2014. február 10., hétfő

Végnapok…



Megkezdődött a visszaszámlálás a Szabadkai Rádió esetében is

A hihetetlenül hangzó hír valahogy így kezdődött: „Ma délben elhallgat a Szabadkai Rádió. Majd amikor újra megszólal, akkor már a Raichle Ferenc park 1-8. szám alatti épületéből köszöntjük újra a hallgatóinkat.”

Amikor Tomislav Jakovljević hangmester 2013. június 27-én 12 óra 6 perckor lekapcsolta a rádió 1-es stúdióját az intézmény addigi, Jovan Mikić utca 12-es számú székházában, az akár főpróba is lehetett volna a végső elnémítás előtt. Akár a rádió gyásznapja is lehetett volna. Az éterben és az interneten egyazon időben hallgatott el 89,6 MHz-en a magyar nyelvű adás és csak 38 perc elteltével hangzott fel újra az új stúdióból. Ez a félórás, tömény „csendvákuum” alatt keserű ízelítőt kaphatott a törzshallgatóság abból, hogy milyen is lesz majd az az idő, amikor végérvényesen némaságra kárhoztatják az észak-bácskaiak legkedvesebb rádióját. 


Röhrig Ottó hangszínét mindig szerettem. Kivéve azt az egy alkalmat, amikor másfél évvel ezelőtt – a rá jellemző örök derűlátással – azt mondta: „Miért aggódsz? Már húsz éve megszűnéssel riogatják a Szabadkai Rádiót, de még mindig megvan!” Szavai most is a fülemben csengenek és a képet/a képét is látom.
A rádió magyarkanizsai munkatársának igaza volt – tényleg megvan. Mi több: az észak-bácskaiak közkedvelt rádióállomását azóta sem némították el. Ez persze nem jelenti azt, hogy a nemrég új székházba költöztetett intézmény épülete fölül elvonultak volna a viharfelhők. Épp ellenkezőleg: még csak most kezdenek igazán gyülekezni. Attól tartok, megint lehet aggodalmaskodni…

Bencsik István, a rádiós csapat rangidős szerkesztője egyik este megrendülten sommázta a véleményét: „Kész. Végünk van. Nincs mentség.” Másnap reggel meghallgattam azt az anyagot, amelyet Korhecz Tamással, a Magyar Nemzeti Tanács vezetőjével készített, és amely beszélgetés végére szokatlan módon fátyolossá vált a kérdező hangja. Akkor már kicsit sem szégyelltem azt, amit előző este kérdeztem: „Nem fáj a szíved amiatt, hogy az egész életed munkája most kárba vész?” – Hogy a csudába ne fájna?! – válaszolta. Ha magánosításra kerül a sor (talán már tudják is, hogy ki lesz az, aki a rádiónkat majd megvásárolja), a tulajdonosnak valószínűleg nem lesz érdeke, hogy a magyar nyelvű adást a mostani terjedelmében megőrizze. Talán csak pár órára zsugorodik a magyar műsorok ideje, esetleg csak híreket olvasnak, és várható időjárást jelentenek magyarul… Itt már nincs mit tenni. Vége van.

Gál Ottó nyugalmazott újságíró, a kezdetektől a rádió munkatársa volt. Már két évtizede a magyar fővárosban él:
– Régen a Szocialista Szövetség volt a kvázi alapítónk, és akkor (a legjobb években) ki is tudtuk gazdálkodni a működéshez szükséges pénznek kb. a 80 százalékát. Emlékezetem szerint akkor soha nem forgott veszélyben a működés. A bérek is idejében megérkeztek. Azt hiszem, a legjobb tulajdonos mégis csak az önkormányzat – persze nem biztos, hogy igazam van. Húsz éve nem jártam a rádióban, nem is követem a sorsának alakulását. Nem is nagyon érdekel. Elfelejtettük egymást…


Nagyon úgy fest, hogy végérvényesen egérfogóba kényszerült a vajdasági magyarok leghallgatottabb rádiója. A szerbiai Alkotmánybíróság ugyanis nemrégiben úgy rendelkezett, hogy sem a községek, sem a nemzeti tanácsok nem lehetnek a helyi médiumok alapítói/társalapítói. Legfeljebb csak a kényszerű magánosítás mentheti meg őket a megszűnéstől.

 Pölhe Géza, a vajdasági magyar rádiós újságírás egyik nagy öregje:
– Az Alkotmánybíróság egy sóhivatal, amely csak alátámasztja, továbbra is földúcolja a hatalom törekvéseit. Elvégre a jogot is emberek alakítják, formálják, leginkább az aktuális politikai hatalom szája íze szerint. Ami a rádióval történik, az már egy régóta húzódó folyamat, talán 2000 környékén kezdődött, vagy még korábban. Akkor kezdtek a magánosítással ijesztgetni bennünket. Akkor többféle módon próbáltunk tiltakozni, legeredményesebbnek a hallgatóság támogatása bizonyult: az intézmény fennmaradása érdekében aláírásokat gyűjtöttek. Ezzel el lehetett húzni egy ideig a végítélet kihirdetését. Nem tudom, kinek lehet az útjában a Szabadkai Rádió. Annak idején tudtuk, hogy Kasza József miben mesterkedett, amikor létrehozta a Pannon Rádiót (s ha már ezt említem, azt hiszem, szép lenne a Pannon RTV-vel a kiegyezés: az maradjon meg tévének, a mi rádiónk meg a szabadkaiak rádiójának – mi szüksége van a Pannonnak rádióra is?), most viszont elképzelésem sincs, hogy mi állhat ennek az ügynek a hátterében. Talán megbújik a szándék mögött valamiféle nacionalista érzelem is, talán nem lenne ilyen erős ez az ellenszenv, ez a megsemmisítésre irányuló törekvés, ha a rádió csupán szerb nyelvű műsorokat sugározna. A többnyelvűség esetleg bánthatja valakinek a fülét… Olyan agónia ez, amely előbb-utóbb be fog következni. Csak azt a huszonvalahány évet sajnálom, amit a rádióban eltöltöttem. Mindazoknak a munkája, akik ott dolgoztak, hiábavaló volt. Mi nem a készbe csöppentünk bele, hanem téglánként építettünk fel egy olyan falat, amit akár egy szempillantás alatt eltakaríthatnak az útból. Öten-hatan kezdtük a rádiózást, amikor viszont nyugdíjba mentem, 16-17 tagú szerkesztőségből távoztam. Bántana, fájna, ha megszüntetnék. Amit az ember átél, az nem múlik el nyomtalanul. Nem mindegy látni, hogy amit felépítettünk, az most mind romba dől.

Még hallani is rossz, amit a rádióról mond… Mégis: elsiratjuk, még időnap előtt.

Szabó Angéla

A képen:
Költözködés utáni natura morta
Tomislav Jakovljević lekapcsolja a stúdiót

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése