Romić Arnold
Az oromhegyesi Atlantis
diszkóban május utolsó napján elhunyt 15 éves Romić Arnold szülei puritán körülmények között élnek a tornyosi Ady
Endre utcában. Egy helybeli idős asszony takaros kis házában, leghátul az
udvarban, egy aprócska konyhában. A bútorzatuk 2 szebb napokat is látott ágy, egy
zöldre festett konyhakredenc, egy alacsony asztal és egy régi, letűnt időt
idéző vasmosdó a hozzátartozó bádoglavórral. Arnold szobája fönt van – mondják
–, de abban a gyerek halála óta senki nem járt. Úgy áll ott minden
érintetlenül, ahogy a fiú hagyta.
A családfő, az 53 éves Fábrik László
halálos beteg. És ő ezt tudja. Már jó ideje hordozza a gyilkos kórt a
szervezetében. Az egyik veséje felmondta a szolgálatot, utána pedig a vízhólyagján
találtak két rosszindulatú daganatot. Nemrégiben az egyiket, a kisebbiket a
nagykikindai kórházban eltávolították, a másikhoz azonban nem mertek
hozzányúlni az orvosai. Azt majd Újvidéken fogják megműteni, mert csak ott van
megfelelő felszerelés. Az eredeti terv szerint a megbetegedett veséjét is a
mostani műtét során kellett volna kioperálni, de Fábrik László kritikus fizikai
állapota miatt túlságosan kockázatos lett volna a huzamosabb ideig tartó
altatás. Most viszont kínos várakozással telnek az amúgy is épp eléggé
gyötrelmes napjaik, azt lesik, hogy mikor hívják CT-vizsgálatra. (A legutóbb,
amikor már éppen sorra került volna, kiszóltak a vizsgálóból, hogy elromlott a
műszer. Magánklinikán elvégezett vizsgálat eredményeit, leleteit viszont –
érthetetlen módon – nem fogadják el.)
Fábrik László, Arnold édesapja
Fábrik László: Tudom, hogy nem sok időm
van hátra, és ezt nemcsak azért mondom, mert az orvosomtól hallottam. Ha képes,
csak egy kicsit is befelé figyelni az ember, akkor az ilyesmit megérzi. A
mostani műtét előtt kértem, mondja meg őszintén, hogy mennyi esélyem van az
életben maradásra, a gyógyulásra, és ő azt válaszolta, hogy: semmi. Az elmúlt 3
napban heves fájdalmak jelentkeztek, alig tudok enni, és napról napra veszítem
az erőmet. Attól tartok, hogy hamarosan újra kórházba kerülök. Ezzel szembe
kell nézni, és az elhunyt gyerekem ügyében addig kell cselekedni, amíg van rá
idő és van hozzá erőm. A fiam mindig bízott bennem. Ha gond volt vele az
iskolában, vagy ha pénzre volt szüksége, mert szeretett volna venni magának
valamit, mindig hozzám fordult, nem az anyjához, mert ő szigorú volt hozzá, én
meg engedékeny. Tudta, hogy a bajban számíthat rám, ezért most sem hagyhatom őt
cserben.
Romić Arnold édesapja tegnap megrendítő nyilatkozatot adott a Szabadkai
Rádiónak. A telefonos hangfelvétel a 15 órakor kezdődő híradóban és a ma
reggeli ismétlésben hangzott el.
Pársoros idézet belőle: „Én nem
félek, mert én azt mondom, ami az igazság. A fiam szóra hajló volt, rendes
gyerek, és elvették az életét. (…) Itt, a Vajdaságban könnyen hagynak egy
emberéletet, de mi szeretnénk, hogy tudják, hogy hallják meg az emberek, hogy
mi történik.”
Két nappal ezelőtt ezzel a mondattal búcsúzott el tőlem a kapuban Fábrik
László: „Én már nem kaphatom vissza a
fiamat, de nem szeretném, hogy más gyereke is erre a sorsra jusson. Ezért
küzdök, amíg élek.”
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése