Pásztor István kifejezetten hatalmi pozícióból emelkedett szóra s
tartotta meg zavaros és okoskodó orációját a Magyar Tanszék ünnepségén.
Pásztor István beszédet tart a Magyar Tanszék ünnepségén; forrás: vmsz.org.rs)
Fönnállásának 60. évfordulóját ünnepelte október 22-én az újvidéki Magyar Tanszék. Stílszerűen nemzetközi irodalomtudományos konferenciával tette ezt, előtte azonban alkalmi műsorra invitálta a tanárokat, kutatókat, diákokat a moziterembe, így az esztéták mindenekelőtt szépen végighallgathatták, hogy a tartományi magyar politika fővezére miként ad útbaigazítást az irodalmároknak.
Pásztor István összes rangjával ékesen hatalmas, húszperces beszédet tartott – talán Sinkó Ervin 1959. október 21-i székfoglaló előadásával akart vetekedni, ámbár a tanszékalapító nevét még véletlenül sem ejtette ki a száján.Furcsa, hiszen Sinkó Ervin (1898–1967) igazán jelentős írónk, akit a konferencia mindegyik résztvevője olvasott; referenciapontként szolgálhatott volna. Tudják, miért nem hangzott el a neve a jó Pásztor beszédében? Azért, mert az apatini születésű, zsidó származású Sinkó szociáldemokrata, majd kommunista harcos értelmiségi volt, hontalan és jugoszláv, akinek viharos élete a baloldali mozgalmak történetébe fonódott. Akinek a fölszabadulás után szívügye volt a tanszékalapítás, és sokat tett azért, hogy magas színvonalú legyen az oktatás, de egyáltalán nem volt (ahogy azt ma mondani szokás) „nemzeti érzelmű” – nacionalista húrpengetés nélkül írt magyar irodalomtörténetet, „a hazug nemzeti romantika provinciális frázisai” nélkül.
Azért, mert Sinkó a székfoglaló előadásában azt hangsúlyozta, hogy „a tudományos kutatás és a művészi alkotás és értékelés problémáinak a megoldása és irányítása nem a párt és az állam, hanem maguknak a tudomány és a művészet munkásainak a feladata”, akik semmiféle hálával nem tartoznak a kormánynak vagy bármi felettes szervnek. Azért, mert erőteljes kritikával illette azt a beszédmódot, amely enged a „nemzeti nagyzási tébolynak”, a „nemzeti öntömjénezésnek”, és a „nemzeti vagy faji mítoszt” dédelgeti. (Köztudomású, hogy a VMSZ atya- vagy anyapártja, a Fidesz, pontosan ezt csinálja.) Sinkó, aki a szocializmust lázadásként értelmezte, ebben a beszédében a vulgármarxista „vonalasságokat” is bírálja; Pásztor igazán idézhetné tőle, hogy minden direktíva „barbár, torz és hamis”.
Pásztor István kifejezetten hatalmi pozícióból, „az Újvidéki Egyetem alapító jogait gyakorló testületnek, a Vajdasági Képviselőháznak elnökeként” emelkedett szóra. Zavaros és okoskodó orációjának csúcspontján egyszer csak rámutatott a Tanszék mélypontjára (ami immár, az ő mostani föllépésével, a múlté).
Megtorpanást, megroppanást, mélyrepülést vizionált – konspiratív nyelven beszélt: arra a periódusra célzott ezzel, amikor dr. Csányi Erzsébet volt a tanszék vezetője, 2012-től 2018-ig. Ez idő alatt sikerült megóvni a kart a VMSZ befolyásától és megőrizni régi, jó hagyományát, a szellemi függetlenségét.Nem hőstett volt ez, magától értetődőnek kellene lennie, hiszen az akadémiák és egyetemek autonómiája a modernitás alapelve. Egy demokrata egyszerűen nem mond olyat, hogy „ne követődjönek el azok a tévedések és hibák, amelyek akár ideológiai, akár értékrendbeli elkülönböződések miatt jelen voltak” (szó szerint így intette meg a publikumot Pásztor).
Demokrata politikus nem okít tanárokat és diákokat. Ezt csak az autokrata teszi.Ünneprontó lett a pártvezér, mert felhasználta (a valaki által felkínált) alkalmat arra, hogy a szónoklatával bosszút álljon azokon az értelmiségieken, akik nem voltak szervilisek, akiknek nem patrónusuk a párt, akik nem szórták a VMSZ reklámanyagait az egyetemen, és nem kérték tevékenységükre az egyetlen párt áldását. Pásztor a mélyponton lévő egyetemi emberek párbeszédre való képtelenségét emlegette, azonban az ő ajkán a „párbeszéd” a virágnyelv egyik szava, melynek valódi jelentése: utasítás, rendelkezés. (Vagy alkudozás: tuggyuk, ki ossza a pézt.)
A pártvezér, nyilván irodalmár barátainak javallatára, Grendel Lajos nemrég elhunyt szlovákiai magyar íróval példálózott a cifra eszmefuttatásában. Idézhette volna pedig Németh Zoltán ottani irodalomtörténészt is, aki azért lépett ki tizedmagával a Szlovákiai Magyar Írók Társaságából, mert a szervezet túl nagy teret ad a magyar kormánynak: „Nem szabad megengedni, hogy pártemberek döntsenek az irodalomról”, nyilatkozta, mi ugyanis NEM akarjuk támogatni a magyarországi kultúrpolitikát. Mert az pont olyan, amilyennek Sinkó látta hatvan évvel ezelőtt: „kritikátlan soviniszta tébolyban tobzódik”, „fékevesztett, vad, agresszív nacionalista misztikát” terjeszt, immár a határon túlra is.
Hát ezért nem idézte Pásztor Sinkó Ervint. Meg se merte említeni annak az irodalmárnak a nevét, aki 1963-ban ezt írta egy levelében: „Úgy látom, hogy erőre kapnak, nálunk mindig hevesebben és ostobábban, az irodalom és a művészet vidéki »gondviselői« (…) ők másként képzelik el a Katedrát is, a korszerű magyar irodalmat is, a tanárokat is, a tanítványokat is”. Nem idézhette fel annak az embernek az alakját, aki olyan világra vágyott, „melyben nincs fönt és lent”. Aki százszor igazabb kommunista volt, mint amilyen nagy magyarok most a kisebbségvezérek.
Abban az időszakban, amelyet Pásztor mélypontnak nevezett, a tanszéken Sinkó-termet avattak fel és emléktáblát állítottak a magyar tanszék alapítójának, aki sosem élt vissza az „alapító jogával”, amint ezt Pásztorék teszik. „A tanszék az egyetemi autonómia jegyében továbbra is kitart a politikai befolyásolástól mentes működés mellett”, nyilatkozta 84-ben az akkori tanszékvezető. Hát ez volt az a bizonyos „mélypont”.
A VMSZ és az MNT nemhogy párbeszédet szorgalmazna, nemhogy keresné „a közös gondolkodás lehetőségét” (ez csak retorika), hanem egyenest a kirekesztés politikáját műveli, és egzisztenciálisan megsemmisíti a máskéntgondolkodókat. Másságot, alternativitást nem tűr meg, fokozatosan megszüntet minden autonómiát.
Ezek a vezetők azt prédálják el, ami az általuk oly sokat emlegetett „nemzeti identitás”, pontosabban a vajdaságiasság lényege (volt): a világra nyitott, vitára kész, provokatív szellemiséget, az európaiságot (amit Sinkó még jugoszlávságnak nevezett), a „minden hatalom elleni lázadást” (ez is Sinkó), a progresszió, a modernség vágyát.1959. október 21. és 2019 október 22. között hatvan év és egy nap telt el, több társadalmi, politikai, történelmi fordulat történt, plusz egy jókora regresszió. A hat különböző országból érkező harmincegy neves kutató, mielőtt kezdetét vette volna a konferencia, kapott egy leckét tekintélyelvűségből Újvidéken, s láthatták azt a kis világot, melyben nagyon is van fönt és lent.
A Sinkó-idézetek forrásai:
Sinkó Ervin, „Székfoglaló előadás”, in Sinkó Ervin, Magyar irodalom: tanulmányok, I. k., Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1963, 7–26.
Sinkó Ervin levelezése II. 1945–1967, S. a. r. Kovács József, Argumentum Kiadó, Budapest, 2006.
Sinkó Ervin, Szemben a bíróval. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983.
(Autonómia)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése