugyűlést, hogy gyakoriak az áramszünetek („még akkor is kikapcsolják az áramot, amikor még bárányfelhő se nincsen az égen”), ami miatt károsodnak a háztartási és egyéb gépek, hogy… 

A tordaiak szorgos, dolgos emberek, nem háborognak, hallgatnak és tűrnek, azt is mondják: „nem mernek szólni/megszólalni”… A falu vezetősége pedig – úgy látszik – képtelen a sarkára állni a közösségi problémák megoldása érdekében. Nem csoda, hogy a (maradék lakosok közül is) sokan külföldre távoznak…

Kecskés István ezekről a témákról miért nem ír? A Magyar Szó „újságíró életműdíjával”[4] jutalmazott újságírójának már nem kell(ene) félni, hogy közlik-e vagy sem az írását! Vagy mégis? Hogy a Tordai Újság miért nem foglalkozik  a falu problémáival? Dobai a szerkesztőbizottság tagja… Most „újabb határon átnyúló IPA projektum megpályázására" készül... 

Ceterum cense (vagyis: egyébként úgy vélem): A Helyi Közösség Tanácsácsnak – a művelődési és egyéb szórakozási programokon túl – el kellene kezdeni végre a falu lényegi problémáival foglalkozni. Olyan (IPA és egyéb) projektumokkal kellene pályázni, amelyek élhetőbbé tennék a falut, serkentenék az itthon maradást! Méghozzá nagyon sürgősen! Ha erre nem képes, akkor bizony tisztességes volna felállni és elköszönni! Dobaival az élen!

BOZÓKI Antal

Újvidék, 2019. július 21.

---

[1] K.I.: Újból belevágnak, Magyar Szó, 2019. július 17. 6., vagy https://www.magyarszo.rs/hu/4041/vajdasag/205110/%C3%9Ajb%C3%B3l-belev%C3%A1gnak.htm, 2019. július 17., 19:49 >> 2019. július 17. [21:44]
[2] Dobai János: Történések a Hely közösségünk életéből. Tordai Újság. 2019. július 15. 10.
[3] Dobai János: Történések a Hely közösségünk életéből. Tordai Újság. 2019. július 15. 10.
[4] v-ár , lau , trk: Az írott szó ünnepe.
https://www.magyarszo.rs/hu/3558/kozelet_media/176189/Az-%C3%ADrott-sz%C3%B3-%C3%BCnnepe.htm
2017. december 21. [08:02] >> 2017. december 21. [10:11]

Nem a smirgli

Fotó: Google utcakép

„Betörnek, megkínozzák az idősebbeket, amiről azt gondolják, hogy értékes, azt elviszik” – egy olvasónk így írta le a Zenta és Tornyos között található Bogarason az elmúlt hónapok történéseit. A településen főként idősek élnek, a tanyák egyike-másika igen messze van egymástól, éppen ezért kiváló célpontok, hiszen a kiabálást sem hallhatják meg mások, és segítség is csak órákkal később érkezhet.
Akárhonnan közelítünk a bogarasi fosztogatásokhoz, a felháborodásig, a tehetetlenségig és az áldozatokkal való együttérzésig jutunk el. Nehéz szavakat találni, de talán elég az is, ha mindenki csak beleképzeli magát a helyzetbe, hogy az ő nagyszüleit kínozzák meg, dúlják fel a takaros otthonukat pénzt és ékszert keresve.
Rablások, fosztogatások máshol is történnek, de Bogarason ez már jó ideje megy. És ez az, ami aggodalomra ad okot, mivel kívülről szemlélve egyelőre úgy tűnik, hogy a helyzeten senki nem tud változtatni. Hogy akar-e, ez is egy jó kérdés.
Mindenesetre azok az olvasók, akik jelentkeztek a bogarasi fosztogatásokkal kapcsolatban, nevük elhallgatását kérték, amiből látszik, hogy félnek. És így gyorsan el is jutunk a polgárok védelmére és az adófizetők pénzén fenntartott rendőrségig, valamint a választott képviselőkig, akik minden egyes pozitív esemény (megnyitó, átadó, felújítás) során ott tolonganak az első sorban és nyilatkoznak az újságíróknak. Nem állítom, hogy a rendőrség nem végzi a munkáját, mert tudom, hogy elindították a nyomozást, viszont az, hogy egy-két olvasónknak az sem volt nyilvánvaló, hogy az esetet jelenteni kell a rendőrségen, igen sokat elárul a Szerbiában élő kispolgár helyzetéről.
Oda jutottunk, hogy a kisember annyira kiábrándult már a biztonságáért felelős szervből, valamint az őt – szintén az adófizetők pénzén élő – képviselő emberekből, hogy eszébe sem jut őket értesíteni a gondjáról. És ahogy Magyarországon szokás mondani: Ez a durva, nem a smirgli…

Tőke János

2019. július 20. [10:56] 
https://szabadmagyarszo.com/2019/07/20/nem-a-smirgli/ 

Az írás a Családi Kör hetilap 2019. július 4-i számában jelent meg.

Nem tudom elhinni, hogy kinek hisz a nép.

Milan R. Simić

Ha nincsen olyan egyetem, amelyen a miniszter oklevelet szerzett, ki kellene találni.

Svetilav Travica

Milyen károsak, és veszélyesek tudnak lenni az emberek, a társadalomra és az egyénekre is, akik a korlátoltságuk miatt korlátlanul hisznek az értelmességükben és a találékonyságunkban, a megítélésükben és a határozatukban.

Ivo Andrić (Travnik, 1892. október 9. – Belgrád, 1975. március 13.) boszniai származású jugoszláv Nobel-díjas író, költő, közéleti személyiség.

 

Danas, 2019. július 20. 1. 

Nem „félreállni”, hanem az élre állni!

Gondolatok egy naplójegyzet fragmentumról

Olvasom az egyik, a szerb-magyar határ mindkét oldalán mindenféle díjban, társadalmi elismerésben részesült irodalmár naplójegyzetének „fragmentumát” az interneten.

– Az utóbbi időben kerülöm a nyilvánosságot, a naplómat csupán a honlapomon közlöm, de csak fragmentumokat, de a teljes napló maradjon kéziratban. Egyre kevésbé kötik le a figyelmemet a vajdmagyar ügyek és jelenségek. Úgy látom, hogy a sorsunkról többé nem a vajdmagyar politika dönt, hanem ismeretlen erők. Spontán folyamatok indultak be, névtelen erők uralják a sorsunkat. Lehet, hogy már nincs is sorsunk, csak egy nagy színjáték statisztái vagyunk – írja.

Érdemes lenne mondatról mondatra elemezni az írást, mivel jól tükrözi nem csak egy (el)fáradt szerző gondolatmenetét, de a vajdmagyar értelmiség nagy többségének viszonyulását is a közösség helyzete és jövője iránt, de a jegyzet túl terjedelmes lenne. Maradjunk ezért a lényegnél.     

– Úgy gondolom, hogy a fiatal írók és értelmiségiek dolga lenne szembeszállni az áldatlan állapotokkal, úgy látom, ők elégedettek. Moha (bizonyára: Soha – B.A.) még az irodalom nem volt ennyire szelíd. Nem vonom kétségbe, hogy minden nemzedéknek joga van elégedettnek lenni a hatalommal. Nem kívánom megzavarni az idillt, ezért inkább félreállok – írja szerzőnk.

Az egyik vajmagyar internetes honlap főszerkesztője, amikor a délvidéki sajtó helyzetéről, állapotáról kérdezték, egészségügyi okokra hivatkozva utasította el az interjút. „Óvom a nyugalmamat, s ezzel az egészségemet. A téma pedig a nyugalom megzavarására alkalmas” – közölte.

Vannak további példák is, amelyek ugyancsak arra utalnak, hogy az itteni értelmiségiek leginkább a saját apró-cseprő, publikálási és anyagi dolgaikkal, vagy éppen a múlt kérdéseivel/kutatásával vannak elfoglalva. A közösség mai ügyei és a jövője már kevésbé, vagy egyáltalán nem érdekli őket.

Szerzőnket is „egyedül a baljós demográfiai adatok ejtik gondba”. – Mélységesen sajnálná, ha a Vajdaságban kihalna a magyar mondat – írja.  Talán azért, mert akkor nem lesz, aki a „fragmentumait” olvasná? De mi van a jelenlegi társadalmi, gazdasági, politikai stb. problémákkal? Minden rendben lenne? Távolról sem! Sajnos. Pedig az értelmiséginek igenis állást kell foglalnia ezekben a kérdésekben is!

Az írás elején említett szerzőnk Arany János Epilógus[1] (Utószó) c. verséből idéz:

Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, -
Félreálltam, letöröltem.

Ezzel mintha azt mondaná, hogy elegánsan kivonul a küzdelemből, kívülről szemléli a történéseket, mert „az életet már megjárta” (Arany).

Vajon az írónak, költőnek újságírónak joga van-e a „félreállásra”, az érdektelen szemlélő szerepére? Aligha.

Az 1887 júliusában keletkezett (vers)idézetet azonban csak Arany teljes verse és a költő opusával összefüggésében lehet értelmezni. Már csak azért is, mivel (vers)gyűjteménye „utolsó darabjának szánta”. – Arany inkább elégedetlen a sorsával, hiszen rengeteg minden várt még rá az életben. Úgy érzi, hogy vágyai is beteljesületlenek maradtak – írja a vers elemzője.[2] Még ebben a versében is azt írja: „mily temérdek munka várt még!...”

Szerzőnk, mintha tévesen értelmezte volna Aranyt: A „félreállást” választja, ahelyett, hogy útmutató, „fáklya” lenne – mondaná a költő. Persze senkitől sem lehet elvitatni, hogy „félreálljon”, „ne zavarja az idillt”. Nem a l’art pour l’art[3] (ez esetben: irodalom az irodalomért) viszonyulás lenne ez? A megbékélés a környezetünkben való történésekkel?  Belegyezés/belenyugvás, hogy sorsunkról mások döntsenek? Egyenes út a semmibe!

Az igazi író, újságíró, értelmiségi sohasem áll/vonul „félre”, nyugalomba, hanem a végsőkig képviseli/kimondja/kiáll az általa képviselt értékekért, elvekért. A közösség jogainak érvényesítése érdekében. Nem mond le arról,  hogy a tömeg(ek) élére álljon, az „áldatlan állapotok” megváltoztatása” érdekében, a „spontán folyamatok” (?) és a „névtelen erők” (?) ellenében.  Példát mutatva ezzel is „a fiatal íróknak és értelmiségieknek”. Nem csoda, hogy most nincsen, akikre felnézzenek, akikről példát vegyenek.  

Mi haszon lesz évek múltán a „teljes naplóból”? 

Nem félre, hanem (a tömegek) él(é)re kell állni! Ehhez viszont már bátorság is szükséges.

Vagy a „félreállást” is díjazzák? 

BOZÓKI Antal

Újvidék, 2019. július 20.

---

[1] http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/arany/epilogus.htm
[2] Arany János: Epilógus elemzés. https://erettsegi.com/tetelek/irodalom/arany-janos-epilogus-elemzes/
[3] Ez a kifejezés a művészet öncélúságát vallja, vagyis hogy a létét önnön szépsége indokolja, s éppen ezért nem kell semmilyen társadalmi, politikai, vallási, erkölcsi vagy gazdasági célt szolgálnia, az igazi művész feladata az örök szépség ábrázolása. https://hu.wikipedia.org/wiki/L%E2%80%99art_pour_l%E2%80%99art