– Mi a nagy helyzet, Dragomir? – fordult a buszkijelzőkért felelős segédtitkárhoz szigorúan az alpolgármester. – Hogy haladunk alkotmányvédelmi akciónkkal?
– Kitűnően, főnök! Most kaptam a jelentést. A szakemberek egész éjjel fáradhatatlanul dolgoztak az elektronikus rendszer átállításán, és reggelig sikerült kipucolni a szisztémából az utolsó rohadt latin betűt is! Igaz, hogy közben kétszer is lefagytak a fránya komputerek, mert azokat is nyugaton gyártották és nehezen birkóznak meg a mi tyirilicánkkal, de végül is megbuherálták őket. Most már úgy működnek, mintha maga Radovan Karadžić szerkesztette volna őket!
– Talán Vuk Karadžić, Dragomir – igazította ki főnöke. – Tudod, hogy ő alkotta meg a mi tyirilicánkat, a világ legtökéletesebb írásmódját!
– Ja, tényleg. Elnézést, főnök, folyton összetévesztem ezt a két néphősünket. A lényeg az, hogy ma reggel már úgy gördültek ki a buszok a garázsból, hogy mindegyiken büszkén virított a cirillbetűs felirat! Olyanok voltak, mintha egyenesen a tyiril bukvárból gurultak volna elő!
– Örülök neki. És mondd, a buszvezetők hogy fogadták a változást?
– Ó, nagyon boldogok voltak! Csak egyetlen sofőr duzzogott, a Sanyika. Azt mondja, neki hiányozni fognak a megszokott a régi táblák.
– Nekünk viszont a Sanyika nem fog hiányozni. Van elég utánpótlás, aki nem panaszkodik. A szerb Athénban nekem senki se sírja vissza az átkos latinbetűs időszakot! Most, amikor végre igazi patrióták kezébe került a város irányítása. Igazam van, Dragomir?
– Tökéletesen, főnök! Itt van mindjárt az unokaöcsém, a Vitomir. Kiváló gépkocsivezető, tűzbe tenném érte a kezemet, hogy csak tyirilül tud olvasni. Sőt, rosszul lesz, ha latin írást tesznek elébe, egyszer még hányt is egy ilyen felirattól. Rögtön szólok is neki, hogy jelentkezzen.
– Nagyszerű! Ilyen öntudatos hazafiakra van szükségünk. És az utazóközönség? Milyenek az első benyomások?
– Általános a lelkesedés! Voltak, akik meg is tapsolták a hajnali peremvárosi járatot. Sőt, táncoltak is örömükben!
– Ne beszélj! Ugye, hogy igazam volt, amikor azt mondtam, hogy mindenki örülni fog az újításnak? És mondod, azért tapsoltak meg táncoltak, mert ennyire tetszik nekik a cirillbetűs kijelző?
– Igen. Meg azért is, mert nagyon összefagytak a két órás késés miatt a mínusz tíz fokos fagyban. Alig várták, hogy felszállhassanak a hat óra helyett nyolckor befutó buszokra. Eddig tartott az átállítási művelet.
– És semmi panasz, kifogás nem érkezett az új táblák miatt, még a telepi magyaroktól sem?
– Nem, főnök. Hallgatnak, mint süket a nagymisén. Csak egyetlen egy utas kellemetlenkedett, a nyolcvan éves Pista bácsi. Tévedésből a heréskerti buszra szállt fől a telepi helyett, mert elnézte a tyiril feliratot. Azt mondta, hogy neki még a nagyapja is újvidéki volt, és hogy itt mindig a latin betű volt a divat. Még olyasmit is dünnyögött, hogy valamikor itt mindenki három nyelven beszélt, magyarul, szerbül meg németül.
– Hohó, még mit nem?! De kit érdekel a történelem? A voltra nem adunk. És nem említették neki az új szerb alkotmányt, amely kötelezően előírja a mi írásmódunkat?
– De igen. De erre olyan cifrát mondott, hogy a be kellett fogni a kiskorú utasok fülét. Magát is emlegette, főnök, meg a kedves mamáját is. Úgyhogy rögtön le is penderítettük az öreget a buszról, de azért arra vigyáztunk, hogy a görbebotját is utána dobjuk!
– Úgy is kell, mi emberségesen bánunk a polgárokkal, még akkor is, ha nem a többségi nemzethez tartoznak. Erre mindig figyelmeztet minket a mi törvénytisztelő, legalista pártvezetőnk, a mi kedves Vójónk. Alig várom, hogy elújságoljam neki ezt a sikertörténetet! Fél éve se vagyunk hatalmon, és máris ekkora hatalmas lépést tettünk a szerb állam megszilárdítása felé! Gondolom, dicséretben lesz részünk, ha a napokban felkeres bennünket.
– Tényleg, főnök?! Eljön hozzánk a mi Vójónk?! – örvendezett a segédtitkár. – Koštunica Vójónk, személyesen?
– Úgy bizony, Dragomir. Remélem, körbeutazza a várost az új kijelzőkkel ellátott buszokkal! Láthatja majd a lecserélt intézményi táblákat, mindenfelé a szépen kisuvickolt tyiril betűs feliratokat.
– Jaj, főnök, baj van!
– Mi a baj, Dragomir?
– Még nem teljes az átállás. Van még néhány komisz vendéglőtulajdonos, akik egy istenért se hajlandók lecserélni a hirdetőtábláikat. Ragaszkodnak az eredeti írásmódhoz.
– És ugyan miféle hirdetésekről van szó?
– A Coca Coláról meg a Sweppesről, főnök. Azt mondják, különben szart se ér az egész hirdetés, mert cirillül nem kell a kutyának sem.
J. Garai Béla
http://www.vajma.info/cikk/tulevel/369/Buszok-a-bukvarbol.html, 2013. január 28. [12:47]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése