2012. június 2., szombat

Szembesülések


Választások után természetes jelenség, hogy az eredményektől függetlenül, minden résztvevő megtalálja azt az adatot, amely alapján elégedett lehet. Vagy ha úgy adódik, elégedettséget színlelhet.
A szerbiai választások után a vajdasági magyar pártok esetében is ez történt. Leghangosabban természetesen a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ), illetve „csatolt részei” első sorban a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) magyarázkodnak. A felemás értékelésekre csak a vezetők vállalkoznak. A többiek dermedten, megbabonázva várják, mi lesz velük. Maradnak-e a posztjukon, vagy a „jobbnál-jobb eredmények” ellenére – repülnek.
Ami máris látszik, azt könnyű összefoglalni.
Tény, hogy minden vajdasági magyar párt meggyengült. De mind az öt megmaradt a politikai színtéren. Annál is inkább, mert ha mellőzzük a budapesti és belgrádi támogatások elosztásával kapcsolatos „vesződést”, amihez túl nem kell sok ész, viszont a vezetőknek bizonyos hatalmat ad, a kisebbségi érdekvédelem politikai és elméleti sikereivel nemigen dicsekedhetünk egyik magyar pártban sem. Vajmi kevés a figyelemre méltó eredmény. A vajdasági magyarság gyakorlati leépülésének napi tüneteivel szembesülve rendre azt kell megállapítanunk, hogy nagy lendülettel ugyan, de leginkább téves csataterekre tévedünk.
Eközben az olyan crucialis, „döntést kívánó” adatokkal, mint amilyen a magyar pártokra szavazó és az átszavazók közötti arány folyamatos romlása, egyáltalán nem foglalkozunk. Létezik, hogy senkit sem érdekel mi az oka annak, hogy 2012-ben az öt magyar párt összesen kevesebb szavazatot szerzett, mint 2008-ban a hárompárti Magyar koalíció (MK)? S hogy most is sokkal de sokkal kevesebbet, mint a Tadic-féle Demokrata Párt (DS) meg annak csatlósai? Hogy vannak községek, például Ada, ahol a DS abszolút többséghez jutott?
Már pedig ezek az adatok olyan bukást jeleznek, amelyet a klasszikus versenypártokban alkalmazott módszerekkel, mint amilyenek a leváltások, lemondások, újjászervezések, nem lehet meghaladni. Keresztúthoz érkeztünk. Meg kell találnunk a vészes, esetleg végzetes átszavazások tényleges okát, és ha lehet, mert kell, az ellenszerét is.
A történelmi VMDK által alkalmazott politikai kisebbségi érdekvédelemi modellt, jóllehet csak rövid ideig élhetett a maga tisztaságában, úgy néz ki, ma sem lehet sikeresebbel felváltani.
A történelmi VMDK-ban már a kezdet kezdetén, a múlt század kilencvenes éveinek legelején kimondtuk: nem kívánunk „kormányzati felelősséget” vállalni, s az autonómiamodell elfogadásával feltesszük a lécet. Másodszor, a konstruktív ellenzék szerepét is csak akkor vállaljuk, ha azzal a hatalom konkrét, akár kis lépéseit honorálhatjuk. Különben a kisebbségi érdekvédőkhöz csak a demokratikus alapú kemény ellenzékiség illik. Harmadszor, s ez sem mellékes, az elfogadott autonómiamodell alkalmazását egyaránt szorgalmaztuk Belgrádban, Budapesten és a nagyhatalmaknál is.
Húsz év elteltével meg kell állapítanunk, hogy a külhoni magyar kisebbségi elitek egy része, ha simulékony magatartásával, súlyos engedményeivel, főként az autonómiáról való lemondásával valamelyest hozzá is járult az EU-ba baktató helyi többségi elitek sikeréhez, ezt nekünk magyaroknak senki sem honorálta. Sőt.
A Vajdaságban például a helyi többségi hatalom a nemzeti tanácsokról szóló 2008-as törvénytervezetben elkövetett átmeneti „megingása” után, a jelenlegi megoldással nemcsak „javított” az autonómiával kapcsolatos magatartásán, de a hozzá simuló VMSZ-es elitet rövid pórázon tartva, ma is állandó lélektani nyomást gyakorol ránk. Canak fasisztázó retorikájával, vagy éppen a magyarverésekkel. A vajdasági magyarok, látva a VMSZ-es elit nyögvenyelős és főleg eredménytelen megnyilvánulásait, nyakukat behúzva hallgatnak, illetve elindulnak a gyengébb ellenállás mentén. Nemzetiségüket részben, vagy egészen feladva, rátérnek az átszavazásra, s innen az asszimilációra.
A mindenkori szerb kormány az elmúlt években látványosan semmibe veszi a Budapest támogatását, s az autonómia ügyében egy tapodtat sem engedve, kíván bejutni az EU-ba. A másik oldalon történelmileg továbbra is eldöntetlen a kérdés, vajon a kétpólusú kisebbségi elitek helyi többségi elitekhez simuló szárnya, hozzájárult-e Magyarország gyorsabb EU-csatlakozásához, vagy sem. A két évtizedes eseménysor eddig csak annyit igazolt, hogy a neptuniak, s a hozzájuk hasonlóan „együttműködő”, „kormányzati felelősség-”, vagy „stratégiai partnerséget vállaló” magyar vezetők közül anyagilag egyik sem járt rosszul.
Most meg itt vagyunk, ahol vagyunk. Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján és a Vajdaságban egyaránt. Meg Budapesten is. Mindenek előtt két értékelés mellett elhaladva kellene megtalálni az igaz utat.
Az egyiket Kovács András, az MTA kutatója mondta ki. Szerinte a „VMSZ szereplése nem volt áttörés, a magyarok közel fele a szerb pártokra szavazott, így nem sikerült elérni a 70 ezres szavazatszámot sem. A vajdasági magyar pártok nem tudnak megküzdeni azzal, hogy a vajdasági magyarok integráltsága rendkívül nagy, így a szerb pártok könnyen tudnak szavazatokat szerezni. Egy ilyen versenyhelyzetben magyar etnikai programmal nem lehet jelentős sikert elérni”.
Vele szemben a VMSZ-es MNT elnök Korhecz Tamás elégedetten állapítja meg, hogy a „VMSZ az egyetlen releváns magyar politikai párt a szerbiai politikai színtéren, valamint hogy ez a párt most igenis élvezi a szavazó magyar választópolgárok abszolút többségének a bizalmát. Szóval talpon maradt a magyar politikai érdekképviselet”.
Elgondolkodtató mind a két vélemény. Kovácsé is, aki finoman lebeszél bennünket az „etnikai programról”, meg Korheczé is, aki meg az azt mellőző VMSZ-es stratégiára esküszik, ezen az alapon véli élvezni a „magyar választópolgárok abszolút többségének a bizalmát”.
Nem pont most jött el az ideje annak, hogy figyelemmel a Magyarországra nehezedő újabban megerősödött kisantant-nyomásnak immár Budapest tegye fel a lécet? Azzal, hogy az „etnikai programot” mindenütt a helyére teszi. Az Eu-ban mondjuk a magyar autonómia ismérveinek nemzetközi bemutatásával. Hogy ezzel minden érdekelt előtt felcsillantsa a Trianon trauma demokratikus meghaladásának lehetőségét?
Legyen ez egyike a külhoni javaslatoknak.

Ágoston András
Vajdasági Magyar Demokrata Párt, HÍRLEVÉL, X. évf. 117. szám, 2012. május 29.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése