Egy szülőfalumbéli magyar gyerek igencsak kurtára szabott földi élete tíz
nappal ezelőtt véget ért. Halálának okáról, körülményeiről, pontos idejéről és
helyéről még szinte semmit nem tudhatunk. Hogy a szörnyű tragédia valóban úgy
történt-e, amint azt nem sokkal a haláleset után közölték – hogy természetes
halállal halt meg, fulladás következtében –, vagy pedig a fizikai bántalmazás
vezetett élete kioltásához, azt egyelőre még csak találgatni lehet. A
közhelyesen tényeknek nevezett makacs dolgok azonban (amelyekkel pedig állítólag
nincs értelme vitatkozni) már önmagukban is feltűnően árulkodóak: a vajdasági
magyar sajtóban sűrű hallgatás övezi az esetet (még a legerősebb túlzással sem
lehet azt állítani, hogy a tragédia boncolgatása túlteng a kis magyar
médiánkban), és lassan-lassan már a tartományi székvárosi kórházból várható orvosi
leletek, boncolási jegyzőkönyvek (el)készülte is gyanúsan/kínosan
hosszadalmassá válik. Tisztes távolságból és kellő mértéktartással szemlélve is
az esetet, még a teljesen kívülállónak is olyan érzete támad, hogy mintha minden
azt sugallná: ha már nem lehetséges meg
nem történtté tenni a fiú halálát, akkor a legjobb lenne azt a lehető
leggyorsabban és amennyire lehet, fájdalommentesen elfelejteni. Az lenne az
ideális, a tökéletes megoldás a történet valamennyi szereplője számára.
Mi szemlesütve, fülünket-farkunkat behúzva hallgatunk. Ez a mi
felelősségünk. A politikusaink is fölöslegesnek és értelmetlennek tartják a
megszólalást. Ez meg az ő felelősségük.
Abba alighanem még belegondolni is hátborzongató lenne, hogy vajon milyen
helyzet állt volna elő akkor, abban az esetben, ha ez a végzetes tragédia nem
egy alig 16 éves magyar sráccal esik meg, hanem egy másmilyen nemzetiségűvel.
Például egy szerbbel. (Mert akár lehetett volna úgy is.) Egy színtiszta magyar
faluban, egy olyan szórakozóhelyen, amelynek magyar a tulajdonosa és ahová
többségében mégis csak magyar fiatalok járnak. Elképzelni is bizarr: milyen
mennydörgő égszakadást, földindulást tudott volna belőle generálni a fővárosi
sajtó. A bősz, vehemens politikusok minden tévécsatornán, minden hullámhosszon
és minden újságoldalon teli szájjal követelnék a vizsgálat azonnali megkezdését
és az igazság mielőbbi kiderítését. Valószínűleg még a szóban forgó
szórakozóhely bezárását is indítványoznák, legalábbis arra az időre, amíg az
eset kivizsgálása tart. És talán még a diszkót is apró alkotóelemeire,
atomjaira szednék, hogy megtudják, hogyan is működött. A történetben teljesen
vétlen, szegény oromhegyesiek meg csak retteghetnének napokon, heteken át, mint
tették azt a falumbéliek, amikor jó néhány évvel ezelőtt megöltek egy rendőrt,
amely hírre egyenruhások lepték el a falut. A kisemberek mindeközben magukban
azért imádkoztak, hogy nehogy magyar legyen az elkövető, mert akkor lesz
nemulass.
Romić Arnold esete kapcsán
akaratlanul is a „temerini fiúk” juthatnak eszünkbe, akik két hét híján kereken
tíz esztendeje vannak rácsok mögé zárva a Sremska Mitrovica-i börtönben. A bűnük
2004 júniusában az volt, hogy magyar létükre kezet mertek emelni egy másmilyen
nemzetiségű fiatalemberre. Ezért a tettükért öten összesen 61 évnyi elzárást
kaptak.
Ketten másfél évvel ezelőtt amnesztiával kiszabadultak, de hárman még bent
vannak.
A bent felejtett Illés Zsolt már
legfeljebb csak a temerini kistemetőben találkozhat az édesanyjával meg az
édesapjával. Ahogyan Uracs József
szülei sincsenek már az élők sorában. A l5 évre elítélt Máriás István hozzátartozói is megsínylették az eltelt egy évtizedet.
Az 53. életévében járó édesapja nemrégiben rákbeteg lett és tolószékbe
kényszerült. De még nagybetegen is elment húsvétkor, hogy meglátogassa a fiát.
Amikor a magyar „temerini fiúk” tette napvilágra került, valóságos
össztüzet zúdított rájuk és a családjukra a szerb nyelvű média. A magamagát
felsőbbrendűnek képzelő magyar sajtónk egy része is nagyívben kerülte a témát
és kényesen ódzkodott tőle. Számára nem volt elfogadható az a racionális
észérv, hogy már szinte minden háborús bűnök elkövetésével gyanúsított vádlottunk
réges-rég otthon van, a „temerini hármak” pedig még mindig a börtön
vendégszeretetét kénytelenek élvezni. Pedig két hét múlva, június 26-án a
tizedik rabévük is lejár.
Bár – csodával határos módon – még életben vannak, értük már nem emel szót
senki sem.
És a már sírba került 16 éves Arnoldért?
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése