Szentlászló ostromáról (2.)

Egy moholi fiú, aki Szentlászlón esett el
Egy repesz átfúrta az agyát

A délszláv háború idején Horvátország területén, a kelet-szlavóniai Szentlászló falu védőinek sorában egy vajdasági testvérpár is részt vett a harcokban. A moholi Berente fivérek nem akartak az akkori Jugoszláv Néphadsereg egyenruhájában a frontra menni, helyette inkább a horvátok oldalán kapcsolódtak be a háborúba. Egyikük – aki abban az időben még húszéves sem volt – nem is tért haza élve. Sőt: a holtteste is horvát földbe került, Eszéken temették el.

A falu védelmében egy nemzetközi csapat, egy külföldi harcosokból, önkéntesekből álló brigád is részt vett – annak volt a tagja a két vajdasági férfi is.

Eduardo Rózsa-Flores és Földi József Meghaltunk és mégis élünk című könyvéből vettem az alábbi részleteket. Rózsa-Flores visszaemlékezései:  

Meghal Josip Kuzman. Fiatal szentlászlói önkéntes volt. Egy nagy kaliberű – feltehetően harckocsiból származó – lövedék telibe kapta a bunkert, ahol tartózkodott. Josip szörnyethalt, a beomlott bunker maga alá temette. Apja, aki szintén a faluban maradt a polgári lakosság többségének evakuálása után is, most úgy sír, mint egy gyerek…

A faluban mintegy húsz személy maradt, abszolút civilek, akik ellenálltak a kiürítésnek. Segítik, ahogy tudják, a gárdát, és folytatják megszokott dolgukat: ellátják a jószágot és gondozzák a kerteket… Szentlászlón sok kert van. A vasúti vágányok is lassan kertté válnak… vonat már nem jár errefelé… a pipacs és más vadvirágok szabadon burjánzanak mindenfelé… Az öreg parasztok nem hajlandók elfogadni az elfogadhatatlant, a természet pedig kihasználja a „civilizáció” távollétét…

„Szentlászlón még az állatok se menekülnek meg”

Már két napja bombáznak bennünket megszakítás nélkül. Azzal viszonozzuk a tüzet, amink van.

Eltűnik kabalánk, „Rocky”, egy rettentő csúnya, ám rokonszenves kiskutya… végül megtaláljuk… kimúlva. Gránátszilánkot kapott… Szentlászlón még az állatok sem menekülnek meg.

Egyre kevesebbet alszunk. Úgy tűnik, a szerbek készek a világ összes munícióját ránk lőni. Nem értem, hogy az a sok száz lövedék, ami a fejünk fölött röpköd, hogy nem ütközik egymásnak… Szentlászló légterében nagyobb a forgalom, mint New Yorkban az 5. sugárúton.

A falu házainak több mint a fele elpusztult és a többi is súlyosan megsérült… Egyetlen ház sincs, amely ne kapott volna legalább egy találatot.

„Porig sújtottan jövünk ki a kórházból”

Berente Sándor 

…aki veszélyben forog, az Berente Sándor, a Vajdaságból érkezett testvérek egyike. Megkérdem, mi történt, mire Gyula elmondja, hogy egy gránát volt mindennek az oka. Johnnyt arcon találta egy szilánk, Alexet háton, Sándornak pedig a fejét érte. Gyula idegesen közli, hogy szigorú parancsom ellenére, miszerint aki épp őrségen van a lövészárokban, annak sisakot kell viselnie, Sándoron csak egy barna sapka volt. Ha sisak lett volna rajta, talán nem lenne olyan súlyos a sérülése. Elrohanok megkeresni Nándort, a testvérét, miután engedélyt kértünk rá, teljes sebességgel a kórházba indulunk. Mielőtt beérnénk Eszékre, egy őrjárat feltartóztat, és tájékoztat bennünket, hogy rakétákkal lövik a várost, ezért várjunk. Én Nándorra nézek és még gyorsabban hajtok tovább. Beérünk a kórházba, de Sándort nem láthatjuk, éppen most operálják. Várjuk, hogy valaki kijöjjön a műtőből, és megtudjuk, mi a helyzet. Végül kijön egy orvos, aki megerősíti félelmeinket: Sándor nagyon súlyos sérülést szenvedett a fején, egy repesz gyakorlatilag átfúrta az agyát, és ha nem hal meg, biztos, hogy nyomorék marad… Nándor nem sír és nem is mond semmit, egyszerűen sarkon fordul és kimegy. Egy szó nélkül ülünk be a kocsiba…

Azt hiszem, aznap este egy kicsit „elvetem a sulykot”, biztosan az idegeim teszik. Üvöltözve lehordom az egész társaságot és megfenyegetem őket, hogy én magam fogok rájuk lövöldözni, ha annyira hülyék, hogy nem veszik fel a sisakot, és anélkül látom meg őket…

Ma Nándorral elmegyünk meglátogatni a testvérét. Sándor kinyitja a szemét, de nem ismer meg bennünket. Porig sújtottan jövünk ki a kórházból.

Újabb halott a faluban: egy fiatal fiú, akitől egy méteren belül csapódott be egy gránát, amint társainak vitte ételhordóban az ebédet. Szerb volt. Azon kevesek egyike, aki Szentlászlón maradt. (…) Újra Eszékre megyünk, hogy megnézzük Sándort. Ágyát üresen találjuk. Meghalt anélkül, hogy előtte magához tért volna.

Szótlanul térünk vissza a faluba. A temetés két nap múlva lesz Eszék magyar temetőjében.

Hangulatom mélyponton van…

„Fiatal volt, bohóc – szerette az életet”

Berente Nándor később így emlékezett vissza az akkori történésekre: – Az öt évvel fiatalabb öcsém éppen halottak napján – amikor az ember elvárna egy kis tiszteletet – sebesült meg. Közénk lőttek, akkor hat sebesültünk volt. Kórházban volt két hétig, kómában. Persze, hogy féltettem. Milyen ember volt??? Fiatal volt, bohóc – szerette az életet. 

Kőrösi Etelka

A Berente fivérek Moholon élő édesanyja – Kőrösi Etelka – hosszú időn át nem kapott hírt a fiairól. Különösen Sándor miatt aggódott, aki akkor még csak tizenkilenc éves volt. 1992. február 25-én azonban levél érkezett Nándortól. Ez állt benne: „Na, anyám, Sanyi fia, akit maga legjobban szeretett, meghalt!” Az asszony az utcán nyitotta ki a borítékot, mert épp hazafelé indult a falu központjából. Amint elolvasta, abban a pillanatban összecsuklott, úgy találtak rá a járókelők az iskola közelében.

Belebetegedett a fia elvesztésébe, lefogyott 47 kilóra. Ezt követően megint egy nagyon hosszú, szinte végtelennek tűnő várakozás következett. Majd 2006-ban, szeptember 25-én végre elérkezett az a nap is az asszony életében, amikor első alkalommal kereshette fel a gyereke sírját Eszéken, a Rétfalui temetőben. És utána minden évben elment, ahányszor csak tehette. Titokban abban reménykedett, hogy Sanyi csontjait majd hazahozatja, és a moholi temetőben készíttetett sírboltban temetteti el, ott, ahol az ő teste is végleg megpihen. Éveken át ez a remény tartotta életben.

Szabó Angéla

Piszkos bugyik között viruló fejjel

 

 „Ha én főnök lennék, bizonyos szint fölött nem süllyednék bizonyos szint alá.” 

2021-10-27 10:17

A Termelési-regényben a fenti formában szerepel az az Esterházy-mondat, amely – problémákat ignoráló magatartása legitimálásnak szándékával – a magyar értelmiségi elit legfontosabb hivatkozási alapjává vált. Folytonosan idézik, miközben megfosztották eredeti kontextusától és – azt hiszem – valódi jelentésétől is.

Fél kezünkön megszámolhatnánk azokat a (nem politikai, hanem művészi vagy szakmai teljesítményük révén) jelentősnek tartott tudósokat, esztétákat, művészeket, írókat (más közéleti személyeket), akik nyilvánosan, nevük és arcuk vállalásával emeltek szót a nemzeti közösség politikai, gazdasági vagy kulturális állapotát ellehetetlenítő törekvések (mint amilyenek a folyamatos ellenséggyártás, a kirekesztés és a megbélyegzés politikája, a perifériára szorult rétegek: a szegények, a munkanélküliek, a szenvedélybetegek, az adósok, a hajléktalanok kirekesztése, a politikai diszkrimináció bármilyen formája, az oktatás lezüllesztése, a kritikus gondolkodásúak ellehetetlenítése és kizárása etc.) ellen. Médiaszakember, újságíró/publicista még csak-csak akad, kulturális intézményvezető vagy tudós egy sem, aki nyíltan és hatékonyan szerepet vállalt volna a politikai és kulturális közéletben. És aztán csodálkozunk, hogy a közösségi és intézményi vezetők, a véleményformálók és irányítók rendre középszerű vagy kis teljesítményű, szerény képességű, az iskolából, az egyetemről, sőt, a posztgraduális stúdiumokról kibukott polgártársaink köreiből kerülnek ki: esetenként kifejezetten tehetségtelenek, kóklerek és gyávák.

Egyetlen vajdasági magyar írót ismerek, aki vitathatatlanul jelentős szépirodalmi tevékenysége mellett a politikai közbeszédbe is állandó igénnyel, nyíltan, erőteljes hangon, kritikai szándékkal, bírálatát konkrét politikai struktúráknak, sőt, személyeknek címezve, nem burkolt formában (nem szimbolikus gesztusok révén) szól bele. Ha úgy tetszik: nyíltan bírálja a hatalmat. 

Nemet kellene mondani

A Tanyaszínház-botrány is jól tükrözi a vajdasági magyarság kulturális közéletének, intellektuális állapotának válságát és kilátástalanságát: értelmiségének erőtlenségét.

Az MNT elnökét nyílt levele miatt, amelyben az említett színházi formációt – előadása állítólagos „öncélú közönségessége”, „parttalan ízléstelensége” miatt –  bírálta, s turnéja leállítására „kérte” (valójában: betiltotta eredeti tevékenységét), egy valódi (nem a miénkhez hasonlatos) demokráciában azonnal lemondásra szólították volna fel, méghozzá nem az ellenzék, nem a szavazópolgárok, akinek nemcsak a bizalmát, de önálló véleményalkotásra, szabad (program)választásra való jogát, döntéshozatali képességét (szellemi nagykorúságát) vonta kétségbe e megnyilatkozásával, hanem az a kormányzati struktúra, amely kinevezte, s amelynek közvetlenül felelősséggel tartozik. Egy működő társadalomban Hajnal Jenőt saját pártja, illetve az az érdekvédelmi szervezet kérte volna távozásra, ahova magát politikailag és közösségileg tartozónak határozza meg. Csak a szerbiaihoz vagy a magyarországihoz hasonlatos társadalmakban engedheti meg ugyanis magának egy politikai formáció (mint esetünkben a VMSZ és a fennhatósága alá tartozó MNT), hogy bármilyen szabad tevékenységbe, például a színháztervezésbe vagy a kultúraalkotásba közvetlen nyomásgyakorlással, politikai vagy gazdasági nyomásgyakorlás révén beleszóljon: akkor sem teheti, ha a kérdéses intézmény tevékenysége kivetnivalót hagy maga után, ha szakmai vagy művészi szempontból kifogásolható. Ez ugyanis az esztéták, kritikusok, teatrológusok: a szakma feladata. Csak mindenféle diktatúrákban (volt) a párt szokása az előadásokat, könyveket, intézményeket, szerzőket betiltani, bezárni – esetenként égetni.

A politikailag korrekt eljárás helyett a VMSZ elnöke – hangsúlyozom, nehogy helyettem másokat sújtson az esetleges retorzió: megítélésem szerint – minősíthetetlen magánakcióba kezd, teljes szereptévesztésbe esve megbeszélésre, kerekasztal-beszélgetésre invitálja (rendeli) a színházi vezetőket – ahova ők el is mennek. Eközben a politikai közbeszédben (a publicisztikában) is arról szól a diskurzus (szellemi csűrés-csavarás), hogy politikai vezetőként ezt megteheti-e. Pedig minden evidens. Politikai, pontosabban hatalmi helyzetét kihasználva: biztosan. Erkölcsi szempontból semmiképp, különösen, hogy a botrány kapcsán azonnal felmerült Lovas Ildikó neve, akit sokan a háttérben ténykedő szürke eminenciásként tartanak számon, s akit ez esetben a nyílt levél eredeti szerzőjének s a vajdasági színházi kultúrára ekképp érvényesített hatalmi befolyásolása akarnokának tekintenek.

A VMSZ elnöke által moderált, állítólag a vajdasági színházkultúra stratégiáját célzó két eddigi megbeszélés tartalmából nem sok konkrétumot ismerhetett meg a közvélemény azon kívül, hogy minden a legnagyobb egyetértésben, konszenzusos módon zajlott, minek örömére közös fényképet készítettek a résztvevők. S nem tudom, hogy a megbeszélések eredményeképp vagy ettől teljesen függetlenül-e, az egyik társulat műsorra tűzi Lovas Ildikó új regényének színpadi adaptációját.

Nem olvastam még a regényt. A politikai közszereplővé avanzsált író korábbi teljes opusát viszont igen, s nem politikai, nem ideológiai, hanem poétikai és esztétikai mércék nyomán gondolom úgy, hogy a Spanyol menyasszony című regénye megjelenése óta Lovasnak nincs értékelhető irodalmi teljesítménye. S bár lehet, s legyen úgy, hogy utóbbi regénye színpadra kívánkozó remekmű – a színházi botránnyal összefüggésbe hozható, ezért kompromittáló egyidejűség miatt talán neki magának kellene kérnie az említett színház művészeti vezetőjét, rendezőjét, igazgatóját vagy a legfőbb politikai tótumfaktum befolyását, hogy ne tegyék. Hogy tekintsenek el a bemutatásától. Ha tényleg jelentős és mindenképp a széles befogadóközönség elé kívánkozó mű, akkor majd megtalálja egy másik, semleges, a jelölt befolyás és anyagi függés vonzatkörébe nem tartozó társulat.

Honnan a bugyik?

Egyik vitacikkemben arról írtam, hogy – talán – már elég idős, tapasztalt és edzett is vagyok ahhoz, hogy ne érdekeljen, ki mit gondol rólam, ki minek nevez, ki ítél el, ki utál – ha az általam kirekesztőnek vagy hazugságnak gondolt dolgokat nyíltan, nyersen, akár durván meg kell nevezni. Van a megbélyegzésnek, a karaktergyilkoló szándéknak egy olyan változata, amikor szándékosan félreértik az (ironikus) tartalmat. Valami ilyesmihez folyamadott az egyik intézményvezető, amikor azt írta válaszul, hogy „akkor parasztok vagyunk” (vagyok én), hogy „kiteregetjük a szennyest”. Arra gondoltam akkor, hogy mégis jobb, mint (saját kényelmetlen, szégyenteljes helyzetünket titkolni nem tudván) viruló fejjel piszkos bugyik között lapulni.

A szennyest mindenképpen ki kell dobni!

Bence Erika

https://szmsz.press/2021/10/27/piszkos-bugyik-kozott-virulo-fejjel/

Pásztorunk Banja Lukában...

Pásztorunk Banja Lukában, Ivica Dacic szárnysegédjeként.

Együtt örvendeztek a népirtásban fogant boszniai szerb köztársaság 30. évfordulójának.

https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=4686109774762263&id=378425015530782

Szentlászló ostromáról (1.)

Négyszázötvenhárom gránát nyolc óra alatt
A halottakat már nem is tartják számon 

 

Szentlászló, a kelet-szlavóniai ősi, magyar kicsinyke falu mára már legendává vált. A tragédiája 30 évvel ezelőtt történt, akkor szállták meg és törölték el a föld színéről. A 470 házából egyetlenegy sem maradt meg épségben, az épületek 96 százalékát földig rombolták. Az 1878-ban épült református templomát 1991. október 1-jén döntötték le, 1370 lakosa közül 15-nek még ma sem bukkantak a nyomára, a holttestek nem kerültek elő. A falu szembeszállt, megszervezték az ellenállást, a védői 152 napon át harcoltak az ellenséggel.

A kis csapat akkori vezetője, Kocsis István idézi fel az akkori eseményeket.

– Eszék a horvátoknak fontos központ volt, hogy megvédjék, az előtte lévő falvakban kellett feltartóztatni a szerb hadsereget. Nem volt kérdés, hogy harcolunk az otthonunkért. Nyolcszáz éve magyarok lakta település, szerettünk itt élni. A szerbekkel a konfliktusok 1991-re elmérgesedtek. Egyik napról a másikra ellenünk fordultak, akikkel ko­ráb­ban egymás mellett ültünk az iskolapadban. Kiabálták, hogy megölnek minket a „Nagy Szerbiáért!”

No­vem­ber 18-án Vu­kovár elesett, a szentlászlói katonák csapdába estek, körbezárták őket. Nem volt más lehetőség, menekülni kellett. A parancsnok háromszáz ember életét mentette meg.

– A templomkertben elástuk a halottakat, és mialatt a szerbek este mulattak, ötszáz méterrel a hátuk mögött elosontunk a vasút vonalában, majd a folyón át. A sebesülteket sem hagytuk ott. A szerbek kikaparták a halottainkat, és szándékosan elvitték másik faluba, hogy ne találjuk meg. 25 év alatt kettőt sikerült azonosítani, tizenöt holttestet azóta is keresünk. Milyen fájdalmas egy apának, aki el sem tudja temetni halott fiát! 

Valamikor a nyáron került a kezembe az éppen 30 évvel ezelőtt kirobbant délszláv háború két veteránjának, a kolumbiai–magyar katonának, haditudósítónak, Eduardo Rózsa-Floresnek és az idegenlégiót is megjárt vajdasági magyar Földi Józsefnek a helyszíni élménybeszámolóit összegző könyve. A szerzőpáros közös visszaemlékezéseit nyersen feltáró 268 oldalas kötet tiltólistás. A címe: Egy túlélt háború után – MEGHALTUNK és mégis ÉLÜNK.

 Az alábbiakban csupán két részletet ragadtam ki belőle, ezek Eduardo mondatai, Szentlászló ostromáról, védőinek küzdelméről szólnak.

A MÁSODIK RÉSZLET

Az első vonal, ahol vagyunk, a keleti front részét képezi, az immár a XX. század legmocskosabbnak tekinthető háborúja egyik „legforróbb” frontjáét. A halottakat már nem is tartják számon, az a néhány idős ember, aki úgy döntött, itt marad ebben a szlavóniai faluban, az éjszakákat az utcákon és a házakban robbanó 82 és 120 mm-es aknavető gránátok számolásával tölti a főleg magyarok lakta kicsiny helységben.

„A magyarok itt a horvátokkal együtt harcolnak a közös ellenség, a szerbek ellen”, mondja a nyolcvanhét esztendős G. István. Mi katolikusok vagyunk, van itt néhány kálvinista, de a szerbek azok egész mások, azok pravoszlávok (ortodoxok) meg kommunisták, a háború előtt békében éltünk velük, de most majd el kell innét menniük, méghozzá jó messzire. Nagyon sokat ártottak nekünk, és ezt nem bocsátjuk meg nekik”, a magyar aggastyán keményen markolja özönvíz előtt Mauserét az óvóhelyen, ami nem más, mint egy öreg parasztház pincéje. Néhány perce kegyetlen, összeont támadást indítottak a szerbek. Előbb aknavetőkkel, majd nehéztüzérséggel. Az aknavetők Adán vannak felállítva, amely néhány ponton mindössze pár száz méterre fekszik Szentlászlótól. Egy lövésárokban a mellettem fekvő gárdista (a HNG katonája) felvilágosít: „A lövés után húszig kell számolni, aztán meghallod a gránát süvítését, és már ki is tudod számítani az irányát, és a becsapódás helyét.” Lőnek, vagy negyven métert hátrább húzódunk, a hátunk mögött a falu aszfaltozott „fő” utcája. Dörrenés, süvítés, robbanás. Látom a fémforgácsok verte szikrákat az aszfalton, aztán hallom körülöttem a „tücsökciripelést”. Később meglátom a krátert az utca közepén: több mint két méter az átmérője, pedig csak egyetlen becsapódás nyoma. Mint minden este, G. István ma is közli velünk önszorgalomból végzett számítása eredményét: négyszázötvenhárom darab gránát nyolc óra alatt.

Az augusztus 31-i „tűzszünet” aláírását követő napokon egymást érték a Szentlászló elleni támadások. Ezek közül a legutóbbi, az egyik leghevesebb támadás, amelyet e tudósítás szerzője valaha is megért a horvátországi háború kitörése óta, tizenkét órás, megszakítás nélküli harcot jelentett. A szerb támadás során mindent bevetettek: aknavetőket, tábori lövegeket, harckocsikat, nehézgéppuskákat és gyalogságot is. Mintegy százötven métert haladtak előre egy kukoricáson keresztül, ott megálltak, ekkor az aknavetőkkel kezdték lőni: szinte az utolsó pillanatba, amikor szerintem a csetnikek már csak kilencven méterre voltak állásainktól, felugattak a horvát géppuskák, alaposan szétzilálva a szerbek sorait. Ott maradt néhány holttest a növények között. Amikor a horvát aknavetőkre kerül a sor, az egyik gárdista, egy magas, erős fiú, minden egyes lövés előtt keresztet vet – „ez majdhogynem keresztes háború, csak mi nem Jeruzsálemet akarjuk meghódítani, hanem csupán azt védelmezzük, ami a miénk”, mondja. A félelmetes jugoszláv T-72-es tankok Palacsáról lövik állásainkat, a fiatal horvát védők arca azonban meg se rezzen, néhányan még mosolyognak is. Nyugalom és biztonság, ez Szentlászló, „Horvátország lövészárkai a szabadságért vívott küzdelemben”, ahogy a zágrábi rádió mondja.

Ugyanez a rádió 17.00 órakor a légiriadó szirénajelzését sugározza. Az azt követő üzenet igen szűkszavú: „Bombázzák Bellyét és Szarvast. Támadást fognak intézni Eszék ellen. A polgári lakosok maradjanak az óvóhelyeken”, ezt az üzenetet többször megismétlik. A szentlászlói lövészárkokban a nemzeti gárdisták tehetetlenségükben összeszorítják az öklüket…

Európa: meddig tart még ez a komédia, meddig a mészárlás? Újabb tűzszünetet sértettek meg. Horvátok, magyarok és szerbek halnak meg továbbra is. Meddig még?

Üzenet a nemzetközi szerkesztőségeknek: Nem vesztettem el a fejem, nyolc hete vagyok Horvátországban, és szerintem borzalom, ami itt történik. Nem tudok tovább iszogatni a kollégákkal a szállodákban. Ez olyan háború, amelyben színt kell vallani. Tollal és amivel csak lehet. Jól vagyok, és a fronton maradok mindaddig, amíg csak lesz front…

Ölelek mindenkit…

 Rózsa Flores Eduardo

A MÁSODIK RÉSZLET

Bevonulásom után két nappal Szentlászlóra (Laslovo) küldenek. Tagja vagyok egy harminckét gárdistából álló szakasznak, amelynek az a feladata, hogy segítsenek a három oldalról támadott falu megvédésében. Szentlászló az egyik a két ősi, magyarlakta települések közül Kelet-Szlavóniában. A másik Kórógy, de ez utóbbit néhány héttel ezelőtt lakói és a kisszámú védői kiürítették. Minkét falu Árpád-kori település. A miénk kereken nyolcszáz éves múltra tekinthet vissza…

Első ott tartózkodásom harmadik napján arra ébredünk, hogy körül vagyunk zárva. A minket a szabad horvát területekkel kapcsoló egyetlen utat, a „köldökzsinórunkat” a szerbek elvágták az éjszaka folyamán és az első délelőtt 11 órára már a falu egyharmada a kezükben van. Aztán fokozatosan kitakarítjuk az utcákat a csetnikektől. Van belőlük elég. Padlásokról, magasabb házak ablakairól tüzelnek szüntelen a szerb lesipuskások. A nagytakarításunk után egy-kettő marad is, csak most már tehetetlenek, többé senkinek nem okozhatnak kárt. A náluk talált igazolványok szerint többen tagjai a Drašković-féle Szerb Demokrata Pártnak, illetve a  Šešelj-féle radikálisnak…

16:00 órakor Gordan – a parancsnokom – szól, hogy készítsük össze a holminkat. Visszamegyünk Eszékre. Nem is tudom, hogy örüljek-e a hírnek, valami ugyanis kezdett kialakulni köztem és e között az Isten háta mögötti kis falu között, azt hiszem, kezdtünk beleszeretni a három utcájába, a tiszta és takaros házakba, az idevalósiakba. Elkezdődött egy történet, amely, mint minden történet, szomorúság és vidámság elegye.

Én akkor még nem tudom, nem tudhatom, milyen fontos szerepet játszik majd Szentlászló az életemben.

Lejegyezte: Szabó Angéla

Márki-Zay: Nem hiszem, hogy a határon túli magyarságnak stadionokra lenne szüksége

 2021-10-26 8:34

Szerzett jogokat nem veszünk el, és azért jobb jelölt, mint Orbán Viktor, mert nem lop – mondta Márki-Zay Péter, a magyarországi ellenzék közös miniszterelnök-jelöltje a Transindex.ro portálnak adott interjúban. A hódmezővásárhelyi polgármester a határon túliak szavazati jogával kapcsolatban a következőket nyiltakozta:

– Az ellenzékben a határon túli magyarok tekintetében konszenzus van arról, hogy szerzett jogokat nem veszünk vissza. Ez fontos. Jakab Péternek volt egy kijelentése, amit én megfontolhatónak tartok, hogy direkt képviseletet is kapjanak a határon túli magyarok, ne csak listára szavazhassanak. Ez hasonlóképpen működhetne, mint most a parlamentben a nemzetiségi képviselőkkel. Konkrét számokról nem volt szó, de ha a magyarországi németeknek van egy, akkor a határon túli magyaroknak is lehetne. A jelenlegi szavazati arányokkal is legfeljebb, ha két képviselőt mozgat listán a határon túli magyarok szavazata. Egy vagy kettő: nem ez fogja eldönteni a magyar választásokat. Sokat riogattak itt a határon túli magyarok szavazatával, de valójában eddig sem ez döntött, nem azokkal nyert a FIDESZ, annak ellenére, hogy ezt így propagálta és politikai terméknek tekintette.

Ami az anyaországon kívüli magyaroknak nyújtott támogatásokat illeti, Márki-Zay Péter azt mondta, nem hiszi, hogy a határon túli magyarságnak stadionokra vagy korrupcióra lenne szüksége. A transzparencia létrehozása egyáltalán nem ellenkezik a határon túli magyarok érdekeivel.

Ami a támogatások mértékét illeti, a hódmezővásárhelyi polgármester annyit mondott, hogy látja, milyen összegeket fordítanak erre jelenleg.

– Szerintem vannak méltányolandó és jogos célok, és vannak olyanok, amelyeket Magyarországon sem lennék hajlandó támogatni. Például a stadionokat. Ezt az őrültséget be kell fejezni!

Mi lenne az egyházaknak juttatandó támogatásokkal, amelyek évről évre egyre csak nőttek?

– Erről egyelőre nincs véleményem. A magyarországi egyházakkal kapcsolatosan van, az pedig arról szól – és a határon túli magyarság támogatása is nagyon hasonló ehhez -, hogy a Fidesz politikai lojalitásvásárlásra használja az összegeket. Mi azt szeretnénk, ha ez normatívvá válna, akár a határon túli magyarság támogatása is: a feladathoz alkotmányosan társítsunk egy célt, és ne eseti döntések függvénye legyen. Rendszeres és normatív alapon járó támogatások kellenek, nem szeretnénk, hogy a jövőben bármilyen miniszterelnök politikai zsarolásra használhassa az összegeket az egyházakkal vagy a határon túli magyarokkal szemben.

Mivel tervezi meggyőzni a határon túli magyarokat arról, hogy jobban járnának önnel, mint Orbán Viktorral? Mitől jobb jelölt ön?

– Attól, hogy nem lopok. És még valami: én akkor is szeretem a határon túli magyarokat, ha Putyin nem engedi. Amikor Putyin ráparancsol Orbánra, simán elzárja a gázvezetéket a kárpátaljai magyarság elől is, nemcsak az ukránok elől. Vagy amikor az úzvölgyi balhé után semmit nem mondott a magyar kormány, és véletlenül kiderült, hogy azok a román randalírozók Putyin támogatását élvezték. Vagy mondhatnám a Székely Nemzeti Tanács nemzeti régiókról szóló kezdeményezését, amit későn kezdett támogatni a Fidesz, és első határidőre nem jött össze a szükséges aláírásszám sem, én amúgy kezdettől támogattam.

A teljes interjú ide kattintva olvasható el.

https://szmsz.press/2021/10/26/marki-zay-nem-hiszem-hogy-a-hataron-tuli-magyarsagnak-stadionokra-lenne-szuksege/