Nem a tietekért jöttünk, hanem tiértetek! (II. rész)

Két bácskai katolikus pap, aki a háború idején Horvátországban szolgált

Az 1991-ben kitört délszláv háború idején két vajdasági magyar katolikus pap rendszeresen átjárt a fegyveresek által ellenőrzött bezdáni hídon a Drávaszögbe szolgálatot teljesíteni. Hat éven át szentmisét tartott, keresztelt, bérmált, esketett és temetett a határhoz legközelebb eső, jobbára magyar lakosú falvakban – leginkább Vörösmarton és Csúzán. Az idősebbik, a tapasztaltabbik Mikity Ede plébános volt, aki akkoriban a szilágyi hívek lelki vezetőjeként tevékenykedett, úti- és szolgatársa pedig az akkor 26 éves, frissen – 1991. június 29–én – felszentelt zombori segédlelkész, Fuderer László.

Több puska csöve meredt ránk

Fuderer főtisztelendő úrral a napokban készült a beszélgetés Óbecsén, a belvárosi plébánián. Az első rész folytatása következik.

 

Fuderer László 

– Hat éven keresztül jártak át, akkor is, amikor ez még veszélyes vállalkozásnak számított. A batinai hídon való átkeléskor több ellenőrzőponton haladtak át. Kellett-e ehhez valamilyen hatóságtól, egyháztól beszerzett engedély?

– Eleinte szabadon közlekedhettünk, szinte minden hivatalos dokumentum nélkül, de később már többféle átlépési engedélyt követeltek. A vége felé már Pélmonostorról kellett kérnünk jóváhagyást, de olyan esetre is emlékszem, amikor még az útlevelünket is követelték. Volt olyan, hogy a híd mindkét oldalán két-két ellenőrzőpontnál is megállítottak bennünket. Egyszer a benzinkútnál kiszállítottak a kocsiból, átnézték a táskánkat, ki kellett forgatni a zsebeinket, még a pulóverem alatti ing zsebét is ki kellett rázogatni. Az autót is nagyon aprólékosan átvizsgálták. Mindeközben ott álltunk az út mellett és több állig felfegyverzett rendőregyenruhással néztünk szembe, több puska csöve meredt ránk. Nem találtak semmit.

– Mely településeken szolgáltak?

– Legelső alkalommal Kiskőszegen temettem egy szerb elhunytat, nem tudtam, hogy milyen fogadtatásban lesz majd részem a szerb többségű faluban, de szerencsére minden simán lezajlott. Jártunk Karancson is, Hercegszöllősön, Sepsén, Bellyén. Emlékezetes maradt számomra az a délután, amikor négy temetésem volt: egy Zomborban, egy Vörösmarton, aztán vissza Zomborban, majd újra át Vörösmartra. Mind a négy esetben fél órám volt az útra és fél óra maradt a szertartásra. 

Sokat szenvedett az ottani lakosság

– Szentlászlóra és Kórógyra nem mentek át megnézni az ottani rombolás nyomait?

– Ott nem jártunk. Amikor azonban a krajinai szerb hatalom (1992-ben) bevezette a kötelező iskolai hitoktatást, de úgy, hogy se pap, se hitoktató nem volt hozzá, akkor még a hittanórákat is magamra vállaltam. Csúzán negyedik osztályig tanulhattak anyanyelvükön a magyar gyerekek, utána pedig átjártak Vörösmartra (ez most is így van). Csúzán összevont osztályokban 7-8-10 hittanosom volt, Vörösmarton pedig mindig egy egész osztály. Elsőáldozást minden évben tartottunk Vörösmarton, oda hozták a környékbeli gyerekeket is, bérmálás viszont csak egy vagy két alkalommal volt. Sepsén meg Kiskőszegen még búcsút is tartottunk néhány évben, de akkor már több bácskai pap is jött velünk: Bunford Vilmos, Pásztor Árpád, Erhard Róbert.

– Milyen körülmények között éltek az ottani emberek?

– Hat hónapig nem volt áram a faluban. Láttuk a szétlőtt házakat, a golyók nyomait a falakon, az ablakoknál. Szerencsére az egymásközti leszámolások akkorra már lezajlottak – mert voltak áldozatok, történtek gyilkosságok, rablás, fosztogatás ott is előfordult. Megfigyeltem egy elhagyatott épületet Csúza és Hercegszöllős között, először csak a cserepeket szedték le, aztán elbontották a tetőszerkezetet, majd az ablakok is eltűntek, végül szinte semmi nem maradt a házból. Különösen 1996 elején láttuk azt, hogy vittek mindent, ami csak mozdítható volt.  Sokat szenvedett a lakosság, de igyekezett feltalálni magát. Tudták, hogy mit hova kell még idejekorán elrejteni, mit kell elásni, és kialakult a hasznos „cserekereskedelem”, tojást, húst, paprikát adtak egymásnak, kinek mire volt szüksége, és így sikerült túlélniük. Kitartást, összefogást tanulhatnánk tőlük. Megesett, hogy a hídon való átkeléskor feltartóztattak, és késtem a misekezdéssel vagy a temetési szertartással akár 20-40 percet is, de senki nem mozdult, amíg oda nem értem, nem széledtek szét, még csak nem is zúgolódtak. Erősen ragaszkodtak a hitükhöz is, mert azért bátorság kellett ahhoz, hogy a szerb hatalomtól folyamatosan követeljenek valamit…  

– Mikor jártak ott utoljára?

– Az utolsó alkalom, amikor szolgálatot teljesítettünk, az 1997 augusztusában volt Vörösmarton. A szentmise kezdete előtt már ott várakozott az új horvát plébános. A szertartás után elköszöntünk és eljöttünk, papként akkor jártam ott utoljára, de „civil emberként” még később is átmentem borért, leginkább Lisztovics Lajcsi bácsihoz. Ott találkoztam több ízben is az UNPROFOR tábori lelkészével, mert a békefenntartók is Lajcsi bácsi borát részesítették előnyben. Persze jártam más pincészetekbe is. De hogy dicsekedjek is valamivel, mert szép dolgok is történtek odaát: a papi hivatást választotta egy vörösmarti fiatal, aki még a háború idején született, én kereszteltem, és az én hittanosom volt. Almási Róbert a neve, és úgy tudom, hogy most Kiskőszeg plébánosa.

Hordták át a halottakat a zombori temetőbe

 – Említette, hogy elsősorban zombori segédlelkész volt, és „csak úgy mellékesen” átjárt a Drávaszögbe is, Zombor pedig akkor (éppen a közelsége miatt) részese volt a háborús történéseknek. A város kórháza hadi kórházként működött, egy ott dolgozó magyar orvos és nővér mesélt nekem az akkori állapotokról. Papként mit tapasztalt?

– A mentőautók látványa mindennapos volt a városban, láttuk, ahogy hordták át a sebesülteket. A temetésekből nekünk is jutott bőven. A helyi temetkezési vállalattól mindennap megkaptuk az engedélyeket a temetkezésre. Egyszer arra lettem figyelmes, hogy az 56-os sorszámú után a 200-valahányas engedély következett. Másnap egy újabb nagy számbeli ugrás történt, és akkor szóvá tettem, hogy ez miért van így. Ennyire hanyagul végzik a nyilvántartást? Kiderült, hogy azok nem a városban hunytak el, hanem horvát területről szállították át a holttesteket. És miután rákérdeztem, kétféle nyilvántartást vezettek, külön a zombori halottakról, és külön a hozzánk szállítottakról, de akkor már nem nézhettem bele abba a másik nyilvántartásba.

– És azokat hol temették el?

– A városi temetőben, egy tömegsírba. Pár száz katona ott van eltemetve.

– Azokat az embereket talán még most is valaki hazavárja…

– Szomorú, de így igaz.

– Mióta szolgál Óbecsén?

 – Több mint húsz 20 éve.

– Gondolom, itt is, mindhárom katolikus templomban megfogyatkoztak a hívek.

– A fogyatkozás szembetűnő, a statisztika azonban nem mutat lényeges eltérést a korábbi évekéhez viszonyítva, mert a fiatalok, még itthon kötnek házasságot, ha utána el is mennek külföldre, és a gyerekeiket is hazahozzák megkeresztelni. Amíg a szülők, nagyszülők élnek, addig ez nyilván így lesz, utána viszont…

…jobb nem is gondolni arra, hogy mi következik.

Szabó Angéla

            

Jobb keveset tudni, de azt, amit más nem tud.

Aleksandar Čotrić

Aki mindig igazat beszél, megengedheti magának a rossz emlékezetet.

Theodor Heuss (Brackenheim, 1884. január 31. – Stuttgart, 1963. december 13.) liberális német politikus és újságíró, 1949 és 1959 között a Német Szövetségi Köztársaság elnöke.

A szólásszabadságot elfogadtuk szó nélkül.

Milan R. Simić

„Ej, ráérünk arra még!”?

Emberi- és nemzeti kisebbségjogi napló (192.)

November 14.

„Ej, ráérünk arra még!”?   

Branko Ružič, államigazgatási és helyi önkormányzati miniszter Belgrádba hívta a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsinak elnökeit. Az ülésen közölték a minisztérium adatát is, hogy – mivel „az idén január 1-jétől a nemzeti kisebbségek a születési anyakönyvekben feltüntethetik a nemzeti hovatartozásukat” –, „79 452 polgár jegyezte be kisebbségi hovatartozását”.[1]

A sajtóhír azonban nem említi, hogy a minisztériumnak vannak-e adatai arról, hogy ezek a polgárok melyik nemzeti kisebbség(ek)hez tartoznak, és azt sem, hogy melyik községekben jegyzeték be a nemzeti hovatartozásukat. 

Hajnal Jenő, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnöke – az idézett írás szerint –  elmondta, hogy „a találkozó során felmerült a magyar nyelvű tankönyvek és dokumentumok, a tájékoztatás és az oktatás kérdése is”. Az azonban már nem, hogy melyek ezek a „kérdések”.[2]

Hajnal közölte azt is, hogy „a hivatalos nyelvhasználaton belül felmerült kérdéseket szeretnék a jövőben részletesebben is taglalni, erről pedig a majdani köztársasági tanács ülésén esik majd több szó”.[3]

Az említett területeken – az MNT elnöke szerint – nem problémák vannak, hanem „kérdések”, amelyekről „esik majd több szó”. Azt viszont már nem mondta, hogy melyek azok a „kérdések”, sem azt például, hogy joghátrány lett a magyar nyelv- és írás hivatalos használata![4]  Arra viszont válaszolnia kellene, hogy az általa irányított testület miért nem a köztársasági tanács ülése előtt vitatja meg ezeket a „kérdéseket”, foglal állást és képviseli azokat e testület előtt?

Pató Pál úr stílusában: „Ej, ráérünk arra még!”

Hajnalnak öt év sem volt elegendő, hogy megtanulja: Nem a Vajdasági Magyar Szövetség politikáját, hanem a magyar közösség érdekeit kellene képviselnie!   

November 16.

„Kerülgeti, mint macska a forró kását”

A Jog és a gazdaság összefüggéseiről tartottak tanácskozást a Vajdasági Magyar Jogász Egylet (VMJE) szervezésében a zombori Megyeházában.[5]

A „szakmai konferencián” előzetesen bemutatták A vállalkozások jogi kerete Szerbiában munkacímmel készülő kézikönyvet, és előadás hangzott el a faktoring tevékenységről  a „TRAN közlekedés és idegenforgalmi bizottság – jogalkotás, mint gazdaságpolitikai eszköz”, valamint a „Cégalapítás Magyarországon – gyakorlati tudnivalók” címmel.

Kétségtelen, hogy a délvidéki/vajdasági magyar jogászok számára (is) fontosak a szakmai összejövetelek, konferenciák, a továbbképzés. Különösen, ha annak gyakorlati haszna is van. 

A Nyilas Mihály, a tartományi kormány alelnöke, tartományi oktatási, jogalkotási, közigazgatási és nemzeti kisebbségi – nemzeti közösségi titkár és, de nem utolsó sorban, a Vajdasági Magyar Szövetség Elnökségének tagja, stb., által irányított szervezet, a 2016. március 29-ei megalakulása óta, „kerülgeti, mint macska a forró kását” a magyar közösség helyzetével kapcsolatos problémák megvitatását. Így is lesz ez mindaddig, amíg ő lesz az Egylet elnöke!

Hogyan áll(ja)nak ki a magyar jogászok a közösségünk jogainak megvalósítás érdekében, ha arra nincsenek kellően felkészülve, felkészítve? A nemzeti kisebbségi jogokról előadásokat nem szerveznek, vitát nem folytathatnak? Nyilas pártpolitikai hovatartozást tekintve, jobb is...  

November 23-26.

Tehetetlen politikusok – szomorú jövő

– A Vajdasági Magyar Szövetség önállóan indul a (2020 elején esedékes – B.A.) választásokon.  Szeretnénk, ha a választások után koalícióra lépnék. Úgy gondolom, reális az elvárás, hogy folytatódjon az, ami az elmúlt négy évben volt (vagyis a Szerb haladó Párttal való szövetség – B. A.). Részünkről ennek az együttműködésnek az értékelése nagyon pozitív és az eredmények, amelyeket az választók elé az asztalra tehetünk, nagyon meggyőzőek.  Ezt fogjuk, a jövő víziójával együtt, bemutatni a kampányban és ehhez a választók támogatását kérni – nyilatkozta Pásztor István a párt elnöke a Večernje novosti belgrádi napilapnak.[6]   

Nem az a baj, hogy a haladó VMSZ „önállóan indul a választásokon”, hanem az, hogy a magyar ellenzéki pártok szervezetlenek, határozatlanok, hogy képtelenek az összefogásra és Pásztor, valamint pártja elleni határozott fellépésre. A választásokon való részvételüknek, valamiféle „magyar alternatívának”, egyelőre még semmi jelét sem látni! Ez bizony nem jót sejtet!

– A vajdasági magyar pártrendszer az elmúlt években alaposan átalakult. A Jobbikkal szövetséges Magyar Remény Mozgalom már korábban beszüntette a tevékenységét, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt pedig gyakorlatilag megszűnt, amikor politikusaik átejtőernyőztek a Fidesz által támogatott VMSZ-be. Így a VMSZ-szel szemben egyedül a vajdasági magyarság legrégebbi politikai szervezete, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) és a Magyar Mozgalom maradt talpon, leszámítva azt a néhány helyi pártot, amelyeknek esélyük sincs labdába rúgni még a tartományi választásokon sem – írja Majláht Ronald A magyar ellenzéki pártok a választási bojkottot  fontolgatják c. írásában.

– Mi elvben bojkottellenesek vagyunk, mert nem látjuk, hogy a bojkott rövid távon eredményes politikai eszköz lehetne, ugyanakkor „bojkott-törők” sem akarunk lenni  – nyilatkozat Kókai Péter a Magyar Mozgalom (MM) elnökségi tagja a cikk írójának. 

Kétségtelen, határozottnak nem nevezhető kiállás! Ebből a választók nem tudják, hogy akkor az MM bojkottálja-e vagy sem a választásokat? Nagyon hasonlít arra a bizonyos filozófiai szamár esetére, amelyik addig habozott, hogy a két szénaboglya közül melyiket válasza, míg végül elpusztult. 

Csonka Áronnak, Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) elnökének, a kérdésre, „nem tart attól, hogy a bojkottal a magyar érdekképviselet súlya csökkeni fog Szerbiában”, az volt a válasza, hogy „itt semmi új nem fog történni.  Az előző választások után a VMSZ sehol sem lépett koalícióra velük annak érdekében, hogy ahol csak lehetséges, színtiszta magyar vezetés legyen a magyarlakta településeken. Ehelyett inkább különféle pozíciók megszerzése érdekében a szerb haladókkal alkottak koalíciót. – A mi bojkottunk most már aligha ronthatja a magyar érdekképviselet lehetőségeit, hiszen a VMSZ elérte, hogy a magyar jelenlét semmit nem oszt vagy szoroz köztársasági és a tartományi parlamentben, de az önkormányzatokban sem, még ott sem, ahol a magyarság többségben van – tette hozzá a VMDK elnöke.

Ebből a borúlátó válaszból, sajnos, a jelenlegi helyzet változatlanságába való belenyugvást, a tehetetlenséggel való megalkuvást lehet kiolvasni. Semmilyen ambíciót a választásokon való részvételre és a közösség helyzetének javítására irányuló törekvést!

Minkét szervezet tisztségviselőjének a szavaiból azt lehet következtetni, hogy az elkövetkező négy évben tovább romlik a magyar közösség érdekképviselete, csökken a döntéshozatali szervekben és folyamatokban való részvétele. 

Előre lemondani a választásokon való részvételről, a megmérettetésről, amikor – a magyarországi október 13-ai választásokhoz hasonlóan – az ellenzéki összefogás eredményt is hozhatna, nem csak politikai vakság, de vezetőkhöz nem méltó viszonyulás is. A bojkottba éppúgy bele lehet bukni, mint a választási vereségbe. Ha képtelenek részt venni a politikai megmérettetésben, adják át a helyüket olyan vezetőknek, akik vállalják a politikai küzdelmet.

Csonkáék az MNT választások bojkottálásából nem vonták le a következményeket. Hiába ámítja magát (és a közösséget) a VMDK elnöke azzal, hogy „a bojkott sikeres volt, mert a választási részvétel annyira alacsony lett, hogy a Magyar Nemzeti Tanácsnak már nincs legitimitása”. Annak ellenére, hogy szerinte „önmagáért beszél, hogy a 140 ezernyi, a választási névjegyzékbe feliratkozó magyarból csupán 34 ezren mentek el szavazni a VMSZ által állított Magyar Összefogás listájára”, Hajnal Jenő továbbra is az MNT elnöki tisztségében feszít.   

A Magyar Mozgalom részt vett a nemzeti tanácsi választásokon és szerzett is öt mandátumot. Ha a VMDK nem bojkottál, most bizonyára több ellenzéki tanácsnok lenne a testületben. Gondolkozzanak el ezen!     

November 27-én Szabadkán a Vajdasági Szociáldemokrata Liga (LSV), a Vajdasági Horvátok Demokratikus Szövetsége (DSHV) és a Vajdasági Párt (VP) elnöksége, az ülésen elfogadták a Memorandum Vajdaság jövőjéről című dokumentumot.[7]

– Tomislav Žigmanov, a DSHV elnöke szerint Vajdaság érdeke a decentralizáció, s hogy valóban teljes autonómiája legyen. A három párt szövetségét pedig mint komoly, modern, európai politikai alternatívaként jellemezte. Elmondta, a vajdasági horvátok, akárcsak a legerősebb politikai szervezetük részt akarnak venni a politikai döntéshozatalban, Vajdaságot pedig olyan régióként képzelik el, ahol az autonómia teljes gőzerővel üzemel, a helyi önkormányzatok pedig széles felhatalmazással rendelkeznek. Közös cél az EU-s integráció lehet, ami közös érdek, s az európai értékek meghonosításáért mindnyájunknak tennünk kell.[8]

Nenad Čanak, a Liga elnöke felszólított minden kisebbségi pártot, hogy csatlakozzanak a Vajdasági front koalícióhoz – olvasható az ülésről készült írásban. 

A MM és a VMDK vezetőinek nem-e csatlakozni kellene a három párthoz? A bojkott helyett, ideje lenne már valamit cselekedni is!

BOZÓKI Antal

Újvidék, 2019. december 1.

---

[1] mh: Kölcsönös bizalom a jogérvényesítésben. Magyar Szó, 2019. november 16., és Sastanak predsednika Nacionalnih saveta nacionalnih manjina i Ministra državne uprave i lokalne samouprave Branka Ružića [A nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsi elnökeinek és az államigazgatás és helyi önkormányzati miniszter együttes ülése]. https://www.nationalrat.rs/sr/131-nns-ministar, 2019. november 14.
[2] Lásd mh írást az 1-es alatt.
[3] Uo.
[4] Lásd a Joghátrány lett a magyar nyelv- és írás hivatalos használata! c. írásom. https://naplo.org/index.php?p=hir&modul=minaplo&hir=12058, 2019. október 13.
[5] P.E.: Jogi tanácskozás Zomborban. Magyar Szó, 2019. november 16. 5., és LMT: Jog és a gazdaság összefüggései. Magyar Szó, 2019. november 18. 5.
[6] J. SIMIĆ: Ištvan Pastor za "Novosti": Opozicija izgubila birače pa to krije bojkotom izbora [Pásztor István a Novostinak: Az ellenzék elvesztette a választókat és a választási bojkott mögé bújik]. http://www.novosti.rs/vesti/naslovna/politika/aktuelno.289.html:830819-Istvan-Pastor-za-Novosti-Opozicija-izgubila-birace-pa-to-krije-bojkotom-izbora, 2019. november 18. [09:02]. Lásd még P.E. A VMSZ önállóan indul a választásokon. Magyar Szó, 2019. november 19. 4.
[7] N. E.: Szabadka: Memorandumot fogadott el Vajdaság jövőjéről három párt.
https://www.vajma.info/cikk/vajdasag/24442/Szabadka-Memorandumot-fogadott-el-Vajdasag-jovojerol-harom-part.html, 2019. november 27. [14:15]
[8] Uo.

Nem a tietekért jöttünk, hanem tiértetek! (I. rész)

Két bácskai katolikus pap, aki a háború idején Horvátországban szolgált

Az 1991-ben kitört délszláv háború idején két vajdasági magyar katolikus pap rendszeresen átjárt a fegyveresek által ellenőrzött bezdáni hídon a Drávaszögbe szolgálatot teljesíteni. Hat éven át szentmisét tartott, keresztelt, bérmált, esketett és temetett a határhoz legközelebb eső, jobbára magyar lakosú falvakban – leginkább Vörösmarton és Csúzán. Az idősebbik, a tapasztaltabbik Mikity Ede plébános volt, aki akkoriban a szilágyi hívek lelki vezetőjeként tevékenykedett, úti- és szolgatársa pedig az akkor 26 éves, frissen – 1991. június 29–én – felszentelt zombori segédlelkész, Fuderer László. 

Vörösmart Szent Kereszt Megtalálása római katolikus temploma 1752-ben épült  

 

Nekem itthon el volt készítve a koporsó

Mikity főtisztelendő már nagyon régóta a zentai Szent Ferenc-plébánia lakója, és bár sokat tudna mesélni a Jugoszláv Néphadsereg által megszállt falvakban szerzett élményeiről, nem kíván róluk beszámolni. Röviden csak ennyit mondott: – Én a küldetést Krisztustól kaptam, mindent kizárólag Isten iránti dicsőségből tettem. Nem várok érte se köszönetet, se elismerést, se apáti, se préposti kitüntetést!

Amikor átmentünk Horvátországba, azzal kezdtük a bemutatkozást, hogy mi nem azért jöttünk ide, hogy jól járjunk, mi nem akarunk innen semmit se elvinni, nem a tietekért jöttünk, hanem tiértetek! Volt olyan vasárnap, amikor 250 kilométert autóztam: megtartottam reggel 7 órakor Gomboson a szentmisét, aztán átmentem Szilágyira, ahol 8 órától volt a mise, 9-kor kezdtem Szontán a horvát nyelvűt, 10 órára visszarohantam Szilágyira, hogy megtartsam az ottani második misét, 11órára meg már Apatinban kellett lennem, hogy kezdődhessen a német nyelvű szentmise. Ebéd után pedig indultam át Vörösmartra, ahol 2 órakor tartottuk a szertartást. Általában háromfajta őrhelyen haladtam át, ahol mindig megállítottak, igazoltattak. Nehéz idők jártak akkoriban, kerültünk életveszélyes helyzetbe is, fel kellett készülnünk a legrosszabbra is. Nekem itthon el volt készítve a koporsó. Amikor Szilágyiról eljöttem, otthagytam a templomban (a szemfödél még most is megvan). Egyszer kíváncsiságból megmértem, kiderült, hogy nem is fértem volna bele, néhány centivel rövidebb volt.

Nem akarok erről bővebben mesélni senkinek sem. Amikor zengett az ég, akkor nem állt mellettünk senki, se egyházi, se világi vezetők – magunkra hagytak bennünket. Senki nem kérdezte meg, hogy bírjátok-e, senki nem jött el hozzánk, se az egyházból, se politikus, se újságíró. Eddig ez senkit nem érdekelt. Most se használjon fel engem senki politikai célokra. Kitüntetés sem kell senkitől. Ha adtak volna, se vettem volna át. A magyarságnak itt soha nem volt jó vezetője. A politikusok mindig csak a saját megélhetésükkel törődtek. 

Csúzán imaházban tartották a szertartást, a Szent Antalról elnevezett új templomot 2005-ben kezdték építeni, 2008-ban szentelték fel

Nemcsak a civileket, a papokat is üldözték

Fuderer László most az óbecsei belvárosi plébánia vezetője, és szívesen felidézte a Drávaszög-i emlékeit.

– Izgalmasan kezdődött az Ön számára a papi hivatás. Fiatalon bedobták a mélyvízbe.

– A Szabadkán történt pappá szentelésem után Zomborba helyeztek, Josip Pekanović főtisztelendő mellé kisegítőnek. Miután Horvátországban kitört a háború, a Drávaszöget hatalmukba kerítették, a szerbség megalakította a maga úgynevezett krajináját, ahol nemcsak a civil lakosságot üldözték, hanem a papokat is. Az ellenségnek tekintett horvát katolikus lelkészek közül többen is elmenekültek. Akiről biztosan tudom, hogy mindvégig ott maradt és kitartott, az a kiskőszegi plébános, Antun Kovačević volt. A negyvenes éveiben járt, és az ottani katolikusok legjelentősebb közösségében, Vörösmarton is szolgált, meg a szomszédos kis faluban, Csúzán.

– Horvát nyelvű szentmisét tartott az ottani magyar híveknek?

– Nem, igyekezett gyorsan megtanulni magyarul, és így minden közösséghez a saját anyanyelvén szólhatott. Nem Bácskából került át, hanem horvátországi, diakóvári születésű volt. Mivel nem akarta elhagyni se a szülőföldjét, se a híveit, a története nagyon szomorúan végződött. Elvitték, megkínozták, szinte agyonverték. Lábra se tudott állni, olyan állapotban volt. A vörösmarti egyházközség akkori vezetője, a hatvanegynéhány éves Tűr Jani bácsi – mivel nem volt autója – traktorral ment el érte, beletette a jószágszállító-ketrecbe és hazavitte. A saját otthonában ápolgatta, és amikor már valamennyire felépült, áthozták Zomborba, utána Magyarországra került, és később ő lett a Budapesti Horvát Nagykövetség lelkésze.

– Isten tervei, útjai kifürkészhetetlenek… Mikor jelezték az ottani hívek, hogy szükségük lenne papra?

– Annyit tennék hozzá, hogy az eset után Tűr Jani bácsit is bevitték, és őt is kegyetlenül összeverték. Elvesztette a hallását, aztán mindkét szemét megműtötték, végül az egyik veséjét is el kellett távolítani. Ha jól emlékszem, 1996-ban halt meg. Most egy emléktábla őrzi a nevét a templom falán. Visszatérve a szolgálatunkhoz: az ottaniak szeptemberben jelezték, hogy szükségük lenne papra. A közösség vezetői – lépésről lépésre ugyan –, de sok mindent kiharcoltak. Kezdetben csak a napi háromszori harangozást engedélyezte a hatóság, később már szentmisét is lehetett tartani. A temetéseket az érkezésünk előtt a bezdáni plébános, Kecskés Maconkai Ferenc végezte. Ő már akkor is 70 éven felül volt, ezért azt gondolták, hogy egy fiatalabb pap jobban megfelelne. Ekkor kaptuk mi a feladatot. Azt nem vállaltuk, hogy minden vasárnap átjárunk, mert itthon is helyt kellett állnunk, így eleinte csak havonta egyszer mentünk, később pedig már két alkalommal, és az esztendős ünnepekkor rendszeresen. Mikity Ede Vörösmarton végezte a szolgálatot, én pedig Csúzán.

Szabó Angéla