A háborús bűn nem bűn?

Hiába múlt el két évtizednél is több a délszláv testvérháborúk kitörése óta, az egykoron egymással szemben álló felek mindmáig képtelenek voltak elszámolni az akkori cselekedeteikkel, képtelenek voltak tisztába tenni a múltat. A háborús bűnök elkövetőiről (legyen szó bármelyik oldalról) általában, kevés kivétellel elmondható, hogy vérengzéseiket, kegyetlenkedéseiket úgyszólván épen és sértetlenül megúszták, a hajuk szála sem görbült. Ők azóta is, most is törvényen felül állnak. Olyannyira, hogy néhányukat éppen most készülnek felmenteni a korábban már kimondott vádak, meghozott bírósági ítéletek alól. „Bizonyítván” ezzel, hogy a baranyai meg a kelet-szlavóniai háborús övezetben elkövetett szörnyűségek valójában meg sem történtek.

Nem sokkal az esztelen ex-jugó öldöklés megkezdése után történt az egyik legszörnyűbb emberirtás a horvátországi hadszíntér Vukovár nevű földi poklában, 1991 őszén. A gránáttűz alá vett várost hatalmas hadsereg szállta meg – mintegy 30 ezer főből álló katonaság és Arkan meg Šešelj szabadcsapatai. Egyes források szerint a Jugoszláv Néphadsereg 650 tankja, 100-nál is több rakétalövője és 250 ágyúja tette a földdel egyenlővé. A három hónapon át tartó ostrom alatt a kórházra is sűrű gránáteső hullott, a területszerző hódítók ugyanis nem voltak tekintettel a különös fontosságú intézmény humanitárius jellegére sem. Ahogy erősödött a csatazaj, ahogy nyomultak előre, úgy fokozódott az egyenruhások kegyetlenkedése is. A katonák nemhogy a civileket, de a betegeket, a sebesülteket sem kímélték. A város november 18-ai eleste után a horvát civil lakosság úgy vélte, hogy majd a kórházban talál menedéket, oda behúzódva megvárja, hogy az időközben megérkezett Nemzetközi Vöröskereszt képviselői (a katonai megfigyelők felügyelete mellett) kimenekítsék őket. A kitelepítésre vonatkozó tervet a kórház vezetősége el is készítette. Csakhogy a hadsereg parancsnoksága a mentőakciót nem engedélyezte, helyette viszont elrendelte a teljes kórházi dokumentáció összegyűjtését és elszállítását (valószínűleg a belgrádi katonakórházba). Így a 20-áról 21-ére virradó éjszaka, teljesen váratlanul, két órával a megbeszélt időpontnál korábban, a katonaság valósággal betört az épületbe. Az orvosokat és a betegápolókat egy közös helyiségbe rendelték, hogy ne lehessenek szemtanúi a kórház lakóival szembeni kegyetlenkedésnek. Majd pedig autóbuszokba zsúfoltak 275 embert és a várostól mintegy 5 kilométerre levő Ovčara nevű mezőgazdasági birtokra szállították őket. A halálba indulókat 6 busz vitte a vesztőhelyre. Ott már korábban, még október elején fogolytábort alakítottak ki a farm hatalmas, zárt raktárhelyiségeiből. Az elhurcoltakat leginkább a közeli szerb falvakból érkezett, általában ittas állapotban lévő területvédelmi egységek tagjai és a szabadcsapatok marconái tartották rettegésben. Puskákkal, láncokkal, baseball ütőkkel verték, kínozták őket. E különös kegyetlenkedők között volt Slavko Dokmanović, Vukovár akkori szerb nemzetiségű polgármestere is.

Hogy valódi, zárt és biztonságosan őrizett „nagyüzemről” volt szó, arra abból lehet következtetni, hogy az ideiglenes fogolytáborban – alig néhány hét leforgása alatt – mintegy 4000 fogvatartott és megkínzott (katona és civil) fordult meg. A haláltábor lakói közül 261-et katonai tehergépkocsikba vezényeltek és az éj leple alatt, mellékutakon, kukoricaföldeken át a Grabovo nevű helységbe szállítottak és ott kivégezték őket. Az áldozatokat egy előre elkészített, frissen kiásott sírgödörbe temették. Az azon az éjszakán sűrűn eldördült puskalövéseket a környékbeli településeken is lehetett hallani.

Amikor 1996 szeptemberében megkezdték a tömegsír feltárását, 40 napon át folyt a holttestek vizsgálata. Közülük 193-at sikerült azonosítani. 

Az elmúlt hónapokban négy alkalommal tettek kísérletet arra, hogy alkotmányellenesnek nyilvánítsák az ovčarai farmon történt fogolykínzás és a grabovói tömegmészárlás ügyében hozott másodfokú bírósági ítéleteket. Egy hasonló jellegű korábbi próbálkozás már „sikerrel járt”, ugyanis az említett vérfürdő egyik főszereplőjét, Saša Radakot (becenevén Cetinje), akit korábban 20 évi börtönre ítéltek, felmentették. A Szerbiai Alkotmánybíróság helyt adott keresetének, amelyben arra hivatkozott, hogy ügyében nem született tárgyilagos ítélet. Ugyanilyen beadvánnyal fordult az igazságügyi szervekhez négy másik ovčarai komisszár is: Predrag Milojević Miroslav Djanović 10-10 év börtönt, Milan Lančužanin 6, Predrag Dragović pedig 5 évnyi büntetést kapott. Ügyvédeik arra hivatkoznak, hogy a börtönben tartásuk törvényellenes. Beadványukat várhatóan szintén pozitívan bírálja el a bíróság.

Szabó Angéla