2015. május 21., csütörtök

Nem a harmatgyenge, a talán nem is létező liberalizmus tizedeli a kisebbségi magyarokat



A liberalizmus: szabadságformák keresése a modernitás kereten belül. Különösen fontos itt a tulajdonra, azaz, a tulajdonszerzésre utaló szabadság, valamint a tulajdon megőrzésének mozzanata: vannak olyan értelmezők, akik egyenesen azt gondolják, hogy itt minden a tulajdon körül forog. Ez némi zavart okozhat, mert mi az elsődleges: vajon a szabadság vagy a biztonság? Ne legyünk naivak: a liberalizmusnak éppúgy vannak vakfoltjai, mint minden modern gondolatnak. A liberalizmus ugyanis más irányulásokhoz hasonlóan a fehér európai férfi ideológiájának (volt) a része: túlontúl sok liberális bólogatott midőn halomra gyilkoltak indiánt, négert, meg egyebet, vagy amikor éppen a kínaiakat teperték le az ópiumháborúban, mondván, hogy azok lusták, és nem aknázzák ki az isten által adott földi erőforrásokat. Alkalomadtán belefért a dologba a rabszolgaság elismerése, vagy éppen a nem-keresztény vallásúak becsmérlése. De, mondom, ne gondoljuk, hogy ez valamilyen liberális különlegesség volna: ha valaki nem tudná, ez az európai hagyomány, ráadásul a liberalizmus a XX. században sokszor korrigálta is magát.
Ám a vajdasági magyart mégiscsak az érdekelheti, hogy vajon a liberalizmus térhódítása okán zsugorodunk-e? Nemzetellenes-e a liberalizmus? Ezért gyengülünk? Aki erre magabiztosan igent mond, rögtön hajítsa ki az ablakon Kossuth Lajost. Vallásellenesség? Pusztítja-e a kereszténységet, a „nemzetet összetartó kötelékeket” az ateista liberalizmus, vagy a nemzeti elkötelezettséget a liberális individualizmus? Aki azt hiszi, hogy a liberalizmus alig várja, hogy pusztuljon a vallás, ám olvasson Eötvös Józsefet, ha persze fontos számára a magyar hagyomány. Individualizmus? Ugyan már. Nem olyan egyszerű ez, sokan, sokféleképpen hivatkoztak az individualizmusra, hogy legyen világos, keresztény gondolkodók is, hovatovább, még fasiszták is, ők persze vezéregyéniségekre gondoltak. Nagybecsű eleink a XIX. században európai szinten mozogtak, amikor azt gondolták, hogy a nemzet igazi párja a liberalizmus: ez egyszerre volt egy függetlenségi harc kifejeződése, és egy mély koncepció, amely meghatározta a szerbek iránti viszonyulást is. És annak, aki azt gondolja, hogy ez a régi nemesi liberalizmus elmúlt már, javallom a következőt: ma is elmélkednek az említett elgondolások alapján jeles emberek: pl. Magyarországon erdélyi származású barátunk, Molnár Gusztáv, vagy a multikulturalizmus kútfeje (multikulturalizmus!) a kisebbségi kérdés (autonómia!) iránt elképesztően érzékeny szerző, Will Kymlicka.
Ha van baj a liberalizmussal: nem nagyon tud mit kezdeni a mai hatalmi formákkal. De ebben a tehetetlenségben megint csak nincs egyedül: manapság a hatalom természete olyan, hogy a Nagy Testvért előlegező Orwell jóságos bácsika csupán.
Liberalizmus: számunkra ez egy meghatározott kontextusban vetődik fel: a VMSZ uralma, áldatlan állapotok a nyilvánosságban, kínlódásunk a pluralizmus körül. És a tehetetlenség. Nincsenek errefelé kiforrott eszmék: mi, tévesen, azt gondoljuk, hogy kisebbségnek ez fényűzés. Csak hát sok zavarodottság származik ebből. Emlékezetemben vannak bizonyos idevágó meggondolások, de, mondjuk az, hogy Pásztor István a büszkeségnapi felvonulás kapcsán tesz bizonyos kijelentést, távolról sem elég ahhoz, hogy a VMSZ-hez odaragasszuk a „konzervatív” jelzőt. Nem kell a liberalizmusért kiáltani, ha a Második Nyilvánosságnak a VMSZ-re irányuló bírálatait olvassuk: ez legfeljebb valamifajta „liberalizációs” igény, távol doktrínáktól, és kiérlelt koncepcióktól. Médiatalálmány: a VMSZ a nemzeti, ellenfelei a liberálisok. Márpedig, aki ezt hiszi, kiiratkozott a magyar hagyományból. Aztán gondolhatja-e komolyan valaki, hogy az MNT ülésein oly serény VMDK-s Tari István a liberalizmus zászlóvivője lenne? Azon tűnődni, hogy a maroknyi emberből álló Napló Kör, amely a szabadelvűségre hivatkozik, megrendíti a hatalom szerkezetét, vagy, ne adj úristen, csökkenti a fennmaradási esélyeket: ez tragikomikus.
Egyszóval, délibáb lenne a liberalizmussal kapcsolatos vívódásunk? Van itt mégis valami. A „neoliberalizmus”, amely a néhai liberalizmus valamilyen késő-kapitalista csökevénye, rossz szó, de nem tudok mást. Majd a piac eldönti, harsogja a neoliberalizmus szócsöve, a The Economist. Az Európai Uniót keresztül-kasul áthatja a neoliberalizmus: innen adódnak félelmeim. A privatizáció aszimmetrikus, a többség és a kisebbség esélyei nem egyformák, mondom egy nyugati adminisztrátornak. Majd a piac eldönti, mondja ő. Nem jó privatizálni a kisebbségi médiákat, állítom. Majd a piac eldönti, feleli. Kell-e kisebbségnek autonómia? Majd a piac eldönti.
Maradjanak-e fenn a kisebbségi magyarok? Majd a piac eldönti. Csak hát közben a kisebbség eltűnik, mint a kámfor: látjuk, nézzük ezt. A végén netalán győz a piac, szabadok lesznek az árak, a kisebbségekből meg herbáriumot készítenek. Az EU esetleg projektumot pénzel majd, hogy kisebbségi emlékművek jöjjenek létre.
2000 után minden szerb kormány lohol, hogy az EU tagja legyen, és ha akarja, ha nem, ezt a neoliberális logikát követi. A jelenlegi kormány amely élenjár az agresszivizmus (lefelé) és a szervilizmus (felfelé) ötvözetének kotyvasztásában, objektíve csak ösztönzi ezt az eltűnési folyamatot. Rettenetesen veszélyes helyzet ez.
Aki tehetetlen, gyakran téved téves csatatérre, szeretné megszemélyesíteni kínlódásának okát. Mégis, legalább csökkentsük a téves csataterek számát: nem a harmatgyenge, a talán nem is létező liberalizmus tizedeli a kisebbségi magyarokat.

Losoncz Alpár
Kisebbségi Fórum – Temerin, KIFO HÍRLEVÉL II. évf. 128. szám, 2015. május 21.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése