Két bácskai katolikus pap, aki a háború idején
Horvátországban szolgált
Az 1991-ben kitört délszláv háború idején két
vajdasági magyar katolikus pap rendszeresen átjárt a fegyveresek által
ellenőrzött bezdáni hídon a Drávaszögbe szolgálatot teljesíteni. Hat éven át
szentmisét tartott, keresztelt, bérmált, esketett és temetett a határhoz
legközelebb eső, jobbára magyar lakosú falvakban – leginkább Vörösmarton és
Csúzán. Az idősebbik, a tapasztaltabbik Mikity
Ede plébános volt, aki akkoriban a szilágyi hívek lelki vezetőjeként
tevékenykedett, úti- és szolgatársa pedig az akkor 26 éves, frissen – 1991.
június 29–én – felszentelt zombori segédlelkész, Fuderer László.
Több
puska csöve meredt ránk
Fuderer főtisztelendő úrral a napokban készült a
beszélgetés Óbecsén, a belvárosi plébánián. Az első rész folytatása következik.
Fuderer László
–
Hat éven keresztül jártak át, akkor is, amikor ez még veszélyes vállalkozásnak
számított. A batinai hídon való átkeléskor több ellenőrzőponton haladtak át.
Kellett-e ehhez valamilyen hatóságtól, egyháztól beszerzett engedély?
– Eleinte szabadon közlekedhettünk, szinte minden
hivatalos dokumentum nélkül, de később már többféle átlépési engedélyt
követeltek. A vége felé már Pélmonostorról kellett kérnünk jóváhagyást, de
olyan esetre is emlékszem, amikor még az útlevelünket is követelték. Volt
olyan, hogy a híd mindkét oldalán két-két ellenőrzőpontnál is megállítottak
bennünket. Egyszer a benzinkútnál kiszállítottak a kocsiból, átnézték a táskánkat,
ki kellett forgatni a zsebeinket, még a pulóverem alatti ing zsebét is ki
kellett rázogatni. Az autót is nagyon aprólékosan átvizsgálták. Mindeközben ott
álltunk az út mellett és több állig felfegyverzett rendőregyenruhással néztünk
szembe, több puska csöve meredt ránk. Nem találtak semmit.
–
Mely településeken szolgáltak?
– Legelső alkalommal Kiskőszegen temettem egy szerb
elhunytat, nem tudtam, hogy milyen fogadtatásban lesz majd részem a szerb
többségű faluban, de szerencsére minden simán lezajlott. Jártunk Karancson is,
Hercegszöllősön, Sepsén, Bellyén. Emlékezetes maradt számomra az a délután,
amikor négy temetésem volt: egy Zomborban, egy Vörösmarton, aztán vissza
Zomborban, majd újra át Vörösmartra. Mind a négy esetben fél órám volt az útra
és fél óra maradt a szertartásra.
Sokat
szenvedett az ottani lakosság
–
Szentlászlóra és Kórógyra nem mentek át megnézni az ottani rombolás nyomait?
– Ott nem jártunk. Amikor azonban a krajinai szerb
hatalom (1992-ben) bevezette a kötelező iskolai hitoktatást, de úgy, hogy se
pap, se hitoktató nem volt hozzá, akkor még a hittanórákat is magamra
vállaltam. Csúzán negyedik osztályig tanulhattak anyanyelvükön a magyar
gyerekek, utána pedig átjártak Vörösmartra (ez most is így van). Csúzán
összevont osztályokban 7-8-10 hittanosom volt, Vörösmarton pedig mindig egy
egész osztály. Elsőáldozást minden évben tartottunk Vörösmarton, oda hozták a
környékbeli gyerekeket is, bérmálás viszont csak egy vagy két alkalommal volt. Sepsén
meg Kiskőszegen még búcsút is tartottunk néhány évben, de akkor már több bácskai
pap is jött velünk: Bunford Vilmos, Pásztor Árpád, Erhard Róbert.
–
Milyen körülmények között éltek az ottani emberek?
– Hat hónapig nem volt áram a faluban. Láttuk a
szétlőtt házakat, a golyók nyomait a falakon, az ablakoknál. Szerencsére az
egymásközti leszámolások akkorra már lezajlottak – mert voltak áldozatok,
történtek gyilkosságok, rablás, fosztogatás ott is előfordult. Megfigyeltem egy
elhagyatott épületet Csúza és Hercegszöllős között, először csak a cserepeket
szedték le, aztán elbontották a tetőszerkezetet, majd az ablakok is eltűntek,
végül szinte semmi nem maradt a házból. Különösen 1996 elején láttuk azt, hogy
vittek mindent, ami csak mozdítható volt. Sokat szenvedett a lakosság, de igyekezett
feltalálni magát. Tudták, hogy mit hova kell még idejekorán elrejteni, mit kell
elásni, és kialakult a hasznos „cserekereskedelem”, tojást, húst, paprikát
adtak egymásnak, kinek mire volt szüksége, és így sikerült túlélniük. Kitartást,
összefogást tanulhatnánk tőlük. Megesett, hogy a hídon való átkeléskor
feltartóztattak, és késtem a misekezdéssel vagy a temetési szertartással akár
20-40 percet is, de senki nem mozdult, amíg oda nem értem, nem széledtek szét,
még csak nem is zúgolódtak. Erősen ragaszkodtak a hitükhöz is, mert azért
bátorság kellett ahhoz, hogy a szerb hatalomtól folyamatosan követeljenek
valamit…
–
Mikor jártak ott utoljára?
– Az utolsó alkalom, amikor szolgálatot
teljesítettünk, az 1997 augusztusában volt Vörösmarton. A szentmise kezdete előtt
már ott várakozott az új horvát plébános. A szertartás után elköszöntünk és
eljöttünk, papként akkor jártam ott utoljára, de „civil emberként” még később
is átmentem borért, leginkább Lisztovics
Lajcsi bácsihoz. Ott találkoztam több ízben is az UNPROFOR tábori lelkészével,
mert a békefenntartók is Lajcsi bácsi borát részesítették előnyben. Persze
jártam más pincészetekbe is. De hogy dicsekedjek is valamivel, mert szép dolgok
is történtek odaát: a papi hivatást választotta egy vörösmarti fiatal, aki még
a háború idején született, én kereszteltem, és az én hittanosom volt. Almási Róbert a neve, és úgy tudom,
hogy most Kiskőszeg plébánosa.
Hordták
át a halottakat a zombori temetőbe
– Említette, hogy elsősorban zombori
segédlelkész volt, és „csak úgy mellékesen” átjárt a Drávaszögbe is, Zombor
pedig akkor (éppen a közelsége miatt) részese volt a háborús történéseknek. A
város kórháza hadi kórházként működött, egy ott dolgozó magyar orvos és nővér
mesélt nekem az akkori állapotokról. Papként mit tapasztalt?
– A mentőautók látványa mindennapos volt a városban,
láttuk, ahogy hordták át a sebesülteket. A temetésekből nekünk is jutott bőven.
A helyi temetkezési vállalattól mindennap megkaptuk az engedélyeket a
temetkezésre. Egyszer arra lettem figyelmes, hogy az 56-os sorszámú után a
200-valahányas engedély következett. Másnap egy újabb nagy számbeli ugrás
történt, és akkor szóvá tettem, hogy ez miért van így. Ennyire hanyagul végzik
a nyilvántartást? Kiderült, hogy azok nem a városban hunytak el, hanem horvát
területről szállították át a holttesteket. És miután rákérdeztem, kétféle
nyilvántartást vezettek, külön a zombori halottakról, és külön a hozzánk
szállítottakról, de akkor már nem nézhettem bele abba a másik nyilvántartásba.
–
És azokat hol temették el?
– A városi temetőben, egy tömegsírba. Pár száz
katona ott van eltemetve.
–
Azokat az embereket talán még most is valaki hazavárja…
– Szomorú, de így igaz.
–
Mióta szolgál Óbecsén?
– Több mint
húsz 20 éve.
–
Gondolom, itt is, mindhárom katolikus templomban megfogyatkoztak a hívek.
– A fogyatkozás szembetűnő, a statisztika azonban nem
mutat lényeges eltérést a korábbi évekéhez viszonyítva, mert a fiatalok, még
itthon kötnek házasságot, ha utána el is mennek külföldre, és a gyerekeiket is
hazahozzák megkeresztelni. Amíg a szülők, nagyszülők élnek, addig ez nyilván
így lesz, utána viszont…
…jobb
nem is gondolni arra, hogy mi következik.
Szabó
Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése