„MERT KELL VALAKI MINDIG, AKI A VIHARRAL
SZEMBENÉZZEN!”
Vannak mondatok, melyek az ember
emlékezetében rögzülnek, és hosszú időn át, mint a termőföldben a szívós
tarack, kiirthatatlanok maradnak. Egy ilyen – nyilván mélységes felháborodás
nyomán született – mondatot a húsz évvel ezelőtti, Bosznia elleni „szerb
dzsihad” kapcsán gyűjtöttem be. Így hangzik: „Zar ima te situacije gde fucking Srbi nisu ugroženi?” Szorosan ehhez a gondolatmenethez kapcsolható továbbá
Vojislav Šešelj egykori sommás kijelentése is, amely szerint: „A szerb népet senki sem tarthatja hosszú
időn át megosztottságban”. Az
idő tájt sokan talán még úgy véltük, hogy kizárólag csak a valóság talajától
jócskán elrugaszkodott, önmagát „mennyei nemzetként” meghatározó, militarista
térnyerésre törekvő szerbség eszement ideológiája miatt válhatott 1991 őszén
földi pokollá Vukovár és 1995 nyarán vérfürdővé Srebrenica. „A szerbek nemzeti egységének
és egymás közti harmóniájának megteremtése” – szintén a csetnik vajdától
származó idézet – mint ürügy a balkáni őrület kirobbantására, nyápican
vérszegény okocskának számított volna. Mint ahogyan az is volt. Mégis majdnem
egy egész országra kiterjedő öldöklés vált belőle. A második világégés után ez
volt az első háború Európában. Európa pedig nem tudott mit kezdeni vele. Csak
nézte.
Van egy
vers Vukovárról…
Szimpla, semmitmondó, említésre
sem érdemes. Illetve mégis. Mert szerepel, sőt ismétlődik benne két
szörnyűséges mondat. Amely pedig egyáltalán nem a keresztény megbocsájtásról
szól. A szerzője kereken kimondja: átkozott
legyen, aki csak egy ujjal is hozzányúlt Vukovárhoz, aki bántotta, átkozott legyen, aki azt a sok
szörnyűséget művelte az ő imádott szülővárosával. Fejbe kólintott, amikor
először láttam a horvát nő által írt szöveget, és azóta is, valahányszor
újraolvasom, fölszisszenek. Mert hiedelem meg babonaság ide vagy oda, mi van,
ha mégis fog rajtuk az átok, mi van, ha a beteges „kívánság” egyszer csak
beteljesedik?
A legelső alkalommal még arra
gondoltam, hogy a Szerbia elleni NATO-s légicsapások idején jómagam is kívántam
hasonlókat az élet s halál urának számító Szabadság Elvtársnak. Mert akkori
eget verő elkeseredésemben még úgy hittem, hogy a híresen hírhedt balkáni
hentes – ha közvetett módon is, de – megrövidítette a megbetegedett apám
életét. (A bombázás hónapjaiban minden felszerelést kivontak a vajdasági
kórházakból, így a tartományi székvárosban is szinte semmi nélkül műtöttek.
Apám orvosának egy kockás asztalterítőt tekertek a fejére, úgy végezte az
operációt. Nem számított nagy csodának, hogy a beavatkozásból pillanatok alatt
fertőzés keletkezett, onnantól pedig mind közelebb lopakodott hozzá a halál.)
Azóta már nem hibáztatok senkit sem, és másként látom ezt a régi történetet,
ahogyan Vukovár 22 évvel ezelőtti ostromát is.
Három
napból három hónap…
Akkortájt ha valakire
rákényszerítették a Jugoszláv Néphadsereg egyenruháját, az könnyen a baranyai,
a kelet-szlavóniai hadszíntéren találta magát. Vajdasági magyar ember létére.
Akár fel sem tette önmagának a kérdést, akár meg is válaszolta, hogy
tulajdonképpen mi a búbánatot is keres idegenben, a horvátok földjén, amint
bakabakancsával átlépte az akkor még két tagköztársaság határvonalát,
számíthatott arra, hogy ellenségnek tekintik. Vukovár három hónapon át tartó
poklából sok bácskai/bánáti magyar férfi számára nem volt visszatérés. A
sorkatonák, a tartalékosok és az önkéntesek közül a legtöbben talán éppen 1991
őszén haltak meg. Persze nem mindannyian horvát fegyverek által.
Sokszor elmondták, hogy
Szentlászló, az ősrégi kicsiny magyar falu 152 napon át ugyanúgy az első
védvonalat jelentette Eszék városának, mint 3 hónapon keresztül Vukovár is
magának a horvát fővárosnak, Zágrábnak. A szerb harci stratégák eredetileg úgy
tervezték, hogy egy villámakció nyomán, minden nehézség nélkül, röpke 3 nap
alatt elfoglalják Vukovárt. A reguláris hadseregnek Šešelj zsoldos önkéntesei
és Arkan Tigrisei is „besegítettek”. Akkor még az erősen raccsoló vörös
csetnikvezér katonái ezt dalolgatták: „Aoj
Slobo, šalji nam salate, biće mesa,
klaćemo Hrvate!” Csak aztán a haditervük valahogy úgy járt, mint a híres
pacséri rétes.
A horvát
legendás hős…
Bizonyára minden háborúnak
megvannak a maga népszerű hősei, a maga legendás harcosai. Vukovár védőinek
bátorságát egy 47 éves katona, a helyi védelmi egységek parancsnoka, Blago Zadro jelképezte. A legelső,
védőkből álló brigádot is ő szervezte meg. Méghozzá éppen abban a Trpinjska cesta nevű helységben
(Vukovár és Eszék között), amely később „tanktemető” néven vált ismertté. Ott
ugyanis hatalmas veszteség érte a Jugoszláv Néphadsereget: a horvátok mintegy
300 páncélozott járművét semmisítették meg. (Annyi volt ott a tank, hogy
nem le sem lehetett fényképezni! – mondták.) A katonaság ennél az alig
2000, szinte vegytiszta szerb lakosú falunál kísérelte meg még szeptemberben
áttörni a horvátok védvonalát. Noha aztán Vukovárt nem csupán elfoglalták,
hanem a földig rombolták, a kis település a hősies horvát ellenállás
szimbólumává vált.
Természetesen Blago Zadro köré is
legendákat gyártottak. A harcok kirobbanásakor azt mondta neki az édesanyja:
„Úgy menekülnek az emberek, mint a hangyák. Menj el te is a családoddal!” Mire
a fia: „Gyáva ember lennék, ha elmenekülnék. Hogy állhatnék azok a szülők elé,
akik majd elveszítik a hozzátartozóikat, én viszont életben maradok?” Ezért
aztán elsőként indult a harcba. A sorsát pedig mintha csak előre látta volna…
Hallgattak,
sírtak, hánytak…
Az ostrom, illetve az az alóli
felszabadulás után Vukovár halott városnak számított. (Ezzel is mintegy
alátámasztva azt a régi bölcseletet, amely szerint az igazságot a szétlőtt városokban kell keresgélni.) Az év elején még 40 ezernél is több lakosa volt,
1991 őszére viszont mintegy ezren maradtak a füstölgő romok között.
A késztetés, hogy (álljon bár
tótágast a józanul mérlegelő logika, és váltson ki akármilyen megrökönyödést),
időnként valakinek szembe kell néznie a
viharral, sok embert már közvetlenül a fegyverek elhallgatása után a fekete
fantomvárosba hajtott. S bennük talán éppen az izgága kíváncsiságból volt a
legkevesebb.
A háborút még sosem látott
újságírót azzal a jó tanáccsal indították útjára, hogy: kerüld a föltűnést, óvatosan
kérdezősködj, inkább csak nézelődj, és ha úgy érzed, nem bírod tovább, mert
hánynod kell, akkor csak hányd el magad nyugodtan. Helybeli segítője, aki
végigkalauzolta a városon, elmesélte neki, hogy néhány nappal korábban egy
külföldi tudósítókból álló csoportot gardírozott. Azok úgy reagáltak a
szellemváros utcáin látottakra, hogy bénultságukban az égvilágon semmit nem
kérdeztek, és a döbbenettől csak sírtak. A fotós is csak egy jó fél óra
elteltével vette elő a táskájából a fényképezőgépét…
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése