Tizenhárom behívót kaptam

A délszláv népek háborús öldöklése során több alkalommal akarták a frontra vinni, de ez egyszer sem sikerült. Hiába gyűjtött össze tizenhárom katonai behívót, már a kezdet kezdetén tudta, hogy nem fog fegyvert venni a kezébe. Harcolt már a családja éppen eleget. Kavillóban él a feleségével, Anasztáziával, hetvenhárom éves, kilenc éve nyugdíjas. Tóth Péter:

– Az egyik rukkoló cédulát a boltban akarta kézbesíteni a postás, éppen akkor, amikor legtöbb vásárló tartózkodott az üzletben, akkor kínálgatta, de nem vettem át, ott is hagytam a boltban. A főnököm szigorúan rám parancsolt, hogy el ne menjek a háborúba, mert ő katonai rendőrként megjárta a frontot, és a védőmellényén csak úgy ropogtak a golyók. Megfogadtam a tanácsát.

Mi már megharcoltuk a magunkét. Nagyapám részt vett az első világháborúban, sebesülten tért haza, apámat a második világégés idején rángatták bele az öldöklésbe. Egy alkalommal megkérdeztem apámtól, hogy miért tört ki a 14-es háború. Azt felelte, hogy azért, mert sokan vagyunk a földön, meg kell az emberiséget egy kicsit ritkítani. Ezt akkor nagyon megjegyeztem. Gyakran hallgatta a rádiót, és többször mondta, hogy a politikusoknak nem lehet hinni, az amerikaiak 56-ban cserbenhagyták a magyarokat, a délszláv konfliktus kirobbanásakor pedig azt ismételgette, hogy amikor testvér öli a testvért, annál cudarabb háború nincs is. Aztán láttuk is, hogy nézett ez ki a valóságban. Nekem tizenhárom behívót hoztak. A fiam egy pénteki napon megszerezte a diplomáját, hétfőn meg már be kellett vonulnia a tényleges katonai szolgálatra, Prizrenbe. Miután leszerelt, 70 napra behívták tartalékos katonának. Nagybetegen éppen hazajöttem a kórházból, a gyereket meg elvitték. Száz fiatalt szedtek akkor össze, két szerb kivételével egytől-egyig mind magyarok voltak. Szerencsére megúszták a háborút, mindvégig bent tartották őket a topolyai kaszárnyában – csak lejártak gyakorlatozni a tóra. Azt mesélte, hogy még drogot is kaptak.   

A beszolgáltatás idején, 1949-ben mindent elvettek a szüleimtől: 34 hold földet a teljes mezőgazdasági felszereléssel, a lovakkal nem törődtek, megbetegítették őket, tüdőgyulladást kaptak – minden tönkrement. És elvettek egy négyszobás házat is, ami Zenta központjában van. Anyámat is bezárták, engem pedig három évesen egyedül hagytak a tanyán. Nehéz időszak volt, hatéves koromban már gyalog megjártam Zentát. Az elkobzott vagyont 1992-ben visszakaptuk a zentai ingatlan kivételével, az még mindig per alatt van, ugyanis egy szerb lakik benne, és amikor megkezdődött a visszaszármaztatási folyamat, gyorsan pénzzé akarta tenni. Hetvenezer eurót kért érte, ezért nem akadt rá vevő. Felbecsültettük, a szakértők szerint 17 ezer eurót ér.

A parasztság helyzete most ugyanolyan, mint amilyen volt a beszolgáltatás ideje alatt. Egy hektár terméséből 40 métermázsát be kell vinni, az államnak kell adni. Ha terem a föld annyit, ha nem. Azt nem kérdezik. Újabban én már a lecsapolási illetéket nem is fizetem. Úgy jártam, hogy befizettem Zentán 30 ezer dinárt, aztán kiküldtek egy 50 ezer dináros számlát. Sarcolják, sanyargatják az embereket vég nélkül.

A fiam nem folytatja az én „mesterségemet”, itt áll az udvarban három traktor meg a teljes gépezet, de hallani se akar a gazdálkodásról. Inkább elment Topolyára az arabhoz dolgozni. Ott ötszáz-hatszáz munkást foglalkoztatnak az új áfonyaültetvényeken, a főidényben még román rendszámtáblájú autóbuszok is hozták a szezonmunkásokat. Nősülni sem akar. Miben reménykedjen így az ember?

Szabó Angéla