Hajnalban jönnek érted…

A csókai Pozsár Tibor katonai mozgósításának története

Ma van pontosan huszonkét éve annak, hogy a belgrádi hadbíróságon volt jelenésem, mert nem voltam hajlandó gyilkolni. Akkor egy év börtönt kaptam a bűnömért – ezt 2015. április 6-án írta a Csókán élő Pozsár Tibor, akit nemrégiben arra kértem, hogy elevenítse fel azokat az eseményeket, amelyeknek a 90-es évek elején részese, elszenvedője volt.

– Abban az időben nyakig belemerültünk a politikába. A magyarok megnyerték a választásokat Csókán, ez pedig sokaknak szúrta a szemét. Szét kellett verni az egyetlen bánáti magyar önkormányzatot – mondta. – Engem akartak polgármesternek, de akkor én már csak rakodómunkás lehettem ott, ahol korábban osztályvezetőként dolgoztam. Dr. Ribár Miklós ortopéd szakorvos vállalta a tisztséget, de az ő megválasztását is megfúrták. Alattomos módon éppen ugyanarra a napra tették a Községi Képviselő-testület ülését, amikor a Tartományi Képviselőházban is jelen kellett lennie egy összejövetelen. Végül egy harmadik személy lett a polgármester, Milošević pedig bevezette a kényszerigazgatást a Csókai KKT-ben.

– Csóka községben hogy zajlott a mozgósítás? Sok férfit elvittek a háborúba?

– Akik behívót kaptak, azoknak a 99 százaléka át is vette, azokat el is vitték. A VMDK egyik ülésén éppen erről, a tartalékosok kötéllel való verbuválásáról vitáztunk. Jelen volt az egyik köztársasági képviselőnk, az atomfizikus Körmendi Ferenc is, aki váltig azt állította, hogy a Vajdaságban erőszakos mozgósítás nem történik. Én meg éppen akkor kaptam a fülest, hogy: Vigyázz, mert hajnalban jönnek érted! Mondtam nekik, én bebizonyítom, hogy igenis létezik erőszakos mozgósítás, csak annyit kérek, intézzék el, hogy eljöjjön hozzám néhány nemzetközi megfigyelő az éjjel, adok nekik szállást, ételt is, italt is, és amikor jönnek értem a fogdmegek, akkor a kamerájukkal rögzítik, hogy mi történik, és már a kezükben is lesz a bizonyíték. Erre Körmendi azt felelte: A nemzetközi megfigyelőknek nem az a dolguk, hogy téged megmentsenek. Atomtudós volt, de a gyakorlati dolgokhoz nem értett.

– És valóban meg is jelentek azon az éjszakán?

– Persze, két-három óra tájban bezörgettek, a kisfiam is felriadt. Szegénykém úgy megrémült, hogy utána még tíz éven át bepisilt, és ha egyenruhás rendőrt látott a közelében, hisztériás rohamot kapott.  

– Előtte volt-e behívója?

– Hat rukkoló cédulát kaptam, a hetediknél jöttek értem a rendőrök és bevittek. Hadbíróság elé állítottak, a tárgyalást azonban már nem vártam meg, hanem leléptem, átmentem Magyarországra. Egy hónap múlva újabb tárgyalást tűztek ki, akkor hazajöttem, és el is mentem. Az eljárás Belgrádban zajlott, a katonai bíróság egy udvarban van a börtönnel, úgyhogy nem is kellett volna messzire mennem, ha lecsuknak.

Soha nem felejtem el: éppen húsvéthétfőre időzítették. A levéltáros Fodor István vitt le bennünket kocsival, velünk tartott az adai Háborúellenes Akcióközpont két mindenese, a Vébel házaspár (Vera és István) is. Ők szerezték nekem az ügyvédet. Cudar, ködös idő volt, útközben el is tévedtünk, és igen zaklatott lelkiállapotban ültem be a tárgyalóterembe. Amikor a bíró ítéletet hirdetett, és kimondta, hogy bűnös vagyok, azt az érzést nem kívánom senkinek sem. A VMDK vezetője, Ágoston András azt mondta, hogyha a börtönbüntetést pénzre lehet váltani, akkor ő azt kifizeti. Be is tartotta a szavát. Az esetet figyelemmel kísérte a Vesna Pešićf-féle belgrádi Polgári Szövetség is.  

A hadbírósági végzésem tulajdonképpen mind a mai napig jogerős. Nem semmisítették meg. Senki nem is rehabilitált. Alig csitult el ez az ügy, talán egy év telt el közben, amikor újra elővettek. Akkor a rendőrségen gyilkossággal gyanúsítottak. Megöltek egy zentai papot, és az eset után három embert bevittek, köztük engem is, de semmi közöm nem volt az ügyhöz, nem is ismertem az illetőt. 

– Hogy van ez: az is bűnös, aki nem akar fegyvert venni a kezébe, meg az is bűnössé válik, aki elmegy a háborúba, és ott talán embert is kell ölnie?

– Az akkori hivatalos politika szerint csak az számított ellenségnek, aki nem engedelmeskedett a behívó parancsnak, azokat százféle módon üldözték. De valójában mindenkinek személyes felelőssége van abban, ha magára vette a katonaruhát és részt vett a horvátországi vagy a boszniai háborúban. Történtek tragédiák is. Egyik ismerősömmel, Kökény Csabával, aki maga is megjárta a baranyai poklot, éppen erről beszélgettünk. Tartalékosként elvitték és részt vett a Szentlászló elleni ostromban. Még dicsekedett is, hogy a szomszéd szerb faluból mennyi gránátot kilőtt Laslovóra. Nekiszegeztem a kérdést: Tudod te azt, hogy Laslovo Szentlászló, és hogy az egy Árpád-kori, ősi magyar falu? Ti pedig oda mentetek, azt romboltátok?! Szomorú, de ez a valóság: csókaiakkal lövették szét az ősi magyar falut.

Csorba István barátom is megjárta a háborút, ő három hónapot húzott le a harctéren, a Kopácsi-réten. Amikor megtudtam, hogy pár napos szabadságra hazaengedték – este érkezett meg –, azonnal elmentem hozzá. Az volt a legelső kérdésem: Pityu, öltél-e embert? Így felelt: Úgy gondolom, hogy nem, de nem tudom biztosan.  Ha mégis megtettem, akkor hogy számolok el a lelkiismeretemmel, és mit mondok majd az unokámnak? Aztán egy napon disznóölő pisztollyal főbe lőtte magát, de szerencsére életben maradt. Azóta is tartjuk a kapcsolatot, hetente eljön hozzám.

– Most milyen a helyzet Csókán?

– Kilátástalannak látom, itt már mindennek vége van, a fiatalok külföldre mentek. Azt mondja egy régi ismerősöm, aki a jázovai bolt tulajdonosa, hogy az emberek már a mindennapi kenyeret is hitelre vásárolják, akkor fizetik ki a tartozást, ha sikerül eladniuk a jószágot, ha pénzhez jutnak. Ismerem a falut, ott nőttem fel, azok az emberek sosem ijedtek meg a munkától, világéletükben úgy dolgoztak, mint a vadállat, és most odajutottak, hogy kenyérrevalójuk sincs.

Szabó Angéla