Egyelőre még tömény hallgatás övezi a vajdasági mezőgazdasági termelők
súlyos adótartozásainak ügyét. A vaskos csendnek több oka is lehet. Az egyik
ilyen ésszerűnek tűnő magyarázat nyilván az, hogy az adóhivatal (rafinált
módon) nem kívánt egy minden községre kiterjedő, általános és egyidejű
„razziát” indítványozni, mert tudták, hogy az komoly fölháborodást fog
kiváltani az érintettekből. Inkább kiszemeltek egyetlen önkormányzatot a sok
közül, és az ahhoz tartozó települések lakóin kezdték meg elverni a port. A
sort a „trehány adófizető” óbecseikkel kezdték. A hivatali nyilvántartásból
kimazsolázták azokat a péterrévei, bácsföldvári és dreai gazdákat, akik
már évek, évtizedek óta nem fizették a földművesek kötelezőnek mondott
nyugdíjbiztosítását. A tartozás összegét egy felszólítás keretében kipostázták
a számukra, s ha azt 5 napon belül nem egyenlítették ki, máris megjelentek
náluk a kényszerbehajtók. Az adósok első riadalmukban azt sem tudták mitévők
legyenek, kihez is forduljanak segítségért. Félnek és féltik a termőföldjüket,
amely az életet jelenti a számukra. A sorstársak egyelőre még egymással is alig
keresnek és tartanak kapcsolatot.
Csendben várják, hogy a (több százezres, milliós) tartozás fejében
„lefoglalt” parcelláikat elárverezzék. Úgy látszik, nem sok segítségre
számíthatnak. Az állam pedig könyörtelenül követeli a magáét. Miközben
elegánsan szemet huny afölött, hogy valójában ő maga is kőkemény adósnak
számít, mert hatalmas adóssággurigát görget maga előtt. Épp a napokban derült
ki, hogy terület alapú támogatás formájában mintegy 12 milliárd dinárral tartozik a termelőknek. Neki azonban nincs
félnivalója, nála nem nyomkodják a kilincset a végrehajtók.
Se kicsinek, se nagynak nem
érdeke…
A „nagy adósok” részéről megnyilvánuló látszólagos érdektelenség másik oka
valószínűleg a mezőgazdaságból élők
megosztottságában rejlik. Az épp csak zsebkendőnyi parcellán gazdálkodó,
jelentéktelennek számító földművesek gyengék, erőtlenek és szervezetlenek. Az
érdekképviseletük gyatra, a hangjuk még a kerítésen sem hallatszik át, így ők
teljesen magukra hagyatva nyögik a kötelezettségek terheit. Ha csupán egy-két
hold termőfölddel rendelkeznek, annak jövedelméből, még ha akarják, akkor sem
tudják fizetni a nyugdíjbiztosítást. Márpedig ennek összege az idén elérte a 90
ezer dinárt. Azokról nem is beszélve, akik bérbe adták a földjüket, és akik
talán nem is kaptak annyi bérleti díjat (árendát), amennyi járulékot most tőlük
követelnek. (Egyébként nagy kár, hogy az adóhivatal megszüntette azt a korábbi
gyakorlatot, hogy minden egyes termelő esetében kiszámította és a kiküldött
végzésen feltüntette az adóköteles évi kataszteri jövedelmét. Abból ugyanis
világosan lehetett látni, hogy kinek
mennyiből kell(ene) megélnie. Abból most is kiderülne, hogy az egy-két
holdasoknak az évi 200-300 dinárt kellene ügyesen „beosztaniuk”. Ami már
önmagában is ordító képtelenség. A másik abszurdum pedig az, hogy ezt az alig
pár száz dináros évi jövedelmet a mi Szerbiánkban 90 ezer dinárral
megadóztatják. Nem hiszem, hogy létezik a világon még egy ilyen ország! Amint
azt sem hiszem, hogy ha egy unatkozó jogászokból álló csoport ez ügyben perelné
az adóhivatalt vagy magát az államot, akkor az ügyet elveszítené. A tenyérnyi
földterülettel rendelkezőktől ugyanis (ha semmilyen egyéb jövedelmük, bevételi
forrásuk nincsen) nem elvenni kellene, hanem adni nekik. Ezek ugyanis
egytől-egyig súlyos szociális esetnek számítanak. Akár még azt is
megkockáztatom, hogy már nem is
léteznek, nem is élnek, mert már régen éhen haltak. Őket egyszerűen nem lehet
rákényszeríteni arra, hogy úgynevezett „nyugdíjalapot” teremtsenek maguknak,
mert nincs nekik miből.
A tehetősebb nagygazdának, a tőkeerős, több száz hektáros termelőnek, de
még az igazi díszparasztnak sem érdeke, hogy idős korára majd nyugdíjas váljon
belőle. Ő akár a mellényzsebből is kifizethetné az évi 90 ezer dinárt, mert az
neki meg sem kottyanna, őt azonban a majdani, a várható nyugdíj összege az, ami
nem motiválja fizetésre. (Olyan gyalázatos, hogy jobb lenne nem is említeni.) A
gazdag gazdáéknál a havonta csepegtetett 9-10 ezer dinár a családi
költségvetésben se nem oszt, se nem szoroz. Ő vígan elvan e nélkül a földműves
nyugdíjnak csúfolt állami alamizsna nélkül is. Esetleg csak elsírhatja magát
tehetetlen dühében, ha arra gondol, micsoda balek volt, amikor annyi éven át
kötelességtudóan lapátolta a pénzt a feneketlen nyugdíjalapba.
Aki példás adófizető, annak sem
érdeke…
Folytatva az elemzést: érdemes-e nyugdíjról álmodnia/ábrándozni annak, aki
eleinte komolyan vette ezt a kötelezettségét, és bízott abban, hogy idős
napjaiban majd az állami gondoskodás révén lesz annyi havi bevétele, amennyiből
szolidan megélhet? A válasz kézenfekvő: nem érdemes.
Mire számíthat például egy jelenleg 55 éves földműves, aki 23 éven át
becsületesen fizette ezt a járulékot? Semmi jóra. A huszonhárom év alatt
temérdek pénzt juttatott az államkasszába. Idei tarifával számítva: ha a 90
ezer dinár kb. 800 euró, akkor a majd két és fél évtized alatt több mint 18
ezer eurót. Ezért aztán ha már holnap elmehetne nyugdíjba, nem is kellene
egyebet tennie, csak szüntelenül imádkozni, hogy adjon az Isten a számára
hosszú életet a földön, mert tizenöt év alatt sem kapná vissza az általa
befizetett summát.
Aztán bonyolódik a történet tovább: a törvény szerint legkevesebb 15 éven
át kell fizetni ezt a járulékot annak, aki nyugdíjat szeretne. Ennek az
embernek tehát (elméletben) már 8 éve folyósítani kellene a nyugdíjat (hiszen
már túlfizetésben van), csakhogy nincs még 65 éves. Ezért nem lehet. (A nyugdíj
összegét illetően minimális az eltérés attól függően, hogy hány éven át fizette
a járulékot.)
És van még egy csavar a történetben. Ugyanis a nagyon rendes és becsületes
23 év után következett néhány esztendős kihagyás, amikor nem fizette ezt a
járulékot. Most bement az adóhivatalba, hogy megtudja, mennyi a tartozása erre
az elhanyagolt időszakra. Kereken 300 ezer dinár. Tehát: először rendeznie
kellene ezt az adósságot, és aztán folytatni tovább még tíz éven át az
államkassza feltöltögetését. Míg csak 65 éves nem lesz, vagy amíg meg nem hal.
Számokra egyszerűsítve ez azt jelenti, hogy legelőször kihajított az ablakon 18
ezer eurót, most ki kellene dobnia újabb 3 ezer eurót és a következő tíz évben
még 8 ezer eurót. Ez pedig összesen 29 ezer euró.
Létezik olyan józan parasztlogikával rendelkező ép eszű ember, aki
mindenáron fizetni akar?
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése