Bacskulin István:

„Nem bántam meg, hogy kiléptem a VMSZ-ből!”

Bombabiztos pozícióban várja a napokban esedékes választásokat a Vajdasági Magyar Szövetség. Tizennyolc éves fennállása óta talán még soha ilyen kirobbanó versenyformában nem volt, ilyen erőteljesnek és ménkűbiztosnak még nem látszott, mint éppen most. Kevélységgel elegy szilárdságát és lópokrócselymességét javarészt az adja, hogy történetesen az anyaország II. Orbán-kormányát érezheti a háta mögött. Persze a teljes délvidéki magyar politika is csak egy odaátról távirányítóval működtetett masinéria, a kulcsfigurái pedig csupán fekete-fehér bábuk a vajdasági magyar sakktáblán, akiket egy láthatatlan kéz tologat idébb-odább. Akik viszont (milyen meglepő!) úgyszintén távkapcsolóval irányítják a saját kis alattvalóikat. Ha olykor a játszma menetébe egy másik, egy szőrös kéz is beavatkozik – merthogy van ilyen! --, akkor a hírös magyar csárdást megcifrázzák néhány szerb körtáncszerű tánclépéssel, és azon nyomban helyreáll a kétpólusú érdekérvényesítés egyensúlya.  Ha netán Belgrádban esni kezd, akkor Szabadkán is menten az esernyő után nyúlnak. Ahogyan illik!

Kosztot vagy posztot!

Az első számú magyar érdekvédelmi szervezetet a miniatűr darabjaira való széteséstől biztonságosan megóvja a „feltétlen engedelmességre felesküdött és teljes némaságot fogadott” tagság hajbókoló szolgalelkűsége és egzisztenciális félelme. A cigarettapapír vékonyságú, zsoldos elitréteg -- elégtétel gyanánt -- valamicske posztot is megkövetel magának, a rettegésből robotoló rabszolgák regimentje pedig csupán valamicske kosztot kunyerál – épp csak annyit, amennyi a jóllakáshoz kevés, viszont az éhenhalástól egyelőre még megvéd. De mivel a magyar nemzeti valutával sikkesre/gálánsra (meg)tömött politikai szervezetünk is csak emberekből áll – azok meg húsból és vérből, ami pedig igencsak romlandó portéka! --,  így az eltarthatósága, a felhasználhatósága, a szavatossági ideje nem korlátlan, hanem nagyon is véges…

Miért is tagadnám?! Van ebben valami groteszk és lélekbe maró: éppen a teljes virágba borulás kellős közepén a halálbiztos lombhullatásról elmélkedni! Ámdeviszontellenben: ez mit sem változtat az ősi örök törvényen, amely szerint minden dicsőség múlandó. Most még hihetetlenül hangzik, de: még a VMSZ-é is! Most még egyeduralma mozdíthatatlan és töretlen. Most még semmiféle ellenkezés, ellenvetés, ellenállás nem tapasztalható. A vajdasági magyar média – a VMSZ-MNT-vel kötött kényszerházassága folytán (ami persze a sajtónk szempontjából csak egy méssalliance, egy méltatlan, rangon aluli házasság) sem nyöszörögni, sem megpisszenni nem mer. De hogy is lenne ilyesmire képes, hiszen még idejekorán lefejezték! Mára már alig maradt olyan médium, amely ha egyáltalán lenne ilyen hír, akkor esetleg hírt is adhatna róla.

„A szervezet hagyja el a tagságot!”

Amikor bő egy hónappal ezelőtt Bacskulin István távozott a Vajdasági Magyar Szövetségből, és közzétette a pártból való kilépési nyilatkozatát, cselekedetével nem kis feltűnést keltett. Személyében ugyanis egy olyan ember fordított hátat a délvidéki magyarság domináns politikai szervezetének, aki maga is alapító tagja volt a pártnak. Ezzel kapcsolatban olvastam egy olyan megjegyzést, amely szerint sok csalódás kell ahhoz, hogy valaki feladja a ragaszkodását.

Bacskulin István életében mi volt az az utolsó csepp a pohárban, amely után erre a lépésre szánta el magát?

Sok olyan dolog történt, amellyel nem tudtam egyetérteni. Ilyen volt a sajtóval való manipulálás. Különösen a Magyar Szó korábbi főszerkesztőjének a leváltása körüli botrány. Aztán a szabadkai Gubás házaspár eltávolítása az Aracs folyóirat éléről. Vagy a civil szervezetek becserkészése. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy csak a VMSZ-hez közeliek kaphatnak támogatást. A legutolsó azonban egy horgosi összejövetel volt, amelyen kész tények elé állították a párt tagságát. Ellenvetést, vitát nem tűrő módon egyszerűen felolvasták a névsort, hogy a mostani választásokon kik lehetnek a saját jelöltjeink. Az ilyen diktatórikus módszerekkel én nem tudok azonosulni. Ezért inkább a távozást választottam.

A kilépési nyilatkozatában azt írta, hogy: „Nem én hagyom el a VMSZ-t, hanem a szervezet hagyja el lassan a tagságot”.

Én annak idején nem számításból, hanem meggyőződésből váltam a párt tagjává. A VMSZ-t nem azért alapítottuk, hogy önkényesen és fölényesen politizáljon. Nem is azért, hogy csak egy szűk csoport érdekeit szolgálja. Vagy: hogy az anyagi haszonszerzés legyen az elsődleges szempont. Sok tekintetben a hanyatlás, a visszafejlődés ennek az érdekvédelmi szervezetnek a számlájára írható. Magyarkanizsán vagy Horgoson jól nyomon követhetőek ennek a leépülésnek a jelei. Félben maradt a nagy lendülettel beindított ipari park kiépítése. Az én szülőfalumnak nincsen művelődési háza. Hiába van nekünk VMSZ-es önkormányzatunk, a község területén még mindig kizárólag cirill betűs adócédulát kapnak a polgárok. Munkahelyhez szinte csak úgy juthat valaki, ha már jó előre betagosodott a pártba. Egyébként a szervezetet is hagyják el emberek. Tudok olyanokról, akik át akarták adni a kilépési nyilatkozatukat, de elutasították őket mondván, hogy a választási kampány idején nem lehet távozni a pártból. Sőt figyelmeztették is őket, hogy ha túlságosan makacskodnak, annak még könnyen a kárát láthatja a családjuk. Igyekeznek megfélemlíteni a tagságot. 

Amikor az emberek által létrehozott közösségekben kenyértörésre kerül a sor, az leginkább két okból szokott bekövetkezni: kié legyen az irányítószerep, és milyen arányban rendelkezzenek a közösen szerzett anyagiakkal. Önt nem vádolták meg azzal, hogy azért távozik a pártból, mert az egyéni politikai ambícióit esetleg már nem tudja a szervezeten belül érvényre juttatni?

Én már nem vágyom óriási politikai babérokra. Most már nem pályázom Magyarkanizsán a polgármesteri címre. Amikor még volt ilyen tervem, akkor a városi szavazópolgárok a helybeli ellenlábasomat részesítették előnyben. Az ő szemükben én csak egy „bevándorló”, egy falusi, egy horgosi ember voltam. Most egy független polgári kezdeményezés tagjaként indulok a választásokon, és a falumban szeretnék tevékenykedni. A jelmondatunk az, hogy: „Válassz utat, mert a jövőt te határozod meg!”.

Valóban úgy gondolja, hogy ez az elszegényedett, meggyötört vajdasági magyarság van olyan politikai-gazdasági helyzetben, hogy képes a saját jövője felől dönteni?

Nagyon remélem. Szavazáskor senkinek sem foghatom a kezét, hogy a megfelelő sorszámot karikázza be, de abban biztos vagyok, hogy az elmúlt évek tapasztalataiból mindenképpen le kell vonnunk bizonyos következtetéseket. Ugyanazokat a hibákat nem követhetjük el újból. Ahogyan én is tudom, hogy jó döntést hoztam, amikor végre kiléptem a VMSZ-ből. Nem bántam meg. Egyáltalán nem. 

Szabó Angéla