Sántít ez a kutya, de nem csak egy lábára!

Egy akkora szélerőmű-farm, amit 15 ezer futballpálya nagyságúra terveztek, nem csak azoknak az embereknek a fantáziáját kell hogy birizgálja, akiknek a földjére majd egy-egy turbina kerül, hanem mindenkiét, aki a tornyokkal körülhatárolt területen, településen él. Ha pénzt nem is kapunk érte, de mindannyian érezni fogjuk a hatását, és viselni fogjuk a következményeit. Mert azok is lesznek. Nem csak pénz jár ezekkel, hanem majd baj is. 

A vajdasági kőolaj- és földgázmezőket külföldiek uralják, a nyersanyagot „kibányásszák” a mi fenekünk alól és elviszik. Közben megrongálják az utakat, károkat okoznak a földeken, sok-sok bosszúságot az érintett gazdáknak. Nagyon úgy fest, hogy a szélgenerátorok által termelt villanyárammal is hasonlóképpen járunk: befogják a mi szeleinket, megdolgoztatják őket, áramot termelnek, amit azonnal bejuttatnak az országos hálózatba. Nem valószínű, hogy a közel 12 000 hektárnyi területen azért építenek majd szélturbinákat a csantavéri határban – az eddigi tájékoztatás szerint akár ezer méterre is kerülhetnek a lakóházaktól –, hogy a (túlnyomórészt magyar lakosságú) falu áramellátását alternatív energiaforrásból biztosítsák, hogy az erőműpark üzembe helyezése által olcsó áramhoz juttassanak bennünket. Nem, ez ebben a Szerbiában teljességgel kizárt! Ugyanis, amely ország abból (is) él, hogy gátlástalanul és módszeresen kirabolja a saját állampolgárait, az efféle jócselekedetre soha sem „vetemedne”. Ez az állam, ennek az eszmei-politikai élcsapata kiprésel a lakosságból mindent, amit csak lehet. Verejtéket is, vért is, az utolsó cseppig. Garast az utolsó darabig. „Imád” bennünket a legutolsó fityingünkig.  

Ha ez valóban egy óriási horderejű, ámde korrekt, tisztességes üzlet, akkor egészen másként zajlik a 700 millió eurót érő projektum bemutatása, megvalósítása. Akkor – a már jól bevált taktika szerint – maga az államfő hirdeti pompás propagandával hetente/naponta akár több ízben is, hogy egy hegynél nehezebb, vasnál erősebb külföldi befektető bukkant fel a szerbiai horizonton, aki Európában is az élen jár a szélerőművek építésében, és aki ezt a temérdek pénz alakú vetőmagot – mit ad Isten! – éppen Észak-Bácskában, a magyar–horvát–bunyevác termőföldeken szeretné – ebbe az igencsak jófajta feketeföldbe – elvetni. Az elnöki beharangozó után pedig dupla csövű puskából zúdult volna ránk a 11 ezer hektárnyi információ. Egekig magasztalta volna a tartományi kormányfő, a Képviselőház elnöke, utána pedig a szabadkai önkormányzat is kedvére ujjonghatott volna: a taliánok házhoz hoznak 700 millió eurót. Aztán jöhetett volna az aprólékosan kidolgozott terv megvitatása a községi parlamentben, sereghajtóként pedig a csantavéri lakossági fórum, és a legvégén a földtulajdonosokkal, az érintett gazdákkal az egyezkedés.  De mindez nem így történt. A cég jogi képviselője éppen a farkán kezdte a szálak felgöngyölítését, körbejárta a gazdákat, megkötötte velük a szerződést, akiknek már pénz is ütötte a markát. Kaptak egy kis előleget abból a valamiből, amiről egyelőre még nem derült ki egyértelműen, hogy tulajdonképpen mi is: vételár-e vagy pedig csak bérleti díj.  

Aztán: a Községi Képviselő-testület tagjait alighanem szíves-örömest kihagyták volna a bombasztikus sikertörténetből, csakhogy az üzlet megkötéséhez kellett a városatyák jóváhagyása is. Ezért – igaz, hogy a legutolsó pillanat utáni pillanatban, de mégis – napirendre tűzték a témát. A határozatot óriási szavazattöbbséggel elfogadták, mindössze 4 ellenzéki voksolt ellene. Viszont: csodával határos módon még a Vajdasági Magyar Szövetség képviselői sem nyújtották a kezüket szólásra, hogy égre-földre dicsérjék a községükbe érkező gigantikus beruházást – és ez most legyen a becsületükre mondva –, csak az egyik csantavéri tanácsnok szólt röviden (de ő sem túl lelkesen) a roppant előnyös befektetésről. Egyébként maga a párt nem is nyilvánult meg az ügyben, bár egy ekkora üzletet – amelyből a polgármester szerint nem is akármilyen(!) haszna származik a városnak és mindazoknak a településeknek, melyeket a beruházás érint – mégiscsak dicsérni illett volna. Tehát akadnak itt furcsaságok! Sántít a kutya, de nem csak az egyik lábára!

Hogy ne csak a bérleti díj gyanánt beígért pénzköteg lebegjen a szemünk előtt, és hogy kissé tisztábban lássunk, kalkuláljuk bele a számít(gat)ásba azokat a kisördögöket is, amelyek a részletekben szoktak elrejtőzni! Domonkos Gábor, falunk másik képviselője néhány „apróságra” hívta fel a figyelmet.

– Jómagam is érintett vagyok, sőt az egyik fiam is, mert a mi parcelláinkra is akartak ilyen szélgenerátort építeni. Még valamikor december elején keresett fel bennünket az építtető képviseletében Kovács József szabadkai ügyvéd, és röviden elmondta, hogy miről lenne szó. Ebben az egész ügyben én semmi jót nem látok. Megkérdeztem tőle, hogy kötelező-e az ismertetett feltételek elfogadása. Azt válaszolta, hogy nem.

– Tehát lehet nemet is mondani.

– Így van.

– Te mit kifogásoltál leginkább?

– Aki beleegyezik abba, hogy a földjére ilyen tornyokat építsenek, annak a parcelláján kijelölnek egy ezer négyzetméteres területet (kb. 33X33 méter), amit 30 évre haszonbérbe vesznek, évente 500 eurót fizetnek érte. Erre én azt mondtam, hogy ez az összeg most szépnek és csábítónak tűnik, de ki tudja, mi lesz pár év múlva, mennyit ér majd akkor az 500 euró.

– És egyáltalán fizetik-e majd rendszeresen 30 évig?! Az nagyon nagy idő, addig sok minden történhet, akár a politika terén is. Közben a cég tönkre is mehet (legalábbis papíron), el is tűnhet, és akkor bottal üthetjük a nyomát. Az itteni embereket már sokszor átverték: a vidéki jószágfelvásárlók, a falubeli gabonakereskedők, a csókai tejgyár, legutóbb a Barkel cég…

– Épp erre gondoltam én is.

– Így jártak azok a helybeliek is, akik a gázvezeték építésekor kötöttek szerződést, mind a mai napig nincs se vezeték, se földgáz az udvarunkban. Hiába őrizgetik a szerződést szekrényfiókban.       
– Azt javasoltam az illetőnek, hogy a készpénz helyett állapodjunk meg abban, hogy ezért az összegért villanyáramot kapok, 500 euróért hozzávetőlegesen évi 7 000 kilowatt áram járna. Erről szó sem lehet, mondta. Ajánlottam azt is, hogy fizessenek ki egy összegben mindent, ami a 30 évre jár, és akkor azonnal aláírom a szerződést. Ismerőseimtől tudom, hogy a gázlelőhelyek esetében ezt alkalmazzák, az oroszok előre fizetnek, ha a gazda azt szeretné. Én viszont ismét elutasító választ kaptam: 30 évre előre nem lehet kifizetni. De én adhatom, vagy adjam a földem egy darabját 30 évre? – kérdeztem vissza. Az lehetséges? Erre már nem tudott mit mondani.

– Láttad-e a szerződést?

– Igen, itt van. Négyoldalnyi szöveg, magyar nyelven íródott, nyilván azért, hogy könnyebben megértsük. Üzletet ugyan nem kötöttünk, de ez nálam maradt. Amikor később részletesen átolvastam, akkor derült ki, hogy azt a területet, amelyre a szélturbina kerül, valójában nem is csak bérlik, hanem kisajátítják, vagyis megveszik. A tulajdonjog bejegyzésre kerül, ezáltal viszont a földünknek társtulajdonosává válnak.

– Akkor ez nem is bérleti, hanem tulajdonképpen adásvételi szerződés?

– Az én értelmezésemben igen.

– De a bérlő nem válik automatikusan tulajdonossá. Ha albérlőként beköltözünk egy lakás kisszobájába, azzal még nem kerül a tulajdonunkba a helyiség.

–Utána megkérdeztem azt is, hogy mi van akkor, ha én időközben olyan helyzetbe kerülök, hogy el kell adnom a földet – megtehetem-e azt szabadon? Nem, felelte, mert igényt tartanak rá, ezért köteles leszek felkínálni ennek a cégnek. Tehát van itt valami hátsó szándék is.

– Ezért mondtad azt, hogy valakik szemet vetettek a földjeinkre.

– Pontosan. Rá akarják tenni a kezüket az itteni földekre, meg akarják szerezni. Csak épp nem tűnik logikusnak. Egy szélgenerátorokat építő vállalat miért venne földet?

– Hogy még több tornyot építhessen rá? De akkor meg is vásárolhatná azonnal. Tízévi bérleti díjból akár ki is fizethetné, és nem kellene utána még 20 évig vacakolni az árendával. Bár az egyik termelő említette, hogy akadt olyan is, aki a bérlethez hasonló jó áron rögtön el is adta volna szőröstül-bőröstül, de nem fogadták el az ajánlatot. Nyilván azért, mert ez eleve gyanússá tenné az ügyletet, akkor valóban azt mondhatnánk, hogy kivásárolják a talpunk alól az anyaföldet. Ki művelné akkor a tornyok körül, a tornyok alatt? Esetleg már most az indulásnál úgy okoskodnak, hogy 10 évig úgysem fogják fizetni? Vagy még drasztikusan megdrágulnak a földek? Van itt még itt a barázdában néhány elgereblyézetlen kérdés…

– A szerződésből hiányzik az is, mi a teendő akkor, ha a jelenlegi földtulajdonos még a 30 év lejárta előtt elhalálozik. Akkor az örököse viszi tovább az ügyet? Vagy a megkötött szerződés őrá már nem vonatkozik? Volt még egy érdekes mozzanata a történetnek. Amikor a találkozásunk után pár nappal közöltem az ügyvéddel, hogy én sem, a fiam sem, és az asszony sem, akinek a földjét mi béreljük, nem fogadja el az ajánlatot, akkor csak annyit mondott, hogy ne akarjuk egymást meggyőzni. Furcsának találtam. Ha ő biztos a dolgában, és igaz úton jár, akkor miért nem próbál mégis rábeszélni, meggyőzni a maga igazáról?

Úgy érzem, hogy hirtelen rárontottak a falusi emberekre ezzel a szélerőmű-ötlettel, azonnal pénzt is kínáltak, és ez sokakat megzavart. Nagyon egyoldalú ez az üzletkötés, meg kellett volna hallgatni több szakember véleményét, mielőtt bármit aláírunk. Azzal egyetértek, hogy ez az energiatermelés nem szennyezi a környezetet, de hogy a későbbiekben milyen kihatással lesz majd a mezőgazdaságra, azt majd csak utána fogjuk megtudni. Én olyat is olvastam, hogy ezek a tornyok nagymértékben kiszárítják a talajt.

– Meg az egészségre gyakorolt hatása is ismeretlen a számunkra. Még arról sincsenek kellő ismereteink, hogy a tévé és a számítógép képernyője, amit órákon át bámulunk, vagy a mobiltelefon gyakori használata milyen károsodást okoz. Körül vagyunk véve már éppen elég bajkeltővel…

Szabó Angéla