Dicső ünnepünk március 15.

Tavaszt jelez vidám
füttyével a sárgarigó,
Legszebb nekünk ha
piros-fehér-zöld a
lobogó.
Ez a zászló nem
egyszer már sárba volt
tiporva,
Szabadságszerető
népünk sűrűn volt
mogorva.

Mindig akadt
szép hazánkban olyan
bátor vezér,
Kinek a harcba szólító
szava mindent megér.
A „Talpra Magyart”
hallgatva egy ország
állt talpra,
És Kossuth mögé állva,
kész volt az ádáz
harcra.

Tudta, hazája
szabadságáért ontja
vérét,
Népünknek a
szabadsága mindig
mindent megért.
Mindannyiunkban ott
szunnyad a szabadság
eszme,
Petőfi lángoló szavaira
lobbant életre.

Magyar anya
mindig szül hiteles vezéreket,
Akik magunk mögé
állítják az egész népet.
Így történt magyar
földön
ezernyolcszáznegyvennyolcban
Március tizenötödikén,
nemzetünk forradalmában.

E nemes célért nem
csak magyar ember harcolt,
A helytállók között
lengyel, német és szerb
is volt.
Az eszme: Egyenlőség,
Szabadság,
Testvériség,
Habsburgoktól való
elszakadás,
függetlenség.

Követelésüket tizenkét
pontba foglalták,
Bécstől való
függetlenségüket
akarták. 
Béke, szabadság,
egyetértés erős kötelék.
Ezért tizenhárom
vértanú adta életét.

A forradalom akkor
igen sajnos elbukott,
Őrizzük meg
tudatunkban,
e tündöklő csillagot.
Utat mutat, példaként
lebeg mindig előttünk,
Mert zsarnokságot
azóta sem tűrünk
felettünk.

Lányi Géza (Szabadka)