2023. január 27., péntek

Aki akar látni, az lásson

 Mottó: „Gonoszság történt ekkor is, meg akkor is. És ezt nem lehet addig abbahagyni, amíg nem tisztázzuk közös erővel”

<span class="entry-title-primary">Aki akar látni, az lásson</span> <span class="entry-subtitle">Mottó: „Gonoszság történt ekkor is, meg akkor is. És ezt nem lehet addig abbahagyni, amíg nem tisztázzuk közös erővel”</span>

2023-01-27 6:27

A 42/44 a Vajdaságban című dokumentumfilm az 1942-es hideg napokat és az 1944-es partizánterrort igyekszik minél alaposabban körüljárni. Nem könnyű feladat, annál is inkább, mivel a két tragikus eseményt egyidejűleg feldolgozó munka eddig még nem született, ez az első ilyen jellegű alkotás. Talán nincs is olyan vajdasági család, amelyiket ne érintenék ezek az események, emiatt nyugodtan állíthatjuk, hogy a téma is, a film is rendkívül fontos, hiánypótló munka, hiszen csak a közös múlt együttes felismerése, elismerése és feldolgozása hozhatja el a teljes megbékélést.

Noha a második világháború jelentős hadi cselekményei messze elkerülték Vajdaságot, mégis több ezer itt élő családot perzselt meg a tüze. 1942 januárjában magyar honvédek öltek meg szerbeket és zsidókat Újvidéken és a Sajkás-vidéken, ezt a borzalmat ismerjük ma már hideg napokként Cseres Tibor azonos című regénye nyomán. 1944-45 telén a jugoszláv titkosszolgálat által szervezett akciókban partizánok gyilkoltak a magyarlakta falvakban szerte Vajdaságban. A hideg napokért felelős katonai vezetőket elítélték és kivégezték. A magyar állam kárpótlást fizetett a meggyilkoltak hozzátartozóinak, újságcikkek, könyvek és filmek készültek a témáról. Ezzel szemben a partizánterror áldozatai jelöletlen tömegsírokban nyugszanak (szeméttelep, parkoló vagy éppen ravatalozó épült a sírokra), és csaknem fél évszázadig, egészen az 1990-es évekig tilos volt minderről beszélni. Több generáció úgy nőtt fel, hogy nem tudta, mi is történt a nagyszüleivel.

„Az 1942-es és 1944-es események teljesen máshogy épültek be a vajdasági magyarok és szerbek történelmi emlékezetébe. Dokumentumfilmünk célja, hogy a hideg napok és a partizánterror pontos, egymás utáni feldolgozásával társadalmi párbeszédet indítson el. Célunk, hogy rámutassunk arra a transzgenerációs traumára, amely az események hatására alakulhatott ki. Megrázó túlélői vallomások, illetve magyar és szerb történészek interjúi biztosítják a film hitelességét” – írta egy Facebook-posztban Lavro Ferenc, a film rendezője. Az újvidéki alkotót azután kerestük meg, hogy kiderült: a 42/44 a Vajdaságban című film bemutatója a Duna World televíziós csatornán lesz január 29-én.

Először arról kérdeztük, miért érzi szükségét a rendező, hogy 2022-ben filmet forgasson az 1942-ben és 1944-ben történtekről.

– Úgy érzem, nyolcvan évvel a történtek után a két ország, Szerbia és Magyarország stratégiai kapcsolatai olyan szintre emelkedtek, amely megengedi, hogy beszéljünk ezekről a dolgokról, bármennyire is fájóak legyenek. Nem tesz jót, ha elhallgatjuk az atrocitások megtörténtét. Ráadásul úgy érzem, az elhallgatás veszélyes is lehet. Fel kell tárni a történteket. A filmemben az 1942-es és az 1944-es történésekkel párhuzamosan foglalkozom: 1942-ben is történtek bűntettek, és 1944-ben is. Ezt el kell mondani. Meggyőződésem, hogy ezekről a dolgokról beszélni kell pontosan, nem részrehajlóan. Mert csak így lehet megakadályozni, hogy visszaélések történjenek a tragédiákkal. Tudjuk, hogy az elmúlt száz évben a szerb és a magyar népet többször összeveszítették. Hogy ezt a jövőben senki se tehesse meg, felvilágosításra, tájékoztatásra, nevelésre van szükség. Ehhez igyekeztem hozzájárulni a filmemmel.

Nyolcvan évvel a történtek és harminc évvel a feltáró munka megkezdése után született a film. Nincs túlságosan késő ehhez?

– Nem hiszem. Nem szabad elfelejteni, hogy hatvan évig nem beszélhettünk az 1944-es magyarellenes atrocitásokról. S mivel sokáig beszélni sem lehetett róla, a történtekkel kapcsolatos gondolatok, érzelmek nem is ülepedhettek le kellőképpen. De nemcsak ez az oka annak, hogy most készült ez a film, hanem az is, hogy én magam, személyesen most jutottam el arra a pontra, hogy képes voltam megcsinálni. Nagyon sok film nem akkor születik meg, amikor az ember akarja, hanem akkor, amikor megteremtődnek a feltételei.

Volt-e személyes indíttatása, hogy feldolgozza a hideg napokat és a magyarellenes atrocitásokat?

– Anyai nagyapám honvéd volt, emiatt hét évig a szibériai fogolytáborokban szenvedett. Az apai nagyapám pedig a Petőfi-brigád harcosa volt, meg is sebesült a harcokban. De hiszem, hogy nem csak nekem van személyes érintettségem: gyakorlatilag minden vajdasági magyar családnak van rokona, aki elszenvedte a második világháborút ilyen vagy olyan módon.

Anyaggyűjtés közben ütközött-e nehézségekbe?

– Embere válogatta. Vannak emberek, akik arra tették fel az életüket, hogy minél többet tudjanak meg, és minél többet tudassanak másokkal a történtekről, de tapasztaltam azt is, hogy az archív anyagok kutatása meglehetősen nehézkesen megy. Sokan kezelik még mindig tabuként mindazt, ami 1944-ben történt. Természetesen az sem könnyítette a munkát, hogy hosszú idő telt el a kutatott történések óta, az adatközlők vagy nagyon idősek – ami maga után vonja, hogy abban az időszakban, amelyről beszélünk, nagyon fiatalok voltak –, vagy nem tanúi, hanem inkább kutatói a témának. Fontosnak tartom kiemelni, hogy 1944-ben Szerbia-szerte, sőt, Jugoszlávia-szerte voltak vérengzések, s mi a filmben ezt is igyekszünk megmutatni. Szerb szakértők is nyilatkoznak, mi több, felvettük a kapcsolatot a USC Shoah Foundation munkatársaival is, ők is küldtek interjúkat, amelyekben az üldöztetést szenvedett zsidók is elmondják megrázó történetüket. Igyekeztünk teljes, átfogó képet adni arról az időszakról, mert nagyon veszélyesnek tartom, ha ezeket a tragédiákat részrehajlóan próbáljuk meg tanulmányozni. Ugyanakkor a kutatás során gyönyörű emberi történetekkel is szembesültünk, ezt sem szabad elhallgatni. Ilyen a kaboli Dunafalvi Lajos magyar csendőr története, akit a helyi szerbek a mai napig a megmentőjükként tisztelnek, hiszen több mint kétszáz ember kiirtását akadályozta meg. Vannak egyéni hősök mindkét oldalon, akik a fontos pillanatban szembeszálltak az őrülettel, akik képesek voltak a körülmények ellenére is a mindenkori jó oldalára állni. Egyének, emberek voltak 1942-ben és két évvel később is, akik megakadályozták a gonosztetteket. És ma is emberek, egyének vannak, akik elszántak, és akarnak beszélni ezekről a dolgokról.

Az 1942-es razzia ma is élénken él a köztudatban, hivatalos megemlékezéseket szerveznek az évfordulóján, az áldozatait meggyászoljuk, a felelőseit még a háború folyamán megbüntette a magyar állam. Ugyanakkor az 1944-es magyarellenes atrocitások sokkal kevésbé vannak jelen a kollektív emlékezetben, a többségi nemzet tagjai közül sokan nem is ismerik el a megtörténtüket. Sokszor voltunk tanúi annak, hogy megrongálták a magyar áldozatok emlékműveit… Nem mondhatjuk, hogy az áldozatok egyenlők lennének halálukban – legalábbis a közvélekedésben. Ez nem hatott ki az adatgyűjtésre?

– Egészében nehéz munka volt. Objektív tényezők is hátráltattak: a film készítése éppen a koronavírus-járvány miatti lezárások időszakára esett, ami a határátlépést, a találkozásokat is szinte lehetetlenné tette. De ma már mindez kevésbé fontos. Persze, jó lenne minden tömeggyilkosság helyszínére emlékművet, keresztet állítani. De még jobb lenne, ha nem menne oda az ilyen emlékhelyekhez másnap három hülye gyerek, aki szétrúgja azokat. Ezt pedig csak neveléssel érhetjük el. Ez a film azért született, hogy aki akar látni, az lásson, aki nem fél tudni, az tudást szerezhessen, de ugyanakkor ügyeltünk arra is, hogy ne bántsunk meg senkit. Ha a kivégzések helyére nem is kerülnek emlékművek, legalább az arra járók vigyenek oda egy-egy szál virágot, mondjanak egy-egy imát azokért, akik már nincsenek. Az sokkal többet jelentene. Mert abba az irányba vezetne, hogy a nyolcvan évvel ezelőtti tragédiákat képesek legyünk lezárni. És továbblépni. De lezárni, továbblépni csak akkor lehet, ha tudjuk, hogy mi történt. Ha személyes sértettségünk vezérel bennünket, ha nem nézzük egészében az egész képet, akkor igazi, őszinte megbékélés sem lesz sohasem a szerb és a magyar nép között.

Levéltárakban is kutatott. Mennyire eredményesen?

– Léteznek dokumentumok. Mindkét időszakról. A magyar hatóságok bíróság elé állították és elítélték a hideg napok felelőseit. Erről természetesen fennmaradtak a hivatalos dokumentumok, amelyekhez hozzá lehet férni. De a partizánok által elkövetett mészárlásokról is vannak iratok. Írógéppel írt, hivatalos okiratok ezek, még ha nem is a valóságnak pontosan megfelelő módon rögzítik a történteket – de ki lehet következteti a valóságot ezekből is.

Mindkét népnek a saját vesztesége, a saját fájdalma a nagyobb, ez természetes. De a kutatómunka folyamán mit tapasztalt, mennyire elnyomott vagy mennyire felnagyított ez a fájdalom?

A film egy részében külön foglalkoztam az úgynevezett transzgenerációs traumával. Ez létező. A transzgenerációs traumát tanulmányozzák a tudósok. Vettük a fáradtságot, elmentünk Pécsre, ahol folynak erre a jelenségre vonatkozó kutatások. A transzgenerációs trauma jelen van a genetikai kódunkban, nemzedékekkel később is megnyilvánulhat poszttraumás stressz formájában, testi és lelki tünetek formájában. Az utódgenerációk annak ellenére mutatnak traumatizáltságra utaló tüneteket, hogy maguk nem voltak közvetlen áldozatok. A traumát átéltek gyerekeinél, unokáinál depresszió, szorongás, alacsony önértékelés, a kulturális identitás sérülése, pszichoszomatikus tünetek jelentkezhetnek. A tömegmészárlások túlélőinek leszármazottainál és háborús veteránok gyerekeinél is megfigyelték már ezt a tünetegyüttest. A transzgenerációs trauma okozza, hogy egyes vajdasági magyarok halkabban beszélnek az utcán az anyanyelvükön, ha hangosabb srácok jönnek szembe, inkább átmennek az utca másik oldalára… Ezek is megnyilvánulási formái ennek a traumának. Egy tökéletes világ tökéletes társadalmában ezzel foglalkozni kellene, kezelni is. Mi megnyitottuk ezt a témát is. Fontos lenne, hogy ezt tudatosítsuk a társadalomban.

Sokszor hallani talán éppen ennek a transzgenerációs traumának a következtében is olyan vélekedést, hogy a halottakat békén kell hagyni, hogy a tömegmészárlásokkal nem kell foglalkozni…

– Abszurdnak fog hangzani, miután éppen filmet csináltam erről, de én ezzel a vélekedéssel tökéletesen egyetértek. A történteket meg kell ismerni, ki kell mondani – és tovább kell lépni, a halottakat békében kell hagyni. De hogy soha többé ne történhessen ilyesmi, előbb a tragédiákról muszáj tárgyilagosan, részrehajlás nélkül beszélni.

Hónapok óta vita tárgyát képezi az Újvidékre, a második világháború ártatlan áldozatainak emlékére emelendő emlékmű ügye. Az egyik fél tiltakozik az ellen, hogy bűncselekményekért elítéltek is „ártatlan áldozatnak” minősülnek, a másik fél viszont azt mondja, a tiltakozók próbálják meg eltagadni a magyarellenes atrocitásokat…

– Néhány évvel ezelőtt Budapesten történt, hogy a főváros XII. kerületében álló Turul-szobor kapcsán vita alakult ki, azon ugyanis szerepelt a második világháborús áldozatok neve is – és mint utóbb kiderült, néhány gyilkosé is. Az egyik név, amelyről később kiderült, hogy méltatlanul olvasható az emlékművön, Pokorni Zoltán polgármester nagyapjáé volt, akiről kiderült, hogy egyike volt azoknak a nyilasoknak, akik zsidóellenes vérengzéseket követtek el. Pokorni ezt követően eltávolíttatta onnan a nagyapja nevét, a nyilvánosság előtt pedig elmondta, hogy „perzselő szégyent” érez nyilas elődjére gondolva. Meggyőződésem, hogy mindkét fél áldozatainak emlékművet kell állítani. Újvidéken vagy másutt, kevésbé lényeges. Ha történtek hibák, azt tudományosan be kell mutatni, nyilvánvalóan elítélt ember nevét ki kell venni az áldozatok listájáról. De ez nem azt jelenti, hogy az egész emlékműállítást kell feladni. Az áldozatok névsorának összeállítása tudományos feladat, nem a napi politikai csatározások résztvevőié. Vannak szakemberek, akikre rá lehet bízni ezt a munkát szerb és magyar oldalon egyaránt. És ezt a munkát el is kell végezni. Ugyanakkor rettenetesen fontos, hogy ez az ügy ne gerjesszen újabb konfliktusokat. El kell mondani, mi történt 1942-ben, és el kell mondani, hogy mi történt 1944-ben. Egy szoborállítás kiindulópontjának is ennek kellene lennie. Annak semmi értelme, hogy erőszakkal odatesznek valahova valami emlékművet, aztán másnap jönnek valakik, és lelocsolják vörös vagy fekete festékkel. A gyűlöletkeltésnek nyolcvan év elteltével semmi értelme nincs. És ha valamiért, akkor éppen ezért készítettem ezt a filmet. Úgy látom, hogy a történtek máris igazolták a filmem létjogosultságát. Ha a döntéshozók látták volna, talán ma ez a probléma sem lenne. Ahhoz, hogy két nemzet igazán megbékéljen, szükség van arra, hogy a vezetőik is baráti viszonyt ápoljanak egymással, ahogyan az most történik. Sokkal kevesebb köztünk a különbség, mint amennyi a hasonlóság.

Kinek ajánlja a filmet?

– Mindenkinek, kivétel nélkül. Igazán annak örülnék, ha minél többen, minél több korosztályból látnák. Egy-egy kilencvenperces film három részben három történelemórán levetíthető, feliratozható, ha kell. Ingyen adnám ilyen célra a filmet bárkinek, legyen ebből iskolai tananyag… Szeretném, ha közkincs lenne, mert iszonyatosan fontosnak tartom azt, amiről szól.

Lavro Ferenc filmjét, a 42/44 a Vajdaságban című alkotást a Duna World január 29-én 23.05-kor mutatja be. A Duna World adása online is nézhető, illetve a film egy hétig visszanézhető lesz a Mediaklikk.hu-n.

https://szmsz.press/2023/01/27/aki-akar-latni-az-lasson/

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése