Lezajlott a Palicson az autonómia tanácskozás. Nagyjából úgy és azon a módon ahogyan azt Hírlevelünkben előre borítékoltuk. Mégis, vissza kell kanyarodnunk ehhez a témához, mert nem lehet szó nélkül hagyni néhány ott elhangzott gondolatot. Az első ilyen gondolat az MNT elnökétől származik, aki az állította, hogy a vajdasági magyarság és az MNT „úttörő szerepet játszik az autonómia építésében és mi vagyunk az egyetlen magyar közösség a Kárpát-medencében, amely rendelkezik a nem területi autonómiának egy, az alkotmányban szavatolt és a közjogba beágyazott formájával, amely közjogi jogosítványokkal rendelkezik. És mi vagyunk az egyetlenek, akik nemcsak terveket szőhetünk, hanem beszámolhatunk arról is, hogy milyen a joggyakorlat."
Majd ezt kibővítette egy másik gondolattal is miszerint „nagyon jó, hogy e konferencia keretében tárgyalnak az autonómia kérdéseiről, mert jogászként, érzelmi kitörések nélkül, szakmai megközelítésben tárgyalnak a témáról. Ezért is hangsúlyoztam ki a konferencia bejelentésekor, hogy ez nem egy politikai vitafórum. Mi azt akarjuk megnézni, hogy milyenek a jó jogi keretek. Melyek azok a működtethető, hatékony jogi keretek, amelyek egészében hozzájárulhatnak a közösség és az egész ország jó működéséhez."
Azt
kell mondanunk,hogy az MNT elnöke tudatosan és vastagon csúsztat. Hogy
miért? Mert a tények a következőek: Horvátországban és Szlovéniában a
kulturális autonómia már előbb működött mint Szerbiában. Az ottani
alkotmányokban a magyarok név szerint meg vannak említve és a
jogrendszer őshonos nemzetként kezeli őket, a kulturális autonómiára
való jog alkotmányjogi törvénnyel van szavatolva. Az állam maga állítja
össze, vezeti, frissíti az adott nemzeti kisebbségre vonatkozó teljes
külön választási névjegyzéket, nem pártok állítják/állították össze.
Döntéseik végrehajtásához államilag biztosított eszközöket kapnak, fő
forrásuk nem az anyaországi adófizetők forintjából ered. Természetesen,
ők is részesednek anyaországi támogatásokban, de azok az adott állam
(Horvátország, Szlovénia) euró milliókban kimutatható alapforrások
felett érkeznek. Ezen felül, ezek a nemzetrészek szavatolt parlamenti
hellyel rendelkeznek az adott állam országgyűlésében. Szlovéniában egyes
kisebbségi kérdéseknél a törvény még vétó jogot is előlát az őshonos
nemzetek képviselőinek. A felsoroltakat az MNT elnöke is tudja, hiszen
írt ezekről a megoldásokról. Ha a fent említetteket összevetjük a
szerbiai jogi keretekkel akkor egyértelműen megállapítható, hogy azok
gyengébbek mint az említett országokban. Ennek tükrében felmerül a
kérdés miért ámítjuk saját magunkat? Miért dicsőítünk gyenge
megoldásokat? Miért adunk téves információkat az anyaországi és a
nemzetközi politikumnak? Kinek felel meg az ilyen hozzáállás? A
kisebbségi kormánypárt politikai vezetésének? Az MNT elnökének? Vagy a
mindenkori szerbiai politikai elitnek?Az MNT elnökének politikus-jogász gondolatmenetéhez csak annyit jegyeznénk meg, hogy nem kell félni a politikai vitától. A politikai viták szokták meghatározni azokat a csapásokat, amelyek mentén kell keresni a megfelelő jogi megoldásokat, ami már a jogászok dolga és nem fordítva[1].
A tanácskozás másik érdekes gondolata a belgiumi németek autonómia modellje volt. Hogy miért éppen ezt a modellt választották ki bemutatásra, ezt nem tudhatjuk. Talán az előadó személyes tapasztalata miatt. És itt kapcsolódunk az előzőekhez. Ugyanis, a horvátországi és szlovéniai példákat egyesek azért mellőzik mert ezekben az országokban alacsony a magyarok létszáma, ami igaz,de összehasonlításként a belgiumi németek száma is csak az ország 0,6% teszi ki és mégis van területi autonómiájuk! A saját kb. 75 000 lélekszámukkal, számos önkormányzatokból kialakult kantont vezetnek, önálló bevételi forrásokkal rendelkeznek, van saját parlamentjük, végrehajtó szervük, államalkotó népnek vannak elismerve és a német nyelv Belgium egyik hivatalos nyelve. Ebből is világosan lehet érteni, hogy a kulturális autonómia nem tudja szavatolni egy a létszámánál fogva kisebbségben élő nemzet megmaradását, gyarapodását és fejlődését. Erre csak a területi autonómia képes. A történet további tanulsága pedig azt mutatja, hogy az autonómiát az önkormányzatokban és regionális szinten kell kivívni és kíméletlenül ki kell használni a történelem adta lehetőségeket. A belgiumi németek erre ráéreztek és a vallon-flamand vitát kihasználva elérték céljukat.
A vajdasági magyarság előtt számos ilyen lehetőség volt a balkáni térség rendezése során. Talán még most is a 250.000 fős vajdasági magyarságnak van egy utolsó esélye a koszovói szerbek széleskörű autonómiája kapcsán. Azonban ez körül nagy a csend. Ugyan a kisebbségi kormánypárt vezetője a palicsi tanácskozáson azt mondta az autonómiáról beszélni kell és az autonómiát közbeszédtémává kell tenni, de ő sem járult hozzá, hogy az autonómia bekerüljön a közbeszédbe, ami meg politikai,jogi vita nélkül nem működik, a területi autonómia igényének többszörös letagadásával meg egyenesen lehetetlen. Különben is észre kellene venni, hogy a beszédek ideje lejárt, cselekedni kellene.
________________________________________
[1] Szerény véleményünk szerint ezekkel a mondatokkal csak az a baj, hogy az autonómia nem csak a jogászokat érinti és általában nem a jogászok, hanem az "egyszerű" polgárok szokták kivívni a közösségük számára. És itt jövünk a másik tragédiánkhoz. Délvidéken a közéletünket nagy mértékben jogászok irányítják. Jogi gondolkodásukból eredően (valaki azt mondaná megfelelési kényszerből) mindig az aktuális törvényes keretből indulnak ki,ami egy bürokrata gondolkodási módozatra utal. Mert jobb egy rossz törvény mint semmilyen. Azonban, figyelmen kívül hagynak néhány tényt: a törvényeket emberek írják és hozzák meg, miután megfogalmazták, illetve megvalósították politikai céljukat. A politikai célok megfogalmazásához meg jövőképpel rendelkező politikusok kellenek. Nem jogászok. Kettejük ötvözete végzetes következményekkel járhat. Mert egy törvény csak addig jó amíg annak értelme van és ameddig a közösség javát szolgálja. Így van ez az autonómia esetében is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése