A véráztatta, terepszínű katonaruhát politikusi öltönyre, nyakkendőre
cserélt belgrádi csúcskáderek mintha teljesen bepánikoltak volna Vajdaság
elveszítésétől, ezért aztán valóságos össztüzet zúdítottak a tartományra. Eszeveszett
rettegésükben, tudathasadásos fóbiájukban mintha parancsot adtak volna egy
általános, mindenre kiterjedő, követ kövön nem hagyó támadásra – látva az
esélytelen, az eleve vesztésre ítéltetett ellenfél bénult kiszolgáltatottságát
–, olyan elszántsággal és olyan kegyetlenséggel, irgalmat nem ismerve, mintha
most is a horvátországi vagy a boszniai hadszíntéren lennének. Mintha húsz év
után megint megjött volna a harci kedvük, mintha ismét halálos ellenséget
látnának minden számukra ismeretlen idegenben. Azzal a különbséggel, hogy a (fiskális értelemben) megszállt tartomány politikai-gazdasági ostroma hadsereg
meg ágyúk és tankok nélkül történik.
A nyilvánosan soha fel nem vállalt, váltig tagadott gyarmatosítás szinte
minden fronton zajlik. A kíméletlen politikai nyomásgyakorlás és a gazdasági kizsákmányolás
persze nem a múlt héten kezdődött – pokolian kitervelten, módszeresen folyik
már évtizedek óta –, az utóbbi időben azonban már-már az elviselhetetlenségig
fokozódott. Ennek a multifunkciós hadviselésnek a része a tartomány
hatásköreinek megnyirbálása, a Magyar Nemzeti Tanács teljes knockout-ja és az
egyébként is dögrováson lévő gazdaság könyörtelen központosítása, utolsó csepp
vérig való kiszipolyozása. Mindez pedig olyan mértékű és szigorúságú ellenőrzést
követel meg, amilyennek következtében az itt élők úgy érezhetik, mintha az
egész Vajdaságot bekamerázták volna, mintha tartományfigyelő rendszerrel látták
volna el. Úgy, ahogy a börtönt szokás.
Az eddig jobbára jelesre vizsgázó mezőgazdaság (mint az egyedüli, még
mindig prosperáló ágazat) most már igencsak recsegve-ropogva tűri az újabbnál
újabb megterheléseket. Égbekiáltó
igazságtalanság és gazemberség mindaz, amit a vajdasági magyar gazdákkal
művelnek mostanában. Amikor nem is létező, csak állami parancsra kigondolt
és aztán éveken, évtizedeken át könnyen hagyott, nem követelt tartozásokat akar
rajtuk behajtani (a gaz törvény vasszigorával) a rabszolgahajcsár szerepével
felruházott, pénzügyminisztérium által megbízott adóhivatal – úgy, hogy adminisztratív
trükkök egész tárházával próbálkozik. Például így: a tartozásként elkönyvelt
nyugdíjbiztosítási járulékot olyan kötelezettségként igyekszik feltüntetni,
amelynek fizetésétől legfeljebb csak a
halál válthatja meg a mezőgazdasági termelőt. Vagy az, hogy az összes
földjét eladja. Esetleg munkaviszonyban lévő családtagjai nevére íratja. Más
kiutat nem igen hagynak a számára. Amikor pedig a két és fél évtizedes kvázi tartozást
örökérvényű tehertételként akarják beállítani, mintegy sugallják, hogy szerintük
két dolog van a világon, ami nem évül el: az egyik a háborús bűncselekmények, a
másik pedig a szerbiai parasztok nyugdíjbiztosítási járuléka. (Ezért aztán ne
lepődjenek meg az örökösök, akik egy napon majd nemcsak az őseik termőföldjét,
hanem azok rendezetlen adótartozását is anyai-apai jussként kapják!)
Egy másik fondorlat: a mázsás adókolonctól az előrehaladott életkor sem szabadít meg mindenkit. Nők esetében a
betöltött 60., férfiaknál pedig a 65. életév sem mentesíti őket minden esetben,
hiszen látunk példát arra is, hogy éppen a 60-on felülieket szeretnék agyafúrt
módon bekényszeríteni a rendszerbe. Azokat, akiknek (rendes körülmények között)
már a nyugdíjas napjaikat kellene morzsolgatniuk. Ugyanilyen huncutságosan a 15
éven át rendszeresen fizetett járulék sem jelent semmiféle biztonságot
(márpedig ennyi „megvásárolt év” szükséges a minimális nyugdíjhoz), mert akkor
a nem megfelelő életkorra hivatkozva hosszabbítják meg a leendő nyugdíjas
keserveit. Újabb turpisság: arra ugyanis nincs
mód, hogy 15 év után lezárják a
folyamatot, vagyis hogy a nyugdíkorhatár eléréséig szüneteltessék a
befizetéseket. Legalábbis ezt szokták mondani. (Minthogy az adóhivatalban
mindig kéznél vannak a kész, előre gyártott sablonválaszok.) Ha tehát valaki a
járulékfizetés felfüggesztése iránt érdeklődik, akkor leginkább azzal a
felelettel lombozzák le, hogy olyasmi nálunk nem létezik. (Márpedig a
nyugdíjbiztosítási törvény l4. szakaszában az olvasható, hogy elemi csapás,
betegség vagy szülési szabadság miatt megtörténhet, hogy az adósság nyugszik,
és ez a „felmentés” összesen 5 évre vonatkozóan kérelmezhető.)
A következő logikai bukfenc: az adórendszert egyirányú utcaként állítják
be, ahonnan nincsen visszaút. Nem lehet belőle
kiszállni, csak a belépés engedélyezett. Arra viszont semmi szükség, mivel
a potenciális adózót a tudtán kívül, sőt akarata ellenére is, önkényesen nyilvántartásba
veszik. Dacára annak, hogy mit ír elő a törvény (hogy attól a naptól válik
jogosulttá, amelyiken bejelentkezett a rendszerbe).
Jól ki van ez találva! Paraszt ember legyen a talpán, aki ebben a
labirintusban eligazodik.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése