A szerbiai válság feloldásának két forgatókönyve

A rezsim összeomlása vagy diktatúra

Az instabilitás már nem átmeneti állapot, hanem kormányzási modell. Ha a demokratikus blokk nem tud hiteles politikai alternatívát felépíteni, és az Európai Unió nem hagy fel azzal a számítással, hogy Aleksandar Vučić jelenti a kisebbik rosszat, akkor Szerbiára nem a válság megoldása, hanem annak elhúzódása vár – ez a Belgrádi Biztonságpolitikai Központ (BCBP) legfrissebb elemzésének fő következtetése. Abban az időszakban, amikor a politikai „felfújásból” bőven kijutott, megpróbáltunk egy lépést hátralépni, és elválasztani egymástól azt, amiben sokan – köztük mi magunk is – reménykedtünk, attól, ami valójában valószínűnek tűnt. Hideg erőfelmérés volt ez: mire képes a demokratikus blokk, meddig hajlandó elmenni a rezsim, és meddig tűri az Európai Unió azt a hatalmat, amely semmibe veszi az alkotmányt és a törvényeket, miközben stabilitást ígér. Srđan Cvijić (Radar):

A BCBP napokban közzétett új elemzése mérleget von az elmúlt időszak fölött. Kiderült, hogy a korábban felvázolt négy forgatókönyv közül egyik sem valósult meg tiszta formájában. Nem következett be az Európai Unió közvetítésével végbemenő demokratikus átmenet. Nem omlott össze a rezsim, de nyílt diktatúrává sem alakult át az ország. Szerbia a két véglet között rekedt, egy olyan politikai zsákutcában, amely sokkal ellenállóbbnak bizonyult, mint azt akár az optimisták, akár a pesszimisták gondolták.

Az új tanulmány legfontosabb megállapítása azonban nem az, hogy korábbi értékelésünk helyesnek bizonyult. Sokkal lényegesebb, hogy megváltoztak az erőviszonyok. A hatalom ismét átvette a kezdeményezést. Nem győzött, de nem is veszített – viszont újra ő diktálja az ütemet: mikor ír ki választásokat, mikor ajánl párbeszédet, mikor fokozza a repressziót, és mikor veszi elő ismét a stabilitásról, a beruházásokról és az európai útról szóló történetet, vagy éppen az Oroszországgal ápolt „történelmi testvériséget” és a Kínával való „acélkemény partnerséget”.

A hatalom ismét diktálja a tempót

A tiltakozások első hónapjaiban, egészen 2025. március 15-éig a hatalom többnyire ellenfelei lépéseire reagált. A diákok szabták meg a témákat és mozdították el a politikai napirendet. Ma ennek az ellenkezője igaz. Vučić ismét nála tartja a stoppert és a rajtpisztolyt. Ő dönti el, mikor írja ki a választásokat, és arra számít, hogy az idő elvégzi azt, amire az önmagában alkalmazott elnyomás nem volt képes: a politikai energiát kifáradássá, a reményt pedig a változás lehetetlenségének érzésévé alakítja.

A modern autoriter rendszerek kezdetben úgy győznek, hogy meggyőzik a polgárok egy részét: igazuk van. Később úgy maradnak fenn, hogy ellenfeleiket győzik meg arról: a változás lehetetlen, és nincs valódi alternatíva. Ennek egyik legfontosabb eszköze az ellenzéki táboron belüli konfliktusok tudatos szítása. Ezért az idő az ilyen rendszerek egyik legfontosabb erőforrása.

A hatalom azonban nem egyedül szerezte vissza a kezdeményezést. Ebben jelentős szerepet játszott a demokratikus blokk megosztottsága is. Az antirezsim-frontnak továbbra sincs közös politikai stratégiája. A diákok, civil szervezetek, ellenzéki pártok, aktivisták és különböző társadalmi csoportok külön-külön képesek embereket mozgósítani, de ezt az erőt még nem tudták összehangolt politikai tervvé alakítani.

Miközben a közéletben arról folyik vita, ki elég tiszta, ki irányított, ki orosz-, illetve nyugatbarát, kinek van joga megszólalni, és ki kerülhet fel a közös listára, addig a rezsim megkapja azt, amire a legnagyobb szüksége van: időt.

Ez nem jelenti azt, hogy a különbségek jelentéktelenek lennének, vagy hogy az egységet egyszerűen ki lehetne hirdetni. Az egységet fel kell építeni és fenn kell tartani. De azt igen, hogy a megosztottság már nem csupán az ellenzék gyengesége: a hatalom politikai erőforrásává vált.

A rezsimnek már nincs szüksége arra, hogy a többség szeresse – ez már nem is lehetséges. A BCBP friss közvélemény-kutatása szerint a polgárok 47 százaléka ellenzi a rendszert, míg mindössze 35 százalék támogatja. A hatalomnak elegendő, ha a változást akaró többség nem tud megegyezni abban, miként érje el a változást, így ezek az arányok nem alakulnak át parlamenti többséggé.

Szerbia: kavics az Európai Unió cipőjében

Ebben fontos szerepet játszik az Európai Unió is. Az, hogy a tagállamok ezen a nyáron sem nyitották meg a 3-as klasztert, valamint a REM körüli huzavona párhuzamosan zajlik Vučić lemondásának bejelentésével és a hatalom egyre nyilvánvalóbb választási kampányával.

Szerbiában azonban az európai politikát továbbra is kulcslyukon keresztül szemlélik: csak azt látják, ami közvetlenül rólunk szól, miközben a tágabb geopolitikai számítás rejtve marad.

A rezsim euroszkeptikus ellenfelei, de sok EU-párti polgár sem tekinti a klaszter megnyitásának elmaradását annak végső beismeréseként, hogy Szerbiában rohamosan romlik a demokrácia állapota. Figyelmük inkább arra irányul, hogy az Európai Bizottság javasolta a klaszter megnyitását, és felháborodnak a Bizottság által hangoztatott, Szerbia „előrehaladásáról” szóló magyarázatokon.

Az SNS szavazói ezzel szemben azt hallják, amit a rezsim médiagépezete közvetít: hogy Szerbia ismét a kettős mérce és történelmi ellenségei – Bulgária és Horvátország – áldozata lett.

Kívülről nézve a mélyen megosztott Szerbia az EU-ról szinte egy hangon beszél. Ezért a valódi kérdés ma már nem az, hogy miért nem nyitották meg a 3-as klasztert, hanem az, hogy mit akar egyáltalán elérni az Európai Unió jelenlegi Szerbia-politikájával.

Európában mára tudatosult, hogy Szerbia nem teljesíti az Unió alapvető politikai kritériumait. Brüsszelben pontosan tudják, hogy az igazságszolgáltatás még inkább a rezsim irányítása alá került, a választási feltételek továbbra is súlyosan problémásak, a médiapluralizmus groteszk mértékben beszűkült, az intézmények pedig a végrehajtó hatalom meghosszabbított karjaként működnek.

A 2024 novemberében kezdődött diáktüntetések óta erről Brüsszelben nyíltabban beszélnek, mint korábban.

Ennek ellenére az európai politika nem lett határozottabb – inkább óvatosabbá vált. Berlinből, Párizsból vagy Ursula von der Leyen hivatalából nézve Vučić rendszere olyan, mint egy kavics a cipőben. Európa egyszerre néz szembe az ukrajnai háborúval, az Egyesült Államokkal való kapcsolatok átalakulásával, a közel-keleti konfliktussal és Kína felemelkedésével. Ezekhez képest Szerbia csupán kellemetlenség, amellyel még lehet egy darabig együtt élni.

Ahogy az Egyesült Államok korábbi szerbiai nagykövete, Christopher Hill sokak számára bosszantó módon ismételgette: „végül is önök nem Észak-Korea.”

Szerbiából nézve azonban a kavics metaforája egészen másként fest. Nem mi vagyunk azok, akik járnak a cipőben – mi magunk vagyunk a cipőben. Amikor az európai vezetők úgy döntenek, hogy a problémát el lehet halasztani a következő csúcstalálkozóig, nem őket nyomja a kavics, hanem bennünket talál fejbe.

Mit tesz meg – és mit nem – az Európai Unió?

Brüsszelből nézve az elmúlt év valóban a viszony fokozatos szigorodásának tűnik. Az Európai Parlament rendkívül kritikus határozatokat és jelentéseket fogadott el. Egyre valószínűbbé vált, hogy Szerbia elesik a Növekedési Terv egy részének forrásaitól. Marta Kos bővítési biztos tárgyalásokat folytatott a Belgrádi Egyetem rektorával, Vladan Đokićcsal – ami néhány hónappal korábban még elképzelhetetlen lett volna.

Legalább ennyire fontos azonban az is, amit az Európai Unió nem tett meg.

Nem vetette be legerősebb politikai nyomásgyakorló eszközeit. Nem mérlegelte komolyan a legsúlyosabb emberi jogi jogsértések felelőseivel szembeni célzott szankciókat, ahogy azt Grúzia esetében megtette. Az Európai Bizottság és a legfontosabb tagállamok geopolitikai megfontolásokból és a bővítési folyamat látszólagos sikerének fenntartása érdekében szemet hunytak a szerbiai demokrácia drámai leépülése felett.

A nyomás fokozódott, de az alapvető számítás nem változott meg.

Kinek segít valójában Európa?

Az Európai Unió szerbiai politikája két logika csapdájában vergődik.

Az első a bővítési politika: a csatlakozási előrehaladásnak a reformoktól kellene függnie.

A második a geopolitikai logika, amelyet az Ukrajna elleni orosz agresszió és Donald Trump Fehér Házba való visszatérése alakított ki: a Nyugat-Balkán stabilitása ismét stratégiai cél lett Európa számára.

Amikor e két logika találkozik, létrejön az a politika, amelyet ma látunk. Európa tudja, hogy Szerbia nem teljesíti a feltételeket, de fél a Vučićcsal való nyílt konfliktus következményeitől. Ezért már nem a szerb válság megoldására törekszik, hanem annak kezelésére.

A BCBP új közvélemény-kutatása jól mutatja ennek az árát.

Azoknak a polgároknak a kétharmada, akik támogatják Szerbia EU-tagságát, ellenzi a jelenlegi hatalmat. Az SNS és szövetségesei hívei között viszont mindössze minden negyedik támogatja az európai integrációt. Az EU támogatottsága ráadásul a fiatalok körében a legerősebb – éppen azok között, akik a tiltakozások fő társadalmi bázisát alkotják.

Ezért különösen ironikus Nemanja Starović európai integrációs miniszter kijelentése a Politicónak, miszerint a 3-as klaszter meg nem nyitása „ajándék lenne a szerbiai Európa-ellenes erőknek”.

Hiszen ezek alatt az Európa-ellenes erők alatt valójában saját választói táborát írja le.

Évek óta ugyanis a kormánypárti szavazók körében a legalacsonyabb az EU-tagság támogatottsága, míg a kormány ellenfelei között a legmagasabb.

Ebben mutatkozik meg az SNS Európa-politikájának képmutatása. Brüsszelben reformokról, stabilitásról és európai jövőről beszélnek. Szerbiában ugyanakkor nap mint nap Európa-ellenes narratívákat gyártanak, a bulvárlapok kampányokat folytatnak az uniós tagállamok ellen, az európai intézmények pedig azonnal ellenséggé válnak, amint olyasmit mondanak, ami nem tetszik a hatalomnak.

Ha Brüsszel dicséri a kormányt, Európa partner.

Ha bírálja, ellenséggé válik.

Ez az ellentmondás nem pusztán politikai következetlenség. Átalakítja az európai eszme társadalmi támogatottságát is Szerbiában.

Azok, akik hosszú éveken át hittek abban, hogy az EU-tagság legalább minimális garanciát jelent az intézményekre, a szabad választásokra és a szólásszabadságra, azt látják, hogy az európai vezetők továbbra is Vučićot kezelik egyetlen és pótolhatatlan partnerként.

A rezsim ebből kétszeresen profitál: saját szavazói előtt folytathatja Európa-ellenes kampányát, Brüsszelben pedig úgy tüntetheti fel magát, mint az egyetlen politikai erőt, amely képes biztosítani Szerbia geopolitikai fordulatát.

Ha az EU tovább csökkenti a követelményeket csak azért, hogy fenntartsa az együttműködést a rezsimmel és megakadályozza, hogy Szerbia – ahogy európai diplomaták gyakran fogalmaznak – „teljesen Putyin ölelésébe csússzon”, akkor nem a kormánypárti szavazókat fogja megnyerni. Az ő Európa-képüket úgyis a rezsim propagandája határozza meg.

Viszont elveszíti azokat a polgárokat, akik évtizedeken át az európai integráció legfontosabb társadalmi támaszai voltak.

Ehhez a problémához hozzájárultak a diákszervezet egyes lépései is, például a Koszovóról szóló memorandum vagy a kraljevói Vid-napi nagygyűlés.

Lehet, hogy ezek a rezsim propagandájára adott válaszként értelmezhetők Szerbiában, de Európa egy részében inkább erősítik a kételyeket a demokratikus változás valódi iránya iránt.

Néhány nappal a „Milić-ügy” kirobbanása után egy európai döntéshozókkal tartott találkozón szinte senki sem kérdezett a „27” étteremben történt maffiagyilkosságról. A kérdések – a szerző nagy csalódására – szinte kizárólag a diákok Koszovó-memorandumáról szóltak.

Ezekben a körökben egyre gyakrabban hangzik el a kérdés:

Valóban demokratikusabb és Európa-pártibb lenne-e az, ami Vučić után következik?

A rezsim képviselői – köztük Starović – tudatosan táplálják ezt a dilemmát, azt sugallva, hogy egy hatalomváltás a szerbiai megfelelője lenne az 1979-es iráni forradalomnak: az autoriter rendszer bukása után még radikálisabb, nacionalistább és oroszbarátabb erők kerülnének hatalomra.

A válság mint kormányzási módszer

Az, hogy a hatalom ismét átvette a politikai kezdeményezést, nem jelenti azt, hogy a válság véget ért.

Éppen ellenkezőleg.

A válság maga vált a kormányzás módszerévé.

Az elnyomás nem szűnt meg, csupán szelektívebbé vált. A diákokra, az egyetemekre, az aktivistákra, az újságírókra, a civil szervezetekre és az ellenzéki politikusokra nehezedő nyomást gondosan adagolják.

Mivel nincsenek tömeges utcai blokádok és tiltakozások, a cél már nem a látványos erődemonstráció, hanem az ellenfelek folyamatos bizonytalanságban és kimerülésben tartása.

A polgárok állandó várakozásban élnek: lesznek-e választások, mikor és milyenek; jönnek-e újabb letartóztatások; lesz-e párbeszéd; közelebb kerül-e az ország Európához vagy Oroszországhoz.

Ebben az állapotban a politikai energia nem egyik napról a másikra fogy el. Lassan csorog el – a folyamatos halogatás, csalódás és kifáradás révén.

Ha az emberek elveszítik a hitüket, nincs szükség arra, hogy megszeressék a rezsimet.

Elég, ha már nem hiszik, hogy a változás lehetséges.

A következő választások sorsdöntők lehetnek

Ezért lehetnek a következő választások a legfontosabb politikai események Szerbiában 2000. október 5. óta.

Kevésbé fontos kérdés, hogy Vučić mikor nyújtja be a lemondását, illetve hogy előbb elnökválasztás, egyszerre megtartott elnök- és parlamenti választás, vagy fordított sorrend következik-e.

Sokkal fontosabb az a politikai környezet, amelyben a polgárok az urnákhoz járulnak.

A választások ma már nem egyszerűen választások.

Arról döntenek majd, hogy a válság egy új, erőszakosabb szakaszba lép-e, vagy esély nyílik békés, intézményes rendezésére.

Szerbiában választási ciklusról választási ciklusra egyre veszélyesebbé válik a politikai küzdelem. Az erőszak, a feszültség, a nyomásgyakorlás, a megfélemlítés, az incidensek és a szinte rutinszerű választási csalások azt mutatják, hogy a rezsimnek nincs szándékában békésen elfogadni a hatalom elvesztésének lehetőségét.

A március 29-én tíz önkormányzatban megtartott helyhatósági választások valóságos főpróbát jelentettek arra, hogyan nézhetnek ki a jövőbeni országos választások.

A rezsim az elmúlt két évben tudatosan szervezte meg erőszakos hatalomban maradásának mechanizmusát.

A BCBP egyik korábbi tanulmánya arra a következtetésre jutott, hogy a kormányzó párt működése számos vonásában egy tipikus erőszakos szélsőséges szervezetre emlékeztet.

Ez nem jelenti azt, hogy az erőszak elkerülhetetlen.

Azt viszont igen, hogy felelőtlenség lenne úgy tenni, mintha a rezsim kész lenne békésen elfogadni egy országos választási vereséget.

A stabilitás, amely instabilitást termel

Itt jutunk el az európai politika legnagyobb paradoxonához.

Az Európai Unió továbbra is abból indul ki, hogy Vučić – minden hibája ellenére – a stabilitás tényezője.

Elemzésünk azonban ennek éppen az ellenkezőjét mutatja.

A rezsim úgy marad fenn, hogy instabilitást termel és adagol.

A válság számára nem kellemetlen állapot, amelyet meg akar szüntetni, hanem – legitimitás hiányában – a kormányzás egyik legfontosabb eszköze.

A szomszédos országokkal való kapcsolatokban és Szerbián belül is időről időre mesterségesen növeli a feszültséget, majd csökkenti azt, végül ismét saját maga bizonyítékaként használja fel arra, hogy csak ő képes megakadályozni egy még rosszabb forgatókönyvet.

A geopolitikai számítás így nem erősíti az Európai Unió balkáni pozícióját, hanem éppen aláássa azt.

Amikor Brüsszel – a bővítés látszólagos sikerének fenntartása érdekében – hallgat a szerbiai demokrácia leépítéséről, akkor nem stabilitást nyer, hanem időt vásárol egy olyan rezsimnek, amely maga állítja elő az instabilitást.

Eközben elveszíti az Európa-párti polgárok és különösen a fiatalok bizalmát, Vučić rendszerének pedig azt az üzenetet küldi, hogy az európai értékek alkualapot képeznek, valahányszor Belgrád Oroszországra, Ukrajnára, Koszovóra vagy a regionális békére hivatkozik.

A rezsim előnyben van – de nem legyőzhetetlen

A hatalom ma szervezettebb, kevésbé fél, ismét ő diktálja a politikai tempót, és arra épít, hogy ellenfelei fokozatosan kifáradnak.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy végül győzni is fog.

A legitimitását nem szerezte vissza.

A társadalmi elégedetlenség nem tűnt el.

És minden olyan kísérlet, amely ezt az elégedetlenséget a jelenlegi intézményrendszer keretei közé próbálná terelni, beleütközik abba a felismerésbe, hogy maguk az intézmények szinte teljesen leépültek.

Ezért a felelősség nem kizárólag Brüsszelt terheli.

Az Európai Unió fontos szereplője ugyan a szerbiai válságnak, de kevés oka van feladni jelenlegi óvatos politikáját mindaddig, amíg attól tart, hogy Vučić alternatívája kevésbé lenne Európa-párti és jóval nacionalistább volna.

Ami Szerbiában rövid távon politikai pontokat hozhat, Európában ugyanakkor közvetlenül hitelességet vesz el.

Vučić ezt pontosan tudja, és tudatosan erre a lapra játszik.

Nincs visszatérés a 2024. november 1-je előtti állapothoz

Nincs visszaút a 2024. november 1-je előtti helyzethez.

Az instabilitás már nem átmeneti állapot, hanem a válság kezelésének és a hatalomgyakorlásnak a modellje.

Ha a demokratikus blokk nem képes hiteles politikai alternatívát kialakítani, és ha az Európai Unió nem hagy fel azzal a számítással, hogy Vučić a kisebbik rossz, akkor Szerbiára nem a válság megoldása vár, hanem annak elhúzódása – és, attól tartok, további súlyosbodása.

„És hol van az ötödik forgatókönyv?”

Ez az írás a Belgrádi Biztonságpolitikai Központ két forgatókönyv-elemzésére épül.

Az első, 2025 novemberében megjelent tanulmány azt vizsgálta, milyen irányokba fejlődhet a szerbiai politikai és intézményi válság 2026 júniusáig.

A most közzétett elemzés mérleget von az eltelt időszakról, és arra a következtetésre jut, hogy a rezsim ismét átvette a politikai kezdeményezést, de legitimitását nem szerezte vissza.

Ebben segíti a demokratikus blokk megosztottsága, valamint az Európai Unió politikája, amely továbbra is eltűri Vučićot attól tartva, hogy Szerbia teljesen orosz befolyás alá kerülhet, Brüsszel elveszítheti minden befolyását a rezsimre, és bezárulhat az EU-tagság rövid időre megnyílt lehetősége.

Amikor tavaly a BCBP forgatókönyv-tanulmányáról európai tisztségviselőkkel beszélgettünk, sokan ugyanazt kérdezték:

– És hol van az ötödik forgatókönyv?

Nem egy újabb politikai változatra gondoltak, hanem arra, hogy Szerbia egyszerűen visszatér a 2024. november 1-je előtti állapotba.

El kellett magyaráznunk, hogy ilyen forgatókönyv nem létezik.

Nem azért, mert drámai végkifejletet szerettünk volna, hanem azért, mert az események addigra már túl messzire jutottak ahhoz, hogy a társadalom egyszerűen visszatérhessen a korábbi állapotba.

Szerbiában egészen más volt a fogadtatás.

Amikor a tanulmány 2025-ben megjelent, sokan szinte biztosra vették, hogy még abban az évben választásokat tartanak.

Mi azonban – sokak szemében vakmerően – megkérdőjeleztük ezt a feltételezést. 

2026. július 23.