2019. április 7., vasárnap

Haragosan és visszafogottan


Horvátországi magyarok a honvédő háborúban (V.)

Vörösmarton hangos beszéd szűrődött ki a bolt ajtaján, amikor az épület előtt megálltam. Megvártam, hogy megjelenjen valaki, hogy megszólíthassam. Két férfi lépett ki az utcára, egy-egy üveg sörrel a kezében. Egyikük Csörgits József, a másikuk Krómer József. Miután kiderült, a csantavéri gyökerekkel rendelkező, Magyarországon elhunyt Vörös Endre iránt érdeklődöm, és az esztelen délszláv öldöklésről szeretnék beszélgetni, Csörgits kézzel-lábbal hadakozott, hiába emlegettem azokat a régi időket, amikor még fel-felbukkant a Magyar Szó szabadkai szerkesztőségében, és S. Kiss Ágnes fotóriporter személyében komoly rajongója is akadt. Elege van a háborúból, ne is emlékeztessem rá. Krómer viszont azonnal ráállt a beszélgetésre mondván, hogy örvend, ha abban a térségben vajdasági magyar újságírót lát, már csak azért is, mert ismeri a szakmát, éveken át szerkesztette az Eszéki Rádió magyar műsorát. Már csak egy kocsmát kellett keríteni a múltidézéshez, hogy a riportalany otthonosan érezze magát. Találtunk is, Csúzán. Meg nem kérdeztem, csak gyanítom, ő ott alighanem mindennapos vendég.

Csörgits költőként, publicistaként, politikusként vált ismertté. Vörösmarton született, a gimnáziumot Zomborban végezte magyar nyelven, a tanárképző főiskolát pedig Eszéken horvát nyelven. Az 1500 példányban kiadott eszéki Magyar Képes Újság főszerkesztője lett 1979-ben, újságíróként dolgozott a Magyar Szóban is, de csak három évig. A Horvátországi Magyarok Szövetségének elnökévé 1988-ban választották meg. A napilapunknál eltöltött időszakról így beszélt egy alkalommal:

 Nem talált a szó közöttünk.

 Szakmai dolgokban különböztetek?
 
 – Inkább öntudat dolgában. Újvidéken némelyek úgy ítélték meg, hogy a drávaszögi magyarok túlságosan hangsúlyozzák nemzeti hovatartozásukat. Miben is állt a mi „magyarkodásunk"? Nálunk elenyészően kevesen mentek lépre és vallották magukat jugoszláv nemzetiségűeknek. Vörösmarton mindig énekeltük a magyar himnuszt, és a feleségem, aki anyakönyvvezető volt, a magyar új házasokat anyanyelvükön adta össze.

– Ezek szerint Újvidéken, a Vajdaságban nem találtatok támaszt megmaradásotokhoz Jugoszlávia idején?

 – Nem ilyen egyszerű ez. A Vajdaságban sem „jugoszláv" érzelmű a magyarok nagy többsége. Meg aztán a maga iskoláival, nemzetiségi intézményeivel a Vajdaság nekünk egyféle „belső anyaországunk" volt. A horvát függetlenség óta érezzük a hiányát.

Ez a politikus író, „a pusztulásra ítélt táj költője" derűs ember és végtelenül optimista. Még 1991-ben meghívott a szülőfalujába, Vörösmartra, hogy ott kóstoljam meg legjobb borát, a rajnai rizlinget. Azóta sokszor megújította a meghívást, noha 1991óta nem mehet át az eszéki hídon, Vörösmartra igyekezve, nem láthatja a szülőházát, a szülei otthonát, nem ihatik hatholdas szőlője borából. (Beke György: Fölégetett eszéki hidak, 1995. május)

2016-ban pedig ezt nyilatkozta Csörgits az egyik magyarországi rádióműsorban, az idő tájt, amikor megjelent a háborús verseket tartalmazó Sikoly című kötete: – A horvátországi magyarokról haragosan és visszafogottan kell beszélni. Haragosan azért, mert nem ismernek bennünket Magyarországon, elsősorban azok nem ismernek, akiknek ismerniük kéne, mert azért kapják a fizetést, visszafogottan pedig azért, mert nem vagyunk azonos kategóriában az erdélyi magyarsággal.

A múzsák a fegyverek zajában hallgatnak, de azért megtalálják az íróembert. Horvátországban most két hetilap jelenik meg magyarul. A Magyar Képes Újság 1949 óta. Idén márciustól kezdve szünetelt, mert a Horvát Országgyűlés megvonta a laptól az anyagi támogatást. Júliusban megjelent ismét. Ennek a lapnak, és a másiknak is, van irodalmi tartalma, de létezik az Életfa című irodalmi-kritikai folyóirat is, időszakos kiadvány. A horvátországi íróemberek szerteszét spricceltek a világban, de azért a levelek hazajutnak Eszékre. A versek megszületnek, a prózát is megírja az ember, de kesernyés íze van ennek az irodalomnak. Ezt így kell elfogadni. Olyan időket élünk, amikor az irodalom ilyen. És most kell erről szólni, mert hogyha évek múlva szólunk erről a háborúról, akkor az már megfontolt írás lesz. Az igazi írás, az őszinte érték, az most jelenik meg.

Ugyancsak a Beke Györggyel folytatott beszélgetés egy másik részlete: „Ez lenne a magyar megmenekülés Drávaszögben, a nemzetközi figyelem? 1994 karácsonyán Vörösmarton csetnikek törtek be Dezső Árpád 30 éves munkás házába. Parancsba adták, hogy azonnal induljon velük, katonának kell mennie a szerbek oldalán Boszniába. Dezső Árpád tiltakozott: mi köze neki a szerbek háborújához? A csetnikek megragadták, kivonszolták a házából, és a kapuja előtt agyonlőtték.

 És a kéksisakosok? – kérdezem megdöbbenve Csörgits Józseftől, akinek Dezső Árpád az unokatestvére volt. – Vörösmarton nincsenek békefenntartók?

– Hogyne lennének! Úgy 130 méternyire tanyáztak a Dezsőék házától. Nem avatkoztak közbe.”

Hajszálon múlott az életem

A Vörösmarton élő 68 éves Krómer József a középiskolát Adán, a mezőgazdasági egyetemet Újvidéken végezte. Mégis Szabadkát szerette legjobban.

Milyen jelei látszottak 1991 nyarán annak, hogy esetleg háború robbanhat ki?

Egy napon tankok jöttek Szerbia felől, megálltak az utcánkban, gyorsan kiderült, hogy bácskai magyarok is vannak a harci járművekben. Amikor megkérdeztük, hogy mi célból érkeztek, és hová tartanak, úgy láttuk, maguk sem voltak tisztában a válasszal, mit is kellene felelniük. A lánctalpasok (a felszabadítók és a szabadcsapatok) csak átvonultak a falun, mentek tovább. Akiket akkor láttunk, azok lőtték később Eszéket. A muskátlizenét játszó kupuszinai Sógor együttes egyik tagja is köztük volt mozgósított tartalékos katonaként. Korábban eljártak az itteni falvakba is, lakodalmakban muzsikáltak.  

Amikor komolyabbra fordult a helyzet, a lakosság egy része elmenekült, az üres házakba pedig beköltöztek az idegenek. A szüleink itt maradtak, mi viszont összecsomagoltunk, és átmentünk a vajdasági barátainkhoz, náluk húzódtunk meg. Miután visszajöttünk, akkor kezdődött a pokol. A falvakból összeszedték az embereket, kellett menni lövészárkot ásni. Zaklattak bennünket, gyakoriak voltak a házkutatások. Nem volt mindegy, a gyerekeim akkor 6-7 évesek voltak. Két alkalommal hajszálon múlott az életben maradásom, kétszer állítottak a szerb rögtönítélő bíróság elé azzal a szándékkal, hogy kivégeznek. Az első eset úgy történt, hogy a besúgók jelentették, hogy a magyarok az én borospincémben szervezkednek. Bevittek Batinára, a sógorommal együtt. Úgy menekültünk meg, hogy a szerb fegyveresek vezetője itt élt Hercegszőlősön, ismert minket, és felelősséget vállalt értünk. A másik eset is feljelentésen alapult. Mivel a kijárási tilalom miatt sehova nem mehettünk – reggel 8–9 óráig azért csak kijártunk –, egy napon azt találták ki a barátaim, hogy főzzünk halpaprikást. Öt házaspár jött össze nálunk, és amíg mi az étellel foglalatoskodtunk, bent beszélgettünk, addig a szerb rendőrök körülvették a házat. Kiderült, hogy a menekült szerb szomszédasszony feljelentett bennünket mondván, hogy iszunk, énekelünk és lövöldözünk. Fegyverrel ránk rontottak és mindent felforgattak, még az asztalon lévő sótartót is kiürítették. A férfiakat összeszedték és elvittek bennünket, útközben felvettek egy szerb fegyverest, aki megkérdezte tőlük, hogy „Hová viszitek ezeket a szemeteket?” „Kivégezni!” – volt a válasz. Másnap, ugyanabban az időben mind az öt családnál házkutatást tartottak. A pélmonostori rögtönítélő bíróságra beidézték az asszonyt is, aki feljelentett bennünket, reszketett a félelemtől, és bevallotta, hogy semmi sem igaz, csak kitalálta.   

Vörösmarton voltak-e halálos áldozatai a háborúnak?

Több is, például Csörgits unokatestvére, aki nem volt hajlandó fegyvert fogni a kezébe, szökni próbált, és menekülés közben lelőtték. Csörgits elmenekült, mert vérdíjat tűztek ki a fejére.

Hol dolgozott akkoriban?  

Az Eszéki Rádió magyar műsorának voltam a szerkesztője. A rádió épületét is találat érte, a bejáratot, a portásfülkét, az éppen szolgálatban levő portás meg is halt.

Folyamatos volt a rádióadás az ostrom alatt is?

Igen, az is csak egyszer fordult elő, hogy nem én vezettem a műsort, hanem a kolléganőm. Sajnos, később épp annak az embernek a kezébe került a magyar műsor, akitől a leginkább óvtam.

Csörgitsnek elég lesújtó véleménye volt a későbbi rádióadásról, 2010-ben ezt írta: Eszéken 15 perces magyar műsort sugároz a rádió – mind terjedelmében, mind minőségében a vidéki kiskirályok megszólaltatását tartalmazza. Talán érdemes azt is idézni, amit a horvátországi magyar nyelvű tájékoztatásról gondolt ugyanakkor: a magyar nyelvű tájékoztatás teljes szakmai csődje, a hivatásos újságírók szakmából való elüldözése, az elképzelés nélküli szakemberképzés, a magyar tájékoztatás politikai indíttatású támogatása, amely horvátországi, de elsősorban magyarországi politikai érdekcsoportokhoz való tekintélyelvű, vazallusi viszonyulást követel.

Fridrik Cirkl Zsuzsa írta 1992 júliusában A drávaszögi magyarok kiűzése 1991-ben című írásában, egy véletlenül előkerült Fehér Könyv első két lapjára és utolsó oldalára hivatkozva, hogy Csörgitsnek „vérdíjat tűztek ki a fejére, vagyonát elkobozták, szerbeknek adták, a bérgyilkosok külföldön is keresték. (…)

Az 50 000 német márka vérdíj kiírását kérőknek: Boro Dobrokeš (Beli Manastir), Boro Živanović (Beli Manastir).

A pénzt adták: id. Svetislav Vranić, Rade Prokić, Miloš Marković-Sosa. 

A megölését többek között vállalták: Bogoljub Krušković, llija Ćupić, Vičić Duško, Vičić Drago és Lazar Josip – mind Suza-Csúza faluból, Svetislav Vranić (Kneževi Vinogradi).”

Szabó Angéla

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése