Bosszantóan unalmas

Bosszantóan unalmas állandóan azt szajkóznom, hogy eszement rögeszme a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad-féle önhülyítés, mármint a Koszovót is és az EU-t is fantazmagória.
Bosszantóan unalmas minduntalan visszatérni e sokszorosan lerágott csontra és újra és újra megpróbálni tiszta vizet önteni a maszatos pohárba; újra és újra megpróbálni tudatosítani azokban, akikben pislákol az értelem szikrája, hogy a fából vaskarika ötletek haszontalanok, károsak és – a rációra nézve – fölöttébb sértőek is.
Bosszantóan unalmas, hogy a hatásvadász politikusok abban versenyeznek, melyikük mond nagyobb ökörséget, miként cáfolja önmagát, a felületességre, túllihegésre, szolgalelkű üres dumára szakosodott mainstream média (határon innen és túl egyaránt), pedig őket idézve rendre felfedezi a csövön a lyukat. Bosszantóan unalmas, hogy azt, amit kedden Martin Schulz mondott Dačić brüsszeli vizitje során, mármint, hogy tisztában kell lenni azzal, hogy az uniós csatlakozás feltétele Koszovó elismerése, sokan hideg zuhanyként fogadták, mintha legalábbis az Európai Parlament elnöke valami újat és félelmetesen perverzet mondott volna.
Bosszantóan unalmas a lényeg elmaszatolásának folytonos kísérlete, amilyen most is tetten érhető volt, midőn nyomban Štefan Füle bővítési biztosra hivatkoztak, aki állítólag cáfolta Schulz szavait. Nos, Füle egy szóval sem cáfolt semmit, csak azt mondta, ami hatáskörébe, azaz az Európai Bizottság hatáskörébe tartozik, nevezetesen, hogy jelenleg Pristina és Belgrád kölcsönviszonyának rendezése a feltétel. Ez pont így is van; a csatlakozási tárgyalások időpontja kijelölésének a feltétele a kapcsolat helyreállítása. Az Európai Bizottság egyelőre erre összpontosít, nem prejudikál, nem bocsátkozik jóslatokba, hogy mi lesz később.
Schulz viszont – amikor Koszovó elismerését feltételként tüntette fel – egy távolabbi jövőről szólott. Arról a – legalább tíz esztendőre levő – jövőről, amikor az alagút végén várhatóan feldereng majd Szerbia uniós csatlakozásának fénye. Nos, akkor, az alagútból való kilépés előtt Koszovót (de facto és de jure) el kell ismerni. Lehet, hogy nem lesz hivatalos feltétel, ám megkerülhetetlen politikai realitás lévén végeredménye a kölcsönös jogállamiság elismerése kell hogy legyen.
Semmi új, semmi meglepő, még kevésbé meghökkentően bizarr. Ezerszer elhangzott már, ha félhivatalosan és közvetve is, de ha nem is hangzott volna el, mindenki, aki egy tizednyi IQ-val az imbecillitás fölött áll, ezt jól tudja.
Felesleges hát ködösíteni, indulatoskodni, új feltételekről, zsarolásról miegyebekről (félre)beszélni; a feltételek (köztük a koppenhágai kritériumok) egy vesszőnyit sem változtak azóta, hogy az uniós tagság az ország stratégiai prioritásává avanzsált. Akkor is közérthetően a kormányilletékesek tudtára adták, hogy az EU-ba nyílt konfliktust, rendezetlen szomszédviszonyt nem lehet importálni.
Bosszantóan unalmas, hogy a törzsi mítoszok posványába ragadt szerb világfiak minduntalan azt akarják eladni, hogy a kör négyszög alakú, a négyszög pedig csinosan karikás. Erre itt egyre kevesebb a vevő. Bosszantóan unalmas (tragédia), hogy ennek ellenére birkából még így is zavaróan nagy a szufficit.

Gimpel Tibor

Magyar Szó, 2012. szeptember 6., 2. o.

Vajdaság tönkretétele

A Törökkanizsa községhez tartozó oroszlámosi (Banatsko Aranđelovo) vasútállomás épülete, vagy inkább, ami még megmarad belőle, jól illusztrálja Vajdaság tönkretételét is. 

A Szeged– Nagykikinda–Zsombolya–Temesvár vasútvonalat 1857. november 18-án adták át, hosszú ideig komoly személy- és teherforgalmat bonyolított le. Olyan régióról van szó, amely most három országban fekszik, akkoriban pedig egységes Bánátot jelentett. A vasútnak óriási jelentősége volt a térség akkori fejlődésében. Oroszlámos is fontos állomás volt ezen a vonalon.

A trianoni határhúzás után átalakultak a gazdasági kapcsolatok és útvonalak, 1944 októberében pedig megsemmisült a szegedi vasúti híd. Így nemcsak Szeged és Újszeged között nincs vasúti kapcsolat, de az egykori Szeged–Oroszlámos–Kikinda–Zsombolya–Temesvár vonal első két állomása között sincs.

 Az 1970-es években Kikindától Oroszlámosig még közlekedtek a vonatok. Az oroszlámosi vasútállomás egykori épülete most siralmas állapotban van. Körülötte csak a gaz és a szemét. A vasúti síneket is alig lehet megtalálni az elburjánzott növények között.

Nosztalgia vagy más, de a nagykikindai Vasútkedvelők Társulata az utóbbi évek során azon fáradozik, hogy az egykori vonalat újraélessze, s ez bizony létfontosságú lenne Észak-bánságnak.

A közelmúltban a Csongrád Megyei Közgyűlés is tárgyalt a Szeged–Temesvár vasútvonal európai uniós pályázattal helyreállításáról. A hozzáértők szerint egyformán sokat jelentene Szeged, a Vajdaság és Temesvár gazdaságának is a vasúti közlekedés helyreállítása. Addig azonban, amíg a tanulmányterveket készítik, és egyezkednek a politikusok, félő, hogy kihal a térség – már amúgy is megfogyatkozott és elöregedett – lakossága.

 

Bozóki Antal
Újvidék, 2012. szeptember 4.  

http://margitzoltan.blogspot.com/

Haraszthy Ágoston emlékezete

Kétszáz éve született a „kaliforniai borkultúra atyja”

Haraszthy Ágoston kétszáz éve, 1812. augusztus 30-án született, a Bács-Bodrog vármegyei, Újvidékhez közeli Futakon, így akár egy vajdasági magyar lapban is megjelenhetne kerek évfordulóján ez a megemlékezés. Ha lenne a magyar hagyományok és értékek iránt nyitott, Haraszthyra emlékező, alakját felidéző írás közlésére vállalkozó, honismerettel foglalkozó lap.

Hiszen igaz, hogy világszerte ismert, a „kaliforniai borkultúra atyja”-ként számon tartott egykori hazánkfia élete java részét a tengerentúlon töltötte, ám mégiscsak a hajdani magyar Délvidék szülötte volt. Márpedig az egykori magyar őslakosság ma is itt élő töredéke bizonyosan érdeklődést mutatna személye és munkássága iránt. Na de ha egyszer nem érdekes Haraszthy a Délvidéken, akkor nem érdekes…

Haraszthy Károly és Halász Anna egyetlen fiának gyermek és ifjúkoráról meglehetősen keveset, de inkább semmit sem tudunk. Később jogi tanulmányokat folytatott, a császári testőrség tagja lett, majd József nádor magántitkára, – legalább is a Vasárnapi Újság, ill. forrása, Molitor úr szerint. (Mivel a nádori család alcsúti magánlevéltára a második világégés során elpusztult, erre nézve megbízható adat egyelőre nem került elő.)

A kancelláriai levéltár adatai szerint viszont 1837-ben vizsgálat történt Bács-Bodrog vármegyében, bizonyos visszaélések ügyében, mivel a megye pénztárában jelentős hiány mutatkozott. Ekkor aztán két nyugtát is találtak Haraszthy aláírásával, aki ekkor a megye tiszteletbeli aljegyzője és más megyék táblabírája volt. Így aztán az is felmerült, hogy Haraszthy helyzete a vizsgálat alapján Bács-Bodrog vármegyében annyira tarthatatlanná vált, hogy mindennek szerepe lehetett Amerikába történt kivándorlásában.

Ő maga Pesten, 1844-ben megjelent könyvében kiutazásának egyetlen okaként utazási kedvét jelölte meg, midőn így írt:

„Már több év óta elnyomhatatlan láng égett keblemben, országokat beutazni, s azok látása által magamnak tapasztalásokat szerezni. Mindinkább növekedett bennem e sóvár vágy s végre már tűrhetetlen vala: de körülményeim azt kielégíteni nem engedték hamarabb.”

Hogy a dolog még rejtélyesebb legyen, az amerikai hatóságoknak kiutazása okaként azt jelölte meg, hogy Kossuth híve volt, ezért aztán üldözték.

Ami kétségtelen tény: Haraszthy 1840. március 27 – én indult el hazájából, s Bécs, Prága, Drezda, Lipcse, Magdeburg és Hamburg érintésével érkezett meg Londonba, ahol aztán egy Párizsba tett kirándulást követően hajóra szállt, s irány az Új – Világ.

Utazása során unokaöccse, Halász Károly kísérte, aki kalandvágyból csatlakozott hozzá. Szülei, lengyel származású felesége Dedinszky Eleonóra és fiai, Géza, Attila, árpád otthon maradtak a futaki birtokon.

Haraszthy és Halász szerencsésen megérkeztek New Yorkba, s innen indultak amerikai körútjukra. A Hudson folyón Albany – ig hajóztak, majd nyugatnak fordulva az Erie csatornán haladtak Syracusáig. Eztán a szárazföldön mentek Ontarióig, ahol ismét hajóra szálltak, egészen a Niagaráig. A Niagara folyó mentén vasúton utaztak Buffalóig. Rövid rochesteri kitérőt követően az Erie tavon Clevelandba, majd Detroitba hajóztak, s a Huron és Michigan tavakon keresztül egészen Milwaukee-ig folytatták útjukat. Innen indulva bejárták Wisconsint és Illinoist. Haraszthy aztán Wisconsinben, az azonos nevű folyó partján birtokot vásárolt, majd birtokán települést alapított Széptáj néven. Ez lett a későbbi Town Haraszthy, majd neve Sauk City-re változott, Pivány Jenő szerint pedig még Westfieldnek is hívták. Itt, Széptájon töltötték Haraszthyék 1840-41 telét, s innen indultak tovább tavasszal nyugatra. Útközben felkerestek több indián törzset is.

Végül útjukat New Yorkban fejezték be. Következett egy hosszabb hajóút, s 1842. januárban már Bécsben voltak. Pesten keresztül utaztak haza Bács megyébe.

Haraszthy azonban még fél évet sem töltött itthon: futaki birtokait eladta, megállapodást kötött könyve kiadójával, s annak megjelenését meg sem várva, még 1842 őszén szüleivel, feleségével és gyermekeivel visszatért Amerikába, wisconsini otthonába.

Két évvel később megjelent amerikai útjának tapasztalatai alapján könyve, az „Utazás Éjszakamerikában.” Ez, a kontinensnyi országot korábban ugyancsak bejárt székely nemes, Bölöni Farkas Sándor művénél jóval szárazabb, kevésbé olvasmányos útikönyv, szinte útikalauz. Két fő részre tagolható, az első útjának leírása, a második pedig az Egyesült Államok összefoglaló, statisztikai ismertetése. A könyv a tudományos leírás felé közelit, nehezen kezelve a saját adatrengetegét, amelybe jószerével belefullad. Teljesen kiküszöbölve a szépirodalmi elemeket. Az „Utazás Éjszakamerikában” számottevő kordokumentum, ám nehezen leküzdhető olvasmány.

A visszaérkezést követő öt wisconsini év alatt sok minden történt Haraszthy életében. Újabb három gyermek apja lett, aztán fűrésztelepet alapított, téglagyárat és malmot létesített, vegyeskereskedést nyitott, telek- ás bérház spekulációval foglalkozott, hajótulajdonos lett és hadseregszállító is volt. Valósággal kapkodjuk a fejünket a pergő eseményeket sorolva. Mert birtokán búzát, rozsot, kukoricát is termesztett, szarvasmarha, juh- és sertéstenyésztéssel is foglalkozott. Sikertelen szőlő és sikeres komlótermesztési kísérletei voltak, utóbbival megvetette a wisconsini sörkészítés alapjait.

Aztán 1849-ben, – amikor itthon, Magyarországon javában zajlott a szabadságharc, – szépen összecsomagolt és egész családjával átköltözött San Franciscóba, azaz Kaliforniába. Bizony nem várt fordulat egy sikeres komlótermelőtől! Persze esetében olyan sör alapanyag termelőről van szó, aki szíve mélyén szőlőtermesztésre vágyott! Ezért aztán San Diegoban vásárolt 160 acre földet, s ezen letelepedve gazdálkodni kezdett. Európából, – talán éppen Magyarországról – hozott szőlővesszőkkel kísérletezett, eleinte sikertelenül. De, hogy nem volt egysíkú szakbarbár továbbra sem, az biztos. Mert omnibusz vonalat létesített, meg béristállót és mészárszéket is nyitott! Egy ideig még San Diego sheriffje is volt, s ő építtette az első helyi börtönt! Ám ha kicsit szédülnénk a körötte zajló események kavalkádjában, tegyük hozzá, hogy ez utóbbi összedőlt. Állítólag kispórolta az épületből a cementet. Ennek ellenére 1852-ben őt választották be Kalifornia törvényhozó testületébe San Diego képviselőjéül.

A következő évben San Franciscótól délre vásárolt 320 acre, 1856-ban pedig további 640 acre földet, s hazulról hozott szőlővel, Alexandriai Muskotály és Zirfandel nemesítésével kísérletezett.

Amikor aztán (a budapesti Állatkertet alapító) Xantus János 1857 –ben San Franciscóban járt, nem Haraszthy szőlő műveléséről, hanem két 1848-as emigráns, czegei gróf Wass Sámuel és Urnay Lajos, meg az ő (azaz hármójuk) aranyolvasztó és tisztító gyáráról. Tehát Haraszthy továbbra sem volt egy egysíkú, monomániás ember!

Aztán még 1857 – ben San Franciscótól 60 km – re északra, Sonomába költözött és eddigi tapasztalatait felhasználva szőlészetet és borgazdaságot rendezett be, rezidenciáját pedig Buena Vista Ranche névre keresztelte. Elmondhatjuk, hogy itt végre reá köszöntött a siker!

Annyira, hogy 1858-59-ben boraival díjakat nyert a Kaliforniai Állami Mezőgazdasági Társulat kiállításain! A társaság felkérésére előbb jelentést írt Kalifornia szőlőtermesztéséről és borgazdaságáról, 1861-ben pedig már ő a társaság elnökhelyettese.

Kalifornia vezetése fejébe vette a szőlő itteni elterjesztését. Meghallgatták a sikeres Haraszthyt is, aki szerint a dolgot egy európai szőlő és borgazdálkodás vizsgálatára hivatott tanulmányúttal kell kezdeni. Erre aztán ő kapott megbízatást. Nyugat- Európába utazott, s több országban is tanulmányozta a tanulmányozandókat. Útja során 1400 szőlőfajta csaknem százezer tőkéjét vásárolta össze. A szállítmányok 1862. januárban érkeztek San Franciscóba.

Még ugyanebben az évben megjelent Grape Culture, Wines and Wine – Making (New York,1862) című szakkönyve is.

Aztán vállalkozást eladta, s egy újabb fordulat következett kanyargós életútján. 1868-ban családjával együtt Nicaraguába költözött, ahol ültetvényt és fűrésztelepet létesített. Felesége hamarosan elhunyt sárgalázban. De rá is leselkedett vég, méghozzá olyan, amely magyar emberrel alighanem csak kevéssel esett meg. 1869. július végén szokásához híven kilovagolt, hogy megtekintse fűrész malmait. Munkásaival beszélt, majd egy közeli folyó felé tartott.

Többé azonban vissza nem tért. Később lovát megtalálták egy fához kötve, a folyó mellett, a közelben pedig leterített kabátja is meglett. Innen nyomai egy fához vezettek, amelynek nagy ága átnyúlt a folyón, ám középen el volt törve és a vízbe esve. A keresésére indultak így arra a következtetésre jutottak, hogy a faág segítségével át akart kelni a folyó túlsó partjára, de az ág letört, s Haraszthyt a folyóban nyüzsgő aligátorok elkapták.

Látni senki sem látta a történteket, mindez csupán valószínűsíthető következtetés. Az viszont tény, hogy a kaliforniai szőlőtermesztés a mai napig is Haraszthy Ágostont tartja megalapítójának. „A kaliforniai borkultúra atyja”-ként emlegetik.

Dr. Polgárdy Géza

Mi fizetünk, de kinek?

Azt még a belgrádi kormány sem tudja, hogy már jó néhány éve hány szerb él, és hány van valamelyik koszovói községben bejelentkezve. Úgy tűnik, a mindenkori minisztertanácsnak csak egy dologra van gondja: az adófizetők pénzéből kiadósan támogatni mindazokat, akik ki tudja mikor azt vallották, hogy ők az egykori szerb tartomány területén élnek, de az albán hatalom miatt nem tudnak munkához, tehát kenyérkereseti lehetőséghez jutni.

Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy merőben más lenne a helyzetük, ha – éppen a belgrádi unszolás ellenére – elfogadnák az új helyzetet és szülőföldjükön próbálnának úgy élni, mint Szerbiában a kisebbségek. Elfogadnák az időszerű hatalmat, politikai kifejezéssel élve, integrálódnának a társadalomba. Annak idején a Koštunica-kormány nyíltan ellenállásra szólította fel őket, viszont az igazsághoz tartozik az is, hogy a pristinai hatalomtartók, kizárólag nemzeti hovatartozás alapon hatalmas tisztogatást vittek véghez az állami intézményekben és a közvállalatokban. Sokan csupán azért kerültek utcára, mert szerbek, pontosabban mert nem albánok.

Az anyaország pedig, ami mostanában nem csak Szerbiában nagy divat, „nem hagyta magára az elszakított nemzettestet“. Míg más államok célirányos, elsősorban oktatási, művelődési és tömegtájékoztatási téren igyekeznek, anyagi lehetőségeik szerint, segítséget nyújtani, addig Belgrád úgyszólván válogatás nélkül ontja a pénzt a magukat Koszovón élőknek valló szerbeknek.

A közelmúltban megalakult kormány, főleg ha szem előtt tartjuk tagjainak múltját, valamint választási szemfényvesztését, egyenesen mellbevágónak nevezhető szándékot kezdett hangoztatni. Nevezetesen azt, hogy végre pontosan kellene tudni, kik azok a nemzettársak, akik valóban az egykori déli tartományban maradtak, s milyen anyagi körülmények között élnek? Valamilyen formájú összeírást szeretne végrehajtani, de az ügy sokkal bonyolultabb, mint ahogyan azt az ember gondolná.

A tavalyi népszámlálás alkalmával ott is el szerették volna végezni az összeírást, de eleddig senki sem magyarázta meg hihetően, hogy legalább Kosovska Mitrovica északi, többségében szerbek lakta részén miért nem sikerült.

Arról, természetesen, szó sem lehet, hogy a hagyományos módon és szabályos körülmények között gyűjtsék be az őket érdeklő adatokat. A koszovói hatalomtartók hallani sem akarnak ilyesmiről, hiszen ez sértené „az ország szuverenitását“.

Újabban még egy, meglehetősen érdekes, akadály is előtérbe került. A statisztikai hivatal illetékese ugyanis azt nyilatkozta, hogy névvel, lakcímmel rendelkező egyének magánéletére (na nem a hálószobai titkokra!) vonatkozó adatgyűjtés még akkor is lehetetlen lenne, ha a pristinai kormány engedélyezné az összeírást. A személyi adatok ugyanis titkosak, s azokat a jelenleg érvényben levő szerbiai) törvény miatt sem kérdezni, sem felhasználni nem lehet.

Pedig Belgrádot pont a legkényesebb dolog érdekli: ki lakik életvitelszerűen Koszovón, és milyen anyagi körülmények között él. Az eddig bőkezűen osztogatott koszovói segélyt szeretnék tárgyilagossá tenni. Sokan ugyanis csak a pénzért utaznak haza, egyébként Közép-Szerbiában, de főleg Belgrádban élnek és dolgoznak. Ugyanakkor a statisztika szerint ők „menekültek“, vagy „elüldözöttek“, akiket megillet a segély.

Az illetékes minisztérium, a hivatalos népszámlálási adatok hiányában, az egyháztól kapott adatokra támaszkodik, s ennek alapján azt állítja, hogy 130–140 ezer emberről van szó, akik nem egyazon forrásból, hanem különféle egyesületek és szolgálatok közvetítésével kapják a „nekik járó“ pénzt. Éppen ezért nyílt titok, hogy jócskán akad visszaélés ezen a téren. Ha nem így lenne, akkor az illetékes államtitkár sem erőltetni a segélyek osztásának központosítását. Ugyanis nem kis összegről van szó. Egy tavalyi adat szerint Szerbia 50 milliárd dinárt fordított az adófizetők pénzéből erre a célra. A fentebb említett, az egyháztól származó adat szerint is személyenként több, mint 350000, vagyis havonta csaknem 30000 dinárról van szó.

Ha már mi fizetünk, jó volna tudni, hogy kinek?

Both Mihály

Magyar Szó, 2012. augusztus 30., 5. o.

Inkább semmit akarni, mint semmit nem akarni.
Friedrich Nietzsche
Danas, 2012.. augusztus 28., 7. o. 

Szeptember 2.

Szeptember első vasárnapja                             

Bányásznap (Magyarországon) [Dan rudara (u Mađarskoj) / Miners’ Day (in Hungary)]

A Bányásznap hosszú múltú hagyományra tekint vissza. 1951előtt bányavidékenként eltérő időpontban rendezték ezeket az ünnepségeket a bányászok nehéz és küzdelmes munkájának megbecsülésére.
Szent Borbála a bányászok védőszentje, így hagyományosan az ő napjához, december 4-hez kötődött az ünnep.
Tatabányán a Bányalelkészség Szent István király temploma védőszentjének ünnepén augusztus 20-án tartották a búcsút, itt ez volt a bányásznap is.1951-től -től szeptember első vasárnapján országosan egységesen tartják a Bányásznapot, az 1919. szeptember 6-án eldördült tatabányai csendőrsortűz áldozatainak emlékére. A tatabányai bányászat nagyon mostoha körülményei, az 1950-es nagy bányaszerencsétlenség és az ezek miatti elégedetlenséget akarták csillapítani a Bányásznap törvénybe iktatásával.

Szeptember 1.

A II. világháborúra emlékezés napja (Dan sećanja na Drugi svetski rat / Second World War Remembrance Day)

Ezen a napon emlékeznek meg a II. világháború kitöréséről és áldozatairól.

Az 1939. augusztus 23-án megkötött német–szovjet megnemtámadási szerződést követően Hitler  augusztus 26-án akarta elindítani Lengyelország elleni támadást, de augusztus 24-én Franciaország bejelentette, hogy fegyverrel fogja segíteni a lengyeleket. Augusztus 25-én Nagy-Britannia aláírta Lengyelországgal a kölcsönös segítségnyújtási szerződést. Aztán Mussolini üzent Hitlernek, hogy még nem készült fel a háborúra. A „Führer” így az utolsó pillanatban leállította a támadást, s újabb ajánlatokkal próbálta meg semlegességre bírni a nyugati hatalmakat.

Ez a megegyezés azonban nem sikerült. Hitler 1939. augusztus 31-én 12 óra 30 perckor aláírta a „Fall Weiss” végrehajtását elrendelő parancsot azaz a Lengyelország elleni háború megindítását.

Aznap éjjel egy SS-tiszt parancsnoksága alatt lengyel egyenruhákba öltözött német csapat megtámadta a gleiwitzi német rádióállomást. A sikeres akció végén a közvélemény félrevezetésére lengyelül beszédet tartottak. Ezzel az incidenssel megfelelő ürügyet szolgáltattak egy német támadásra. (A rádió elleni támadás Himmler és Heydrich jól megszervezett akciója volt.)

1939. szeptember 1-jén 4 óra 45 perckor a német haderő csapatai átlépték a lengyel határt. Ugyanebben az időben a danzigi (ma Gdansk, Lengyelország) kikötőben horgonyzó „Schleswig-Holstein” német cirkáló is tüzet nyitott a városra.

Hitler ugyanezen a napon Berlinben a Reichstag előtt tartott beszédében bejelentette a Lengyelországgal szembeni német követeléseket: Danzig és a „Korridor” átadását. Kijelentette azt is, hogy „a háború nem asszonyok és gyermekek ellen fog irányulni, s a légierő kizárólag katonai célpontok ellen intéz támadásokat”.

Szeptember 3-án a francia és angol kormány (korábbi, Lengyelországgal kötött egyezségeik alapján) hadat üzent Németországnak. Ezzel megkezdődött a II. világháború, amely mind méreteiben, mind veszteségeiben, máig tartó hatásaiban többszörösen meghaladta az elsőt. A hat évig tartó háború közel 60 millió embert pusztított el.

A nürnbergi per az 1945 és 1949 között zajló perek sorozatában az első volt, amelyekben a  szövetséges hatalmak a Harmadik Birodalom politikai, katonai és gazdasági vezetői felett ítélkeztek a második világháború  alatt elkövetett bűnök miatt.

A vádlottak: Első sor (balról jobbra haladva): Hermann Göring, Rudolf Heß, Joachim von Ribbentrop, Wilhelm Keitel

Hátsó sor: Karl Dönitz, Erich Raeder, Baldur von Schirach, Fritz Sauckel

Az elnemkötelezettség napja [Dan nesvrstanosti / Non-Alignement Day)

1961-ben ezen a napon kezdődött meg Belgrádban az el nem kötelezett országok első csúcsértekezlete. A nemzetközi porondon egy új, független, globális és önálló mozgalom jelentkezet, amely valamennyi nemzetközi probléma átfogó és igazságos megoldásáért szállt síkra, minden nép és minden ember javát szolgálva.

Belgrádban 25 ország állam és kormányfői gyűltek egybe [Afganisztán, Algéria, Burma, Ceylon (most Srí Lanka), Ciprus, Egyesült Arab Köztársaság (ma két ország: Egyiptom és Szíria), Etiópia, Ghána, Guinea, India, Indonézia, Irak, Jemen (ma Jemeni Arab Köztársaság), (a volt) Jugoszlávia, Kambodzsa, Kongó (ma Zaire), Kuba, Libanon, Mali, Marokkó, Nepál, Szaúdi-Arábia, Szomália, Szudán és Tunézia.

A mozgalom első értekezletének szervezője és az el nem kötelezett mozgalom kiemelkedő vezetői Josip Broz Tito, a volt Jugoszláv Szövetségi Köztársaság egykori elnöke, Gamal Abdel Nasszer, volt egyiptomi elnök és Jawaharlal Nehru korabeli indiai miniszterelnök voltak.

Az 1981. február 9-e és 13-a között Delhiben (India) megtartott miniszteri értekezlet szeptember 1-jét az elnemkötelezettség napjvá nyilvánította és javasolta, hogy minden évben ünnepeljék meg. 

Nasszer, Tito és Nehru 1956. július 19-én Brionin, a közös nyilatkozat aláírása után, amely már tartalmazta az el nem kötelezettség néhány alapelvét, a nemzetközi problémák békés, tárgyalások útján való megodását és az ENSZ-alapokmány tiszteletben tartását.