2011. szeptember 25., vasárnap
Egyetlenegy enyhe ejnye-bejnye
avagy Rudi, te sorstárs!
KÖNNYŰ LENNE SZEMBESZÁLLNI ÉRTED A VILÁGGAL,
DE NEM KÖNNYŰ ELLENED ÖNMAGAMMAL…
Reményeim szerint: berozsdásodott tollamat ezúttal nem mártom vitriolos epébe, és nem oly módon kérek szót egy számomra nagyon is ismerősnek tűnő történet kapcsán (déjà vu?), mint az egyetlen pogány a sok igazhitű között. Sokkalta inkább úgy mint egy olyan firkász, aki esetében az „élni és élni hagyni” elv minden-minden eszement/ igazságvadász bírálatot és minden-minden fékevesztett érzelmi kitörést – a legvégén – felülír. Meglehet, első pillantásra nem lesz majd teljesen egyértelmű, hogy tulajdonképpen mit is ások én el: a csatabárdot vagy a békepipát. De a kitartó(bb) sasszemű vájtfülűek előbb-utóbb szelíden nyugtázhatják: esetemben csupán arról van szó, hogy Isten megáldott (azt sosem mondanám, hogy megvert!) azzal a tulajdonsággal, hogy időnként másként látom magam körül a való világot, mint a többiek.
„… hazai cenzorok,
párttitkárok helyett,
siker, pénz, kényelem
és törtetés helyett
tudjátok, mi vezet?
A lelkiismeret.”
(Faludy György: Szerény deklaráció)
Szerencsémre, korán megtapasztaltam a firkász mesterség mesterségesen (de mesterien!) felállított piros-fehér-zöldre festett korlátait, s akkortól kezdve nemigen voltak illúzióim afelől, hogy hol, merre leledzenek a szólás (és ami még fontosabb: a szólás utáni) szabadság leásott mezsgyekarói. Gombás Gabriella (első tanító mesterem) gyorsan megértette velem – amit a miheztartás végett minden zöldfülűnek megtanítanak a szakmában --, hogy egy szabad országban egy szabad újságíró is csak azt írhat, amit szabad. Merthogy nem mindent szabad, amit lehet! Gabinak kellett is néhányszor (végettem és helyettem) csillapítania az elvtársi kedélyeket az újságíróknak tartott, menetrend szerinti hétfő reggeli eligazításon (a sóhivatali fejtágításon – ő csak így mondta.) Én meg igyekeztem mind ez ideig úgy élni és úgy írni, hogy lehetőleg egyikünknek se kelljen szégyenkeznie miattam.
De mert bánattalanság csak igen ritkán éri az ember leányát, hamarosan érkeztek is szépen, libasorban a gerinc- és jellempróbáló események, történések. Hogy aztán majd egy napon Mihók Rudival az útjaink összeérjenek. (Keresztezzék egymást?) Az idő tájt még azt sem tudtam Rudiról, hogy vörös-e vagy fekete. Mindössze annyit tartott róla a fáma, hogy a Népkörben zenélt Anonymus névre keresztelt együttesével (állítólag Omega-dalokat énekelt), meg annyit, hogy a közgazdasági középiskolában tanított. Emiatt még akár „lájkolhattam” volna is, ha nagyon akarom, minthogy az Arc című Omega-nóta a kedvenceim közé tartozik, vagy éppen, mert én magam is abból a suliból kerültem ki. Igazából akkor figyeltem fel rá, amikor az Ellenállás szabadkai vezetői agyba-főbe dicsérték firkászi kvalitásait. Egyébként: joggal.
„…lehetetlen, hogy mérgemet lenyeljem,
mert bánt, ha abból, kiben ennyi szellem
fészkelt, teljesen hiányzik a jellem.
Kerüld tehát a magasztos elméket,
kik az emberiségért lázban égnek,
s ha barátjuk bajba jut, félrenéznek.”
(Faludy György: Tanmese Bertold Brechtről)
Mire a Forum-házban a VMSZ (úgymond) teljes mértékben átvette az irányítást és az ellenőrzést, és Rudit megtette nagyvezírré, addigra már 16 évet lehúztam a cégben, és sokféle karón sokféle varjút láttam... Röviddel a kinevezése után, Rudit meginvitálták az Újvidéki Rádió Hangadó szerda című műsorába. Közvetlenül az adás után, még ott, a stúdióban, felhívtam azzal a mondandómmal, hogy őt most majd alighanem – eme „hadicsellel” -- végérvényesen beszippantja a nagybetűs politika, a vajdasági magyarság pedig megint megnézheti magát, mert ismételten el fog veszíteni egy jó újságírót. (Lásd: Lovas, Árpási etc.) S nekem az ilyesmi szokott fájni. VALAMIÉRT. Rudi akkor hevesen tiltakozott az általam kreált elmélet ellen, sőt: fogadkozott, hogy amint lejár a megbízatási ideje, azonnal és ezerrel menekül vissza az újságírásba. Hát, ez nem jött be! (A rossz előérzetben az a legrosszabb, hogy általában jónak bizonyul…) De mivel asztrológusra, víznéző asszonyra meg kártyavetőre soha nem költöttem, hogy is sejthettem volna, hogy majd egy semmi jót nem ígérő napon ugyanez a Rudi fogja aláírni a szép nevemre szóló felmondást?! Azzal a gondolattal pedig még a legvakmerőbb álmaimban sem mertem volna kacérkodni, hogy majd 9 év elteltével – egy ugyancsak nem sok jóval kecsegető napon (merő ítészi önkényből?!) maga, az érinthetetlennek hitt Rudi fog elbocsájtó szép üzenetet kapni.
És aki látá, hallá, az csodálá. Vagy inkább: csodálkozá. (Mi történhetett? Bolygóállás? Telihold? Netán: egy „távolba látó ember” kimondta a bűvös szót, és megtört a gonosz varázslat??? Vagy nem sejti itt az égvilágon senki a ménkűbiztos jövőt, csak Esmeralda??? Legalábbis Fábry Sándor szerint…) Én magam is álmélkodám, natürlich. És ennek a kissé balladai félhomályban bekövetkezett fordulatnak a folyományaként, most akár döngethetném is a mellemet egy fél téglával – ahogy a VM politikusaink szokták a nagy/mélymagyarságukat demonstrálni --, merthogy Rudival most tulajdonképpen SORStársak lettünk. (Na, nem olyan idem volle, idem nolle-mintára, csak úgy, képletesen, átvitt értelemben, ahogy illik.) Hogy valójában tetszik-e ez nékünk, vagy sem, az ezen a tényen, a lényegen nemigen változtat. Sorstársak lettünk. Mert bárakárhogy forgatom is magamban a dolgot, mindig csak oda lyukadok ki, hogy Rudival is csak az történt, ami velem. Úgy érzi, hogy teljesen vétlen a történetben, hogy a piszkos politika valahol ott lapul az eset hátterében, hogy az érveit egyszerűen lesöpörték az asztalról, mert időközben egy vadonatúj filmforgatókönyv készült, őt meg nyilvánvalóan kiírták a sorozatból. Ugye, nem lep meg senkit? Én is ugyanígy voltam ezzel. Szóval: sorstársak lettünk Rudival. Azok: IGEN. De „KVITTEK” azok NEMIGEN lehet(t)ünk, mert az ő nevére megszövegezett felmondást nem én írtam alá. De nem ám! És ahogy magamat ismerem, OLYAN helyzete én akkor sem kerül(het)nék, ha ezer esztendeig élnék. Ahogyan akkor sem, ha a világ összes kincsét a lábam elé szórnák a vastag csantavéri porba. Hiszen nem más, nem kevesebb, mint maga a totaliter aliter-életünk az, ami példázza: bizony, jócskán eltérőek a fogalmaink a tisztességről. Meg egyebekről… Olyan dolgokról, amilyeneket a közgazdasági középiskolában (nagy-nagy valószínűséggel) Rudi se tanított, és én se (OTT) tanultam. De idézhetem akár a gyöngyhajú Meki Mestert is, aki -- a már említett Omega-dalban -- imígyen tette fel a költői kérdést: „Hol van a régi arcod, az égi? Megvan-e benned, hogy ragyogni engedd: rég elveszett, egykor tündöklően szép sugarát?” És még lenne is kedvem a strófát folytatni, olyképpen, hogy: (se a Forum-, se a Pannon RTV-, se a VMSZ pártszék)HÁZ NEM A TIÉD, CSAK ŐRZÖD VALAKIÉT…
„… nagyúr, mindig csak tél lesz a nyárbul,
és mi sem változtat a nyomor arculatán…
A nyomor – szólott a nagyúr –
röhejes, hitvány halmaz csupán,
amiből bálványt emel a pornak a por –
ám, hogy öröklétig imádnod muszáj,
nem törvény – törj föl a szennnyhullámaiból!”
(Zákány Antal: Vendégem, a történelem)
És most vesszünk bele a történetbe! Zucker kommt zu letzt! Kilenc évvel ezelőtt még mindketten Szabadka felé tendáltunk. Rudit onnan furikázta mindennap a szolgálati kocsi a tartományi székvárosba, én pedig a Képes Ifjúság szerkesztőségében dolgoztam. Így talán az lett volna logikus, hogy ha valami kedves mondanivalója van a számomra, akkor felkeres az új-városházai irodánkban. Addig még úgysem láttam a saját igazgatómat!
(De itt azért azt se hallgassuk el, hogy akkor már a vajdasági magyar fiatalok egyetlen hetilapjának – és ezzel párhuzamosan a szabadkai szerkesztőségnek a folyamatos és tervszerű leépítése tkp. a befejezéséhez közeledett. Kinek felmondtak a kisfőnökök, ki meg „önként” menekült el. Amikor már csak ketten maradtunk, az én dossziémat is elővették, de nyilván nem azért, hogy lefújják róla a másfél évtizedes porréteget.)
Én már régóta tudom, hogy csak azzal találkozunk, akivel valamiért találkoznunk kell. Nemigen hiszek a véletlenben. Így aztán, egy megint csak nem sok jóval kecsegető szép napon, Rudi szembe jött velem a folyosón. Nem, nem Szabadkán, Újvidéken. Merthogy lerendelt – méghozzá táviratilag! -- a főhadiszállására. Adni kell ám még a látszatra is, megértettem én ezt azon nyomban. Ott aztán (hazai pályán) elővette a „bűneim” lajstromát. Megtudtam, hogy kisfőnököm súlyos jellemhibákat fedezett fel nálam: nem talált se szófogadónak, se hajlíthatónak, se idomíthatónak. (Azt persze, kifelejtette a felsorolásból, hogy nem közölte az írásaimat. De hogy is mondhatta volna, szegénykém, amikor meg sem jelent azon az ominózus tájékoztató jellegű beszélgetésen.) Mivel ilyen elvetemült vagyok, nem maradhatok tovább a szerkesztőségben, át kell, hogy helyezzen. Ő már el is döntötte, hogy átirányít a Magyar Szó szabadkai szerkesztőségébe, mert ott égető nagy szükség van rám. (Aha. Ott majd megtanítottak volna rendesen írni, aktuális szélirányhoz igazodni, menetirányt mindvégig tartani, az est(él)i rétes reményében egyszerre lépni, tótul nevetni, kesztyűbe dudálni. Meg: HUNMIFÉLEMIEGYMÁSRA…) És akkor még örülhet a szám, mert ha úri kedve úgy tartja, megtehet engem akár dél-bánáti tudósítónak is. Merthogy: MEGTEHETI.
Mivel mindketten (jó előre) tisztában voltunk a végkifejlettel – mármint azzal, hogy engem nem lehet bábfiguraként a sakktáblán ide-oda tologatni --, azt ajánlottam Rudinak, hogy ne vacakoljunk sokat az üggyel, szövegezze meg ott, rögtön számomra a felmondást, és firkantsa is alá. (Elvégre akkor már elég jelentős rutinja volt az ilyen és hasonló ügyekben. Hiszen áldásos tevékenysége az újvidéki sajtóház élén, nem egy, nem két újságírónak meg nyomdásznak az állásába került.) Rudi kabinetjét többször is felhívtam – amikor már megszűnt a főnök-beosztott felállás --, hogy megtudakoljam, miféle mindenható hatalom által felruházva avatkozott bele az életembe. De sosem tudtam elérni. Szerencsére, az én Istenem fogadóórája O-24 óráig tart. Mégis győzi a sok meghallgatást.
És akkor most témánál vagyunk. Ebben a mi sokszintű, magyar alárendeltségünkben ez a legtorokszorítóbb. Mert nem a teljhatalmú államalkotó nemzet szilaj, elvetemült, mélynacionalista fiai miatt kerültünk utcára, hanem a kis magyar testvéreink szerető gondoskodása következtében. És nem is kimondottan VM találmány ez a „aki téged meg (sem) dob kővel, azt te szúrd agyon vasvillával”-féle rendezése a vélt vagy valós konfliktusoknak. Az Európai Unió központjának számító Brüsszelben is felfedezték már a magyar lélek hitványságának árulkodó jeleit. Ismerik a dörgést: ha a magyar politikusok acsarkodnak egymásra, felesleges beszállni a vitájukba, egyik vagy másik oldalon. Csak hagyni kell őket. Majd szépen kikészítik egymást. Meglehet: valami ilyesmi esett meg Rudival is.
Vajdmagy politikusaink alighanem kimeríthetetlen lehetőségeket -- s ahogy most Rudi fogalmaz: (remek kis) VÉGREHAJTÓT! --- láthattak benne, azért tartogatták/őrizgették kegyeikben ilyen sokáig. Persze, ezen a tájon sem számít újdonságnak az az alaposan kipróbált és kitűnően bevált gyakorlat, amely szerint a kiválasztott kiváltságosoknak elég csak egyetlenegyszer felcsücsülniük a káderkörhintára, és aztán már szállnak-szállnak, egyre szállnak, minden szélben. Ahogy Cseh Tamás énekeli: „Madzagon röptetett raj.”
„Taníts meg arra, Isten,
hogy veled mérjem,
a jóság hosszát,
az öröm percét...
… s arra, hogy ép elmével
elviseljem a magunk szörnyűségeit.”
(Zákány Antal: Ima)
Személyes érintettség okán akár elfogultságot is jelenthetnék, de az eltelt majd egy évtized alatt volt idejük bőven összeérni (bennem) az ízeknek/zamatoknak, s ez bizonyára megadja a kettőnk nyúlfarknyi kis történetének a bukéját. (Hogy ezzel a képzavarral éljek.) Már számtalanszor megtapasztaltam, hogy olykor-olykor át kell kelnünk a Jordán sodrán. Lehetőleg száraz lábbal. Nem számít, meddig ér a víz. Rudi a maga relációján alighanem megjárta a száz tű hosszát. Én pedig a lélek hosszát. Azt gondolom, hogy még a vétlenek közt is cinkos, aki néma. Meg aztán amolyan becsületbeli ügynek is tartom a megszólalást. De vétken innen, bűnön túl, a kollegialitás érzése nem veszett ki belőlem. Egy pillanatig sem féltem Rudit, mert ő még a bajban is másféle bánásmódot érdemel. Ő egyszerűen nem osztozhat a mi sorsunkban. Ő nem maradhat munka nélkül, az utcán. Mert, hogy venné az ki magát?
Rudi, te sorstárs, nem aggódom én miattad. Valahol már biztosan megint előmelegítenek a számodra egy újabb fotelt. Ha nem az eddigi, magas beosztásban trónoló, kenyéradó gazdáid, hát akkor majd a következők. Hogy is énekelte anno Kóbor János? Megvan! „Mire vársz? Új Babilon épül.”
Szabó Angéla
http://www.vajma.info/cikk/olvasok/42/Egyetlenegy-enyhe-ejnye-bejnye.html, 2011. szeptember 23. [21:32]
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése