(Csicsai Szabó Ildikó az önkéntességről)
Két dátum (az önkéntesség tegnapi világnapja és a mai Mikulás-nap) ürügyén
beszélgettem egy zentai fiatalasszonnyal, aki segítségnyújtás és
áldozatvállalás tekintetében toronymagasan kiemelkedik a karitatív munka újabb
kori önkéntesei közül. Ereje kifogyhatatlan, kitartása bámulatra méltó. Az
egyik internetes közösségi oldalon szerveződött Segítő kéz – Jótékony emberek
nevű csoportnak a tagja. Ő a 37 éves zentai Csicsai Szabó Ildikó.
Lassacskán egy éve lesz annak,
hogy egy-egy közös cél érdekében időnként összefogunk. Tesszük a dolgunkat
egymástól függetlenül, aztán megint egymás mellé sodródunk. Mégis keveset tudok
Rólad. Soha nem beszéltünk erről, nekem azonban van egy olyan megérzésem, hogy
a szegénységet Te közelről ismered. Az önkéntes munkavállalást illetően az
esetedben, úgy érzem, hogy valamilyen személyes érintettség is szerepet
játszik. De majd Te elmondod, hogy mi motivál arra, hogy segíts másokon, és miért
nem a „magad dolgával” törődsz, ahelyett, hogy másokat, sok esetben teljesen
ismeretlen embereket istápolsz?
– Mi motivál? Szeretek segíteni,
szeretem az örömet látni az arcokon, mert akkor az én szívem is repes az
örömtől. Jól sejti, személyesen is tapasztaltam a szegénységet, igaz, nem a
mélyszegénységet, de a 90-es években bizony… Igaz, akkor sokunknak nehéz volt.
Én még középiskolába jártam akkor, amikor a szüleim hiába dolgoztak, mire
megkapták a fizetést és eljutottak a boltba, jó, ha egy doboz margarint tudtak venni
rajta. Szerencsére volt konyhakertünk, amiben minden megtermett. A szüleim
azért mindennap kerítettek az asztalra meleg ételt. Ha épp csak Vegeta levest,
hát az is megtette. Új ruhára ritkán tellett akkoriban. Na és, ki tudja, mit hoz a sors? Ma még én
segítek, holnap viszont talán már magam is pártfogásra szorulok. Vagy a
családom. Remélem, akkor majd lesz valaki, aki nekem segít, valakinek majd
eszébe jut, mennyi mindent tettem érte. Persze az ember abban bízik, hogy
ilyesmire nem kerül sor. Ezért is vallom azt, hogy segíteni mindig szívből és
érdek nélkül kell.
A Te környezetedben mekkora az
igény a segítség-nyújtásra?
– Sok olyan ember van (így télen kiváltképp), aki igényli a törődést. Most
éppen a moholi, az adai és a zentai általános iskolák kisegítő tagozatára járó
diákokat karoltuk fel. Tapasztaltuk: nem minden gyereknek volt alsóneműje,
harisnyája, cipője, rendes kabátja...
Nem kérdezem, kik azok, akik a
leggyakrabban adományoznak, akikben a legkönnyebben mozdul a jóság, mert tudom,
hogy elsősorban azok, akik időnként maguk is támogatásra szorulnának, tehát nem
a legtehetősebb emberek…
– Sokan adományoznak,
ahogy híre megy a tevékenységünknek, egyre többen. Igaz, amit mond, de azért
mindig vannak olyanok is, akik nem az utolsót adják a magukéból. Ők főleg Adáról,
Zentáról és Szabadkáról szoktak jelentkezni. A részükről érkező visszajelzések
pozitívak. Általában fényképet készítünk a felajánlott tárgyakról is meg a
rászorulóknak átadott csomagokról is, amit aztán feltöltünk a közösségi
oldalunkra. Így tudják, hogy a küldeményük jó helyre került.
Mi mindenben tudnak a csoport
tagjai segíteni? És mit kérnek leginkább a rászorulók?
– Általában ruhaadományokat és játékokat ajánlanak fel, de időnként érkezik
ágynemű is. Ami iránt viszont szinte állandó a „kereslet” és amiből soha nincs
elég, az az élelmiszercsomag. Persze a ruházat meg a lábbeli is kelendő – így,
a téli hónapokban minden meleg, vastag ruhaféle gazdára talál. Előfordult, hogy
bútort, háztartási gépeket is sikerült szereznünk, vagy kerékpárt, babakocsit.
Amiben tudunk, abban segítünk. Mivel nem bejegyzett civil szervezetként
működünk, a felhívásainkat és a felajánlásainkat az interneten tesszük közzé.
Ott hirdetünk mindent.
Most éppen két akció zajlik, a
Mikuláscsomagok szétosztása és az úgynevezett cipődobozos karácsonyi ajándékok
készítése. Hány csomag készült és mely településekre jutott belőlük?
– Mikulásra a legszegényebb gyerekek részére gyűjtöttünk pénzt. Sokan
hoztak vagy küldtek édességet, ami meg hiányzott, azt megvettük. A piros
zacskókat is úgy kaptuk, amibe pakoltuk a finomságokat. A két gyerekemmel
készítettük a csomagokat. A nagyobbik kilenc és fél éves, őt már beavattuk a
Mikulás-titokba, a kicsivel pedig megértettük, hogy a mi családunk csak segít a
Mikulás bácsinak, mert egyedül nem győzné a munkát. Öröm volt nézni, ahogy
körülöttem szorgoskodtak. Nyolcvan csomag készült. Amilyen sorrendben meg
tudtuk oldani a szállítást, úgy indítottuk útjára a küldeményt. Jutott belőle
Adára, Magyarkanizsára, Moholra, Noszára, Péterrévére, Szabadkára, Temerinbe és
a helybelieknek is maradt. A másik gyűjtésünk az még javában tart. A
cipődobozok majd Szabadkára kerülnek.
A segíteni iparkodó embert is érhetik
meglepetések, kellemetlen élmények. Az idejét áldozza, a pénzét költi, adományt
gyűjt, szelektál, válogat, vásárol, telefonál, szervez, fuvart bonyolít, és a
legtöbbször hálát sem vár érte. Ha elfáradsz, ha megbántanak, mi ad erőt a
folytatáshoz? (Én általában azt szoktam mondani, hogy: „Nem baj, ha segítettünk, holnapra úgy is elfelejtik!)
– Megtörtént már, hogy megbántottak, és akkor azt mondtam, hogy elég volt,
vége, nem csinálom tovább. Sajnos akadnak hálátlan emberek is, meg olyanok is,
akik mindig többet és többet akarnak. Akik nem értik meg, hogy másnak is jár a
támogatás, nemcsak nekik. Ilyenkor megvigasztaljuk egymást, sok adományozó is
ír vagy felhív, bátorít, hogy ne hagyjuk abba, mert a nincstelenek számítanak
ránk. Őket pedig semmilyen sértődöttség miatt nem hagyhatjuk cserben. Lazítunk
egy kicsit és csináljuk tovább.
A család milyen szemmel nézi a Te
önkénteskedésedet? Támogat vagy zúgolódik?
– Éppen egy éve, hogy belevágtam,
és a családom elfogadta a döntésemet. A párom vigyáz a kicsire, ha kell, vagy
segít a szállításban itt a város területén. Néha zúgolódnak, ez természetes,
hiszen tőlük veszem el az időt. De megértik. Ha a kicsi óvodába indul,
szeretnék én is munkába állni, mert egy fizetés kevés. Aztán már aligha lesz
időm ilyesmivel foglalkozni. Ez a tevékenység teljes embert kíván. Valójában
most 3457 tagja van a csoportunknak. Közülük talán százan lehetnek azok, akik
időnként érdeklődnek a munkánk iránt, megkérdezik, hogy mi újság van, és csak
hárman-négyen vagyunk olyanok, akikre mindig lehet számítani. Mi visszük a
csoportot. Adán Kiss Mária,
Szabadkán pedig Deák Viktória a
csapat motorja.
Lesz-e olyan történet, amely
talán életed végéig megmarad az emlékezetedben?
– Persze. Volt néhány olyan esetünk, amikor mi voltunk az egyetlenek, akik
segítettek, és ahol a mi adományaink láttán elérzékenyültek az emberek, sírtak
örömükben. Az ilyesmit nem lehet elfelejteni.
Maradj meg mindvégig ilyennek,
akkor is, ha nem érdemes!
Szabó Angéla
A képen: Csicsai Szabó Ildikó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése