„Felelősek vagyunk a sorsáért!”

(Születésnapot ünnepel a Szabadkai Rádió)

Amikor az idén 45 éves Szabadkai Rádió kényszerű kilakoltatása kapcsán Németh Ernő, a magyar nyelvű műsorok megbízott felelős szerkesztő a nyáron úgy nyilatkozott, hogy ha lenne hozzá erejük meg kedvük, az eset miatt alighanem botrányt kellene csinálniuk, akkor a médium egyik régi oszlopos tagja (ma már nyugdíjas), Pölhe Géza ezt a kijelentést azzal toldotta meg, hogy: „Félő, hogy itt már a botrány sem segítene. A Szabadkai Rádió a város mostohagyermeke lett. Az egy külön kérdés, hogy ki tette azzá. Abban viszont, hogy a rádió sorsa így alakult, mi, egykori munkatársak is (talán nem is kicsit) felelősek vagyunk.”

Miért gondolja úgy, hogy tehettek volna bármit is az akkori politikai döntés ellenében?

– Ott kezdem, hogy a Szabadkai Rádió a Városházán nagyon jó helyen volt. Ott kellett volna maradnia. Nem üldözte el senki sem. Az első baklövést akkor követte el, amikor 1977-ben a Jovan Mikić utcába költözött. Az történt, hogy akkoriban jött divatba az a hülye „társadalmi önvédelem”, Nagy Ernő, a rádió igazgatója pedig az ilyesmit komolyan vette. Mivel a Városházára akkor is százával jártak az ügyfelek naponta, kitalálták, hogy egyszer majd valaki kapuzárás után szándékosan bent marad az épületben, elrejtőzik, és (így mondták akkor) „támadást intéz a rádió ellen”. (Nyilván ma már csak mosolygunk rajta.) Persze volt ebben a hurcolkodásos döntésben némi egyéni babérszerzés is, hogy akkor majd az ő nevéhez fűződik a saját székházba való költözés, és az ő irányítása alatt válik a rádió önállóvá… A legnagyobb baj mégis az volt, hogy az új épületet a politika jelölte ki a számunkra. Az akkori politikusok pedig azt hitték magukról (sajnos mi is róluk), hogy mindenhez a legjobban értenek, és hogy a döntéseik örökérvényűek lesznek majd. A pártkabinetben megszületett a határozat, utána pedig következett a nyilvános vitának nevezett talpnyalás. A politikusok persze számtalan téves döntést hoztak. Gondoljunk csak a villamosvasút megszüntetésére, a túlméretezett szakszervezeti székházra vagy a Nitrogénművek telephelyének a megválasztására! (Ez is érdekes: annak idején, amikor a Nitrogénművek épült, azt beszélték, hogy azért nem a Palics környéki értéktelen, szikes földterületet választották, mert a hadsereg helytelenítette: közel van a határhoz és belőhető.) Szóval azon se kell csodálkoznunk, hogy a Szabadkai Rádió is ilyen „nesze semmi, fogd meg jól” politikának az áldozata lett. Mi pedig naivan azt gondoltuk, hogy az új épület most már a miénk, biztonságban vagyunk, tulajdonjogilag is minden rendben van, és senkinek sem jutott eszébe, hogy kételkedjen. Azt az épületet lakhatóvá tettük a rádió számára, kiépítettük a stúdiókat – a sokévi bérleti díjat viszont fordíthattuk volna műszaki fejlesztésre, ha okosak vagyunk. Még egyszer mondom, azért, hogy a mostani fiatalok is okuljanak belőle: mindannyian felelősek vagyunk, mert nem lett volna szabad azt hinnünk, hogy a politikusok mindig mindent a legjobban tudnak, ahogyan abban sem kellett volna hinnünk, hogy az a rendszer majd örökre megmarad.

Látta-e már a legújabb helyszínt, ahová a nyáron költözött a Szabadkai Rádió?

– Még nem jártam náluk, de a pénteki születésnapi ünnepségre már azért is elmegyek, hogy meglássam, most honnan sugározzák a műsort. A kollégáktól csak annyit hallottam, hogy kissé szűkösen vannak. A politikusok meg nyilván úgy vannak ezzel, hogy örüljenek a rádiósok, hogy kapták és ne nagyon panaszkodjanak…

Mivel Ön olyan ember, aki mindig is komolyan vette a maga mesterségét, gondolom, hogy most is követi a vajdasági magyar újságírás helyzetét. Miskolczi József pár hónappal ezelőtt úgy nyilatkozott, hogy régebben kapásból föl tudott sorolni legalább 30 kiváló tollú itteni újságírót, most viszont jó, ha öt nevet össze tud szedni…  

– Az az igazság, hogy alaposan lezüllesztették ezt a szakmát. Ha ma a kezembe veszek egy itteni lapot, akkor először átfutom a címeket, és ha valamelyik fölkeltette az érdeklődésemet, akkor megnézem, hogy ki az írás szerzője, és csak utána döntöm el, hogy elolvasom-e egyáltalán. Idáig jutottunk… Régen az öreg újságíró mellett ott dolgoztak a slapajok. Naponta elküldte őket különböző helyszínekre, eseményekre, hogy információt gyűjtsenek. Amit aztán vagy ő foglalt össze egy írásban, vagy megfogalmaztatta velük. Ma azt látom, hogy a fiatalok mindenkinél mindent jobban tudnak.

Bekerülnek egy szerkesztőségbe, és egy-két hónap múlva már a legnépszerűbb hírműsort szerkesztik. Anélkül, hogy előtte esetleg éveken át tanulgatták volna a szakmát.

Ifjúkori cimborámmal, megboldogult Csorba Pistával nagyon sokat beszélgettünk a mi újságírásunk helyzetéről. Amikor már beteg lett, szinte naponta hallottuk egymást telefonon. Ő panaszolta el egyszer, hogy a frissen megjelent Magyar Szóban egy címben óriási hibát vétett a szerző, amit aztán a lektor sem vett észre. Ő meg szóvá tette. Miközben szelíden magyarázta a tudnivalókat, az ifjú munkatárs rá sem hederített, helyette nagyokat szippantott a cigarettájából, és a végén kissé gúnyosan megjegyezte: „Nem úgy van az, Pista bácsi!” Hát, ennyit erről.

A Szabadkai Rádió a napokban ünnepeli fennállásának 45. évfordulóját. Az ünnepre való készülődés ürügyén kérdeztem a magyar szerkesztőség vezetőjétől, Németh Ernőtől, hogy mennyire elégedettek azzal az új székházzal, amelybe a kényszerű kilakoltatást követően öt hónappal ezelőtt költöztek be.

– Sok szép emléket otthagytunk a Jovan Mikić utcában, de pár évtized múlva talán majd az itteni újrakezdésre is ugyanilyen nosztalgiával gondolunk vissza. Összevetve a régi körülményeinket a mostaniakkal, azt hiszem, hogy összességében elégedettek lehetünk. Itt vagyunk a város központjában, egy gyönyörű épületben. Az önkormányzat mindent előkészített a számunkra. Igaz, a stúdiónk lehetne valamivel tágasabb, de nem panaszkodunk. Mivel az épület a város tulajdona, még bérleti díjat sem kell fizetnünk.

Ha már pénzt nem kérnek tőletek a politikusok, akkor kérnek-e esetleg mást cserében? Mondjuk kizárólag önkormányzati témákat preferáló műsorokat?

 – Azt sem. Ilyen jellegű elvárás nem volt. Egyébként is rendszeresen foglalkozunk a helyi történésekkel.

Pásztor István, a VMSZ vezetője az utóbbi időben többször is támogatóan nyilatkozott a rádióról. Furcsa, hogy nem a Pannon RTV-t népszerűsítette…

Amikor először merült föl a rádiónk esetében a magánosítás lehetősége, illetve veszélye (azt hiszem, 2007-ben), akkor éppen ő volt az a politikus, aki ezt a legerélyesebben ellenezte. Nekünk nincs az ellen semmi kifogásunk, hogy a Pannon RTV legyen az úgymond vezető délvidéki magyar médium, mert úgy is mindig a hallgató választ, a rádióhallgató lesz az, aki majd eldönti, hogy melyikből válhat vezető médium. Mi már több esetben fölvetettük, hogy próbáljuk meg valamilyen igazságos módon fölosztani ezt a mi kis médiapiacunkat, hogy végre mindenki megtalálhassa és elfoglalhassa a maga méltó helyét. Azt ajánlottuk, hogy az Újvidéki Rádió legyen egyfajta vajdasági Kossuth Rádió, a miénk viszont alakuljon át családi rádióvá… Bárhogy lesz is, a számunkra az a legfontosabb, hogy elkerüljük, hogy megússzuk a privatizációt, és az, hogy megmaradjon számunkra a továbbiakban is a normatív támogatás. Utána pedig kicsit felerősíthessük a szerkesztőséget – külmunkatársakkal is, műszakilag is. Én több rádióállomást hallgatok interneten rendszeresen. Velük összehasonlítva magunkat, azt mondhatom, hogy nincsen okunk szégyenre. Valahol ott-tartunk mi is, ahol a határon túliak, a marosvásárhelyiek, a pozsonyiak vagy a lendvaiak. Nem maradunk el mögöttük semmiben sem, ez viszont elégedettséggel tölt el bennünket.

Legyen szép ünnepetek!

Köszönjük.

Szabó Angéla