2012. május 12., szombat

KATONADOLOG??? Tényleg?

(Az emlékezés kötelesség)


Alig pár napja azt mondta nekem egy főszerkesztő, hogy csak azért, mert napra pontosan húsz évvel ezelőtt egy húszéves katona – történetesen egy vajdasági magyar gyerek – elesett a boszniai harctéren, még nem kell róla írnunk. Az Isten bocsássa meg nekem, de én nem adtam, nem adhattam igazat a főszerkesztő úrnak, mert azt vallom, hogy: de! kell! kell róla írnunk. Sőt: kötelességünk is ez nekünk. És nem csupán a kerek évforduló miatt. Sokkal inkább amiatt, mert mi ép bőrrel, sértetlenül megúsztuk azokat a vérzivataros időket. Mert minket nem hurcoltak el erőnek erejével semmilyen idegen frontra. Mert mi túléltünk minden egyes újabb kori, esztelen délszláv háborút. Mert közben eltelt két évtized, és mi még most is élhetünk. Ő viszont meghalt. Ma sem tudjuk, kiért, miért, mikor és hogyan. És nemcsak egyedül erről az egy, mundérba öltöztetett fiatalról illik legalább megemlékeznünk – minthogy egyebet már nemigen tehetünk az érdekében –, hanem az összes magyar áldozatról. Mert ezt diktálja a lelkiismeretünk. És mert sem a fővárosi, sem a tartományi, sem pedig a lokális jellegű szerb nyelvű médiumok nem fogják ez megtenni helyettünk. Nekünk magunknak kell.

Verbuválás kötéllel, ellenállás parancsmegtagadással

A szabadkai honvédelmi titkárság adatai szerint 1991 nyarán az észak-bácskai község területéről mintegy 2500 tartalékost mozgósítottak. Közöttük hatszázan csantavériek voltak. Egytől egyig magyarok. Amikor pedig a mezőgazdasági munkálatok kellős közepén, éppen a búzaaratás idején azt merészelték mondani, hogy na, most már ebből elég volt, több embert nem fogtok elvinni katonának, akkor az egyik igen magas rangú tiszt úr megmagyarázta, hogy ez tulajdonképpen nem is számított igazi mozgósításnak. Mert ha netán külső ellenség fenyegette volna az országot, akkor tízszer több tartalékost kellett volna behívni. Legalább annyit! A magyar település esetében ez azt jelentette volna, hogy csaknem 6000-ret. A falu lélekszáma viszont már az idő tájt is alig haladta meg a 7000-ret. Ugyanezen mértékkel mérve Szabadkáról legalább 12 000 férfit kellett volna egy csapásra katonazubbonyba kényszeríteni.  Ilyen (és nem csupán) lélektani hadviselés közepette aligha kell csodálkozni azon, hogy szinte egymást érték a tiltakozó megmozdulások és sorra szerveződtek a háborúellenes tüntetések! Az emberéletet akkoriban gyalázatosan olcsón mérték. De volt egy szerencse is a szerencsétlenségben. A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége, az akkori egyetlen magyar politikai párt, érdekvédelmi szervezet hajszálpontos diagnózist állított fel, amikor lépten-nyomon azt hangoztatta, hogy az itteni magyaroknak ki kell maradniuk a délszláv népek történelmi vitájából és egymással való leszámolásából. Meg is hirdették, hogy egyetlen délvidéki magyar ember se öltse magára önként a bakaruhát, ne menjen golyófogónak semmilyen frontra se, és ne legyen ágyútöltelék egyetlen (had)seregben se. Megvédeni persze nemigen tudták azt, akit erővel elhurcoltak: akit a saját otthonából, vagy éppen a munkahelyéről, a gyárkapuból vittek el, vagy akit az autóbuszról szállítottak le. Mert amikor éjszaka bezörgettek az ablakon a fogdmegek, vagy éppen világos nappal a kaput rugdalták a rendőregyenruhások, amikor úgymond jöttek érte – mifelénk igencsak súlyos jelentéstartalommal bír ez a kifejezés! –, hiába érvelt volna olyasmivel, hogy neki a magyar politikusok azt tanácsolták, hogy tagadja meg a bevonulást, és őhelyette vigyék el inkább a politikusokat. Az elveik mellett – hogy márpedig fegyvert nem vesznek a kezükbe, a addig élnek is  – makacsul kitartók közül néhányat bilincsbe verve vezettek el, sőt többen börtönbe is kerültek engedetlenségük miatt. Ki Szabadkán, ki Belgrádban húzott le jó néhány férfiembert-próbáló, mindhalálig emlékezetes és már soha-soha be nem gyógyuló sebeket okozó hetet, hónapot.
Az ellenálló moravicaiak, bajsaik, krivajaik főhadiszállása a paprikamalomban, az oromhegyesieké pedig a helybeli Zitzer Klubban volt. 

Hentest csináltak a fiamból

Elvtársak, Urak, Bitangok! címmel írtam az alábbi sorokat éppen húsz évvel ezelőtt: „Úgy látszik, Kishegyes túlságosan kicsinyke település ahhoz, hogy a dicső népfelszabadító hadsereg magas rangú tiszt urai a tiszteletüket tegyék benne, de mégsem annyira hitvány és jelentéktelen, hogy ne lehetne benne mozgósítani. És rémítgetik is a helybelieket derekasan. Pedig a község megadta már azt, ami hazának jár. Normális körülmények között, rendes hazának. Öten elestek a harctéren, több mint húszan megsebesültek. Ezek után sokan azt gondolták, hogy a hatalom majd kissé megembereli magát, nem kíván több vért, de nem így történt. Még jóformán el sem temették az utolsó áldozatot (Feketicsen), máris megérkezett az újabb mozgósítási parancs…
Egy édesanya: – Az én fiam a tényleges idejét tölti a hadseregben. Zaječarba rukkolt, de amint megkezdődöttt a háború Horvátországban, odavezényelték. (...) Elvittek egy tizenkilenc éves gyereket, aki itthon még a kakastól is félt, ott meg hentest csináltak belőle. Milyen állapotban lehet az a gyerek? (...) Nagyon vártam a tiszt urakat, de úgy látszik, nem volt bátorságuk megjelenni itt. Szerettem volna megkérdezni tőlük, hogy melyiküknek a fia van ott, ahol az enyém...

„Ki az én halálos ellenségem?”

A háborúellenes megmozdulások egyikén-másikán aktuálpolitikusok is a tiszteletüket tették. Akkoriban még a Vajdasági Szociáldemokrata Liga vezetője, Nenad Čanak számára sem számított rangon alulinak megjelenni egy akármilyen Isten háta mögötti poros kis faluban. Mert azzal értékes poénokat lehetett szerezni az egyébként is elvtelen versengésben. (Érdekes, hogy a minapi oromhegyesi megemlékezésen azonban már esze ágában sem volt feltűnni. Egy ilyen „ballépés” most alighanem nem tenne jót az amúgy is jócskán megkopott politikai aurájának.) Azokban a zűrzavaros időkben még a világ végének nevezett Csantavérre is elzötyögtette a szolgálati kocsi.
Azon az emlékezetes nyár esti falugyűlésen jegyeztem le egy mellettem ülő asszony szavait:        – Mondd, anya, ha még egyszer puskát meg golyót adnak a kezembe, kire lőjek!? Ki az ÉN ellenségem? Ezt kérdezte tőlem a fiam, amikor legutóbb itthon járt. Most én teszem fel ugyanezt a kérdést az uraknak. Mondják meg, ki az én gyerekemnek a halálos ellensége! Melyik az a nemzet? Csak EGY SZÓT szóljanak! Nem kell fordítani. Szerbül is megértem azt a szót. Válaszoljanak! Hogy tudjak a fiamnak mit mondani…

És hogy mi minden marad még emlékezetes a számomra azokból az időkből? Hosszú lenne a felsorolás. Nyilván nem csupán az észbontó mozgósítás. Amelyet pedig nem kevesen úgy kommentáltak már akkoriban is, hogy azért történik, hogy távozásra bírja, menekülésre kényszerítse az itteni magyarokat, mert kell a hely a Vajdaságban a betelepülő jövevények számára. Annak a hajdújárási kiskatonának az esete bizonyosan, akit a baranyai hadszíntéren horvátországi magyar egyenruhások ejtettek foglyul, és vertek félholtra. Egészen addig rúgták-vágták, míg az kínjában fel nem sóhajtott az anyanyelvén. Akkor derült ki, hogy mindannyian magyarok.  Az adai Háborúellenes Akcióközpont Vébel házaspárja is mindenképpen, akik ma csendben, elszigetelten, mindentől visszavonultan élnek. Aztán az autóbuszba zsúfolt adai tartalékosok komor tekintete, mielőtt kigördült velük a jármű a pályaudvarról. Meg a jéghideg eső a zentai béketüntetésen, ahová a tornyosi egyenruhások gyalog érkeztek meg. Vagy az a gyűlöletterhes „Jebem ti mater!”, amit az igen gyakran emlegetett híres/nevezetes Rašeta szabadkai parancsnok sziszegett Csubela Ferenc irányába Moravicán. És nem utolsósorban épp Csubela szavai: „A becsületes ember erős fegyvere a lelkiismeret.“

Szabó Angéla

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése