Az elmúlt hetekben a vajdasági magyar sajtó áporodott levegőjét
meg-megmozgatta néhány friss szellőfuvallat. Egészen jó érzés volt
látni/hallani, hogy amit a hivatásos (bérből és fizetésből élő) hírlapírók,
tudósítók műveltek, az végre kezdett igazi újságírásra hasonlítani. Például az
öt temerini fiú ügye, közöttük is a 15 évre elítélt Máriás István kegyelmi
kérelmének legfelső szintű, államelnöki elutasítása egy olyan téma volt, amelyet
extra adag vakmerőség és karakánság nélkül is megszellőztettek. Több helyen is,
több szempontból is megvilágítva ennek a majd nyolc és fél esztendeje húzódó –
ezerféle titkot rejtő/sejtető -- esetnek a furcsa módon zajló legújabb epizódjait.
Történt mindez az anyaország irányából érkező „tessék csínján bánni az
üggyel”-féle sugallat, pontosabban: javallott csendre intés ellenében. Aztán a
nemrégiben elfogadott amnesztiatörvény, és az azzal járó részleges
börtönkiürítések témájának boncolgatása is igen jót tett a meggyengült
életfunkciókat mutató, eltompult (eltompított) érzékszervekkel rendelkező
sajtónk vérkeringésének. Áldásos hatása pedig az ellaposodott közvéleményre is
áttevődött.
Az elítéltek tömeges szabadon bocsátása már magában nem egy szokványos
esemény. Csak a ritka kevesek közé tartozik. Legutóbb 11 évvel ezelőtt történt
ilyesmi Szerbiában. Akkor a mintegy 6000 fogvatartott közül 4200-an nyerhették
vissza (egyik napról a másikra) a szabadságukat. Most megint a honi fegyházak
túlzsúfoltságára, szűkösségére hivatkozva engednek szabadon 3600 börtönlakót. A
legfeljebb csak 7500 fogoly elhelyezésére szolgáló börtönökbe már eddig is
mintegy 11 000 rabot zsúfoltak be. Némi rosszindulattal most azt is
mondhatnám, hogy dicséretes dolog ez a kényszerű helycsinálás, hiszen igen nagy
szükség mutatkozik a felszabaduló kapacitás kihasználására. Amint a hónapok óta
zajló korrupciós, hivatali visszaélésekkel, hűtlen vagyonkezeléssel minősített
ügyek feltárása és felgöngyölítése mutatja, rabutánpótlásban egészen biztosan
nem lesz hiány. A szerbiai fegyházak (csúnya kifejezéssel élve)
nyersanyag-ellátása az elkövetkező esztendőkben is folyamatos lesz.
A hétköznapinak, szokványosnak minősíthető bűncselekmények és elítéltek
között majd bizonyára néhány különleges nagyhal is az igazságszolgáltatás
horgára akad. Az ilyen látványos, kapitális fogás azonban aligha történik
véletlen- és rajtaütésszerűen. Azt mindig jó előre eltervezik/kitervelik. Abban
az esetben viszont még az óriáshal sem szakíthatja át a hálót, és nem
menekülhet el.
A mai nap vezető híre (a temerini fiúk hivatalosan még meg nem erősített
börtönbüntetése enyhítésének kiszivárogtatása mellett) kétségkívül ez:
„Őrizetbe vették Kasza Józsefet, az Agrobank szabadkai kirendeltségének volt
igazgatóját.” Na és? Akkor mi van? – lehetne ekképpen is reagálni. Hiszen
nincsen ebben semmi meglepő. Várható volt, hogy a teljes eset feltárása során
nem érik be a ficánkoló halacskának a farkával, hanem előbb-utóbb eljutnak majd
a fejéig is. Merthogy onnan szokott az bűzleni. Persze ez a dilettáns
kívülállók okoskodásának csak az egyik része. A találgatók másik fele ugyanis
szentül meg volt győződve arról, hogy Kasza József nevének még pusztán a
felemlegetéséig sem fog eljutni ez a történet, nemhogy az egykori bankár
elővezettetéséig. Akár fogadást is lehetett volna kötni az egyik vagy a másik
végkifejletre. Azt persze még most sem állíthatják teljes bizonyossággal az
esélylatolgatók, hogy a dicső napokat is megélt egykori szabadkai
polgármesterre ráuszított vérebeket mennyire engedik hozzá közel. Csaholnak
csak morogva, fogvicsorgatva, vagy szét is szedik, ahogyan Bobi szokta a
lábtörlőt. Ez viszont csupáncsak
attól függ, hogy mit szeretnének ezzel a nagy magyar hal zsákmányul
ejtésével reprezentálni? A szimpla ráijesztés módszere ez esetben nem jön be,
hiszen Kasza József sohasem volt félénk nyuszi természetű. Akkor meg mire megy a játék? Előadják teátrálisan
azt a tündéri utópiát, hogy márpedig Szerbiában nincsenek érinthetetlenek? Itt
a törvény mindenkire egyformán vonatkozik, teljesen függetlenül attól, hogy ki
milyen magasra tornázta fel magát a politikusi uborkafán. A bomlásnak indult „birodalom”
nem felejt, és alkalmasint visszavág. Számára gyerekjáték egy tizennyolc éves
magyar középiskolást nemzeti, faji türelmetlenség vádjával illetni és
leújfasisztázni, ahogy nem nagy kunszt egy egykori kormánytagot, polgármestert,
pártvezért sem hivatali helyzettel való visszaéléssel vádolni. Majd az
információszedegetők, a terhelő bizonyítékok begyűjtői eldöntik, hogy bűnös-e,
s ha igen, milyen mértékben.
Nekem reggel óta csupa eretnek gondolat kergetőzik a fejemben. Olyanok,
amilyenekért akár meg is kövezhetnek. A hír hallatán a legelső reakcióm ez
volt: egy újabb gesztus szerb részről a vajdasági magyarok irányába. Mert most
éppen ennek van a szezonja. Gesztusszezon van. Része egy gesztussorozatnak. El
kell verni a port még azon is, aki nem is olyan régen az itteni magyarság feje,
első és legerősebb embere volt. S most vele együtt egy kicsit minden magyaron
el lehet verni a port. Megint. Úgy, mint 2004 júniusában Temerinben. Mert ha
ilyen a volt főállású legnagyobb magyar, akkor milyen lehet a többi? (Megérne
egy tanulmányt.) Bizonyára sokan örültek ennek a mai hírnek. És mondogatták
egymásnak, hogy lám, lám, őt is utolérte a sors. Süljön csak a maga zsírjában!
Nekem valamiért nem megy ez a kárörvendés. Biztos valamilyen szerkentyű
elromlott bennem. De már jó régen. És azért nem működik. Hiába győzködtem
magamat olyképpen, hogy annak idején engem is behívatott. Az egyik
béketüntetésről szóló beszámolóm miatt. És Dudás Karcsi barátjával át is íratta
a szövegemet. Úgy, hogy rá sem ismertem, amikor az a napilapunkban másnap
megjelent. De ezt a képet azon nyomban eltakarta egy másik. Amelyiken mellettem
kopogott a cipője az egyik magyar kiskatona temetésén…
Egy dolog ménkű biztos: Kasza József a politikusok között is azon kevesek
közé tartozott, akinek hittek az emberek. Akiben bíztak. Legalábbis akkoriban,
amikor Szabadkán a polgármesteri székbe juttatták. Mert akkor még képviselt
valamit, amivel azonosulni tudtak. Rá nem volt érvényes Ézsaiás (29:13)
örökérvényűje: „Ez a nép ajkával tisztel engem, de a szíve távol van tőlem.” És
ő ezt a bizalmat játszotta el. Ha van bűne, akkor ez mindenképpen az. Mert a
„Nem abban csalódtam, aki vagy, hanem abban, akinek hittelek!” hűvösen
borzongató igazsága meglehetősen kijózanító hatású tud lenni. Ő hívta életre
(anyaországi indítványozásra) azt a VMSZ-t is, amelyből a végén ki is rekesztették.
Ő hozta be a politikába azt is, aki később a pártban is a helyébe lépett. És
aki most azt mondja, nem sokat tud hozzátenni a történethez.
Talán mégis van valami, amit hozzátehetünk a történethez: kiraboltak,
megvertek, mint egy kóbor kutyát, elkergettek, vasra vertek, börtönbe zártak –
édesmindegy. Valójában egyremegy. Akkor sem szabad ártani. Embertelen időkben
is embernek kell maradni.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése