Illés Zsolt, a 13 évre elítélt „temerini fiú”:

„EZ AZ ÉV SORSDÖNTŐ LESZ A SZÁMOMRA!”

A szerb nemzetiségű újvidéki drogárus bántalmazásáért összesen 6l évnyi börtönbüntetés letöltésére kárhoztatott öt magyar „temerini fiú” ügye mindmáig befejezetlen és lezáratlan. Állítom ezt annak tudatában és annak dacára, hogy bűnperükben az újvidéki bíróság még 2005-ben jogerős ítéletet hozott, és a magyar elkövetőket (óriási médiahisztéria kíséretében) rács mögé juttatták. A tavalyi év végén ketten közülük kiszabadultak. Illés Zsolt, Máriás István és Uracs József számára azonban tovább folytatódik a rabélet.

Ötük közül talán a l3 évre bezárt Illés Zsoltot viseli meg leginkább a fogság. Az alig 160 centiméter magas, csontsovány férfi nemrégiben lett 34 éves. A szülei már nem élnek, egyetlen testvérbátyjával viszont nem tartja a kapcsolatot. Kettejük köteléke az elmúlt években lazult meg. Éppen akkor, amikor Zsoltnak igazi pártfogóra és támogatásra lett volna szüksége. Húgát nevelőszülők iskoláztatták, a 19 éves lány ma is velük él. Amióta Zsolt börtönbe került, nem is látták egymást. A rokonságból csak az egyik nagybátyja látogatja meg évente kétszer-háromszor. Az egykori barátai teljesen elfeledkeztek róla. Csomagot, pénzt soha nem küldenek, levelet sem írnak. Ő viszont nem mehet haza. Az eltelt majdnem 9 év alatt még egyetlen napra, egyetlen órára sem engedték ki. Azóta nem is járt otthon, a szülővárosában. Legfeljebb csak gondolatban. Pedig semmit a világon nem szeretne úgy, mint végre már hazamenni. Akkor is, ha tudja jól, hogy igazából nincs is neki már otthona. Nincsen hová hazatérnie. Számtalanszor előfordult már, hogy teljesen kilátástalannak, reménytelennek látta a helyzetét, és már a legkegyetlenebb „végső megoldás” gondolata is megfordult a fejében néhányszor. De szerencsére mindig történt valami apró jó, ami erőt adott számára a küzdelem folytatásához. És Illés Zsolt most megint bizakodó. Vár csendben, türelmesen, hisz és reménykedik. Valami miatt úgy érzi, hogy ez az év sors sorsfordító lesz majd az életében. Valaminek történnie kell.  

Hosszú idő után most végre közölhetünk egy jó hírt veled kapcsolatban. Mivel az eredetileg kiszabott büntetésed kétharmadát már letöltötted, kérelmezted a szabadlábra helyezésedet. Az eddigi tapasztalataid szerint van-e bármi értelme az esélylatolgatásnak? Egyáltalán milyen feltételei vannak a kedvező elbírálásnak?

– Elküldtem a kérelmet az újvidéki bíróságra, de még nem érkezett válasz. Amikor ilyen ügyekben döntenek, több mindent vesznek figyelembe. A legfontosabb szempont talán az, hogy az elítélttel tartja-e a családja a kapcsolatot és az, hogy milyen módon képviselik az ügyét, az érdekeit. Látogatják-e rendszeresen, küldenek-e neki csomagot, tartják-e vele a kapcsolatot telefonon vagy levelezés által? Lényeges az is, hogy a fogva tartott betartja-e a börtönszabályokat, megfelelően végzi-e a munkáját és a nevelői miként értékelik a magaviseletét. Ezt mind-mind felmérik és elemzik. Néha minden apróság számít. Én azt gondolom, hogy semmi olyat nem tettem, amivel megszegtem volna az itteni, belső törvényeket. Sőt. Ellenkezőleg. Néha már úgy érzem, hogy nem is érdemes igyekezni, nincs is értelme annak, hogy az ember minden cselekedetét, minden szavát százszor is megfontolja. Mert az ilyen iparkodást nem minden esetben díjazzák. Mondok egy példát. Amikor hét hosszú hónap után tavaly szeptemberben visszakerültem a belgrádi luxusbörtönből ide, a régi helyemre, Sremska Mitrovicára, egyetlen tollvonással megvonták tőlem az addig megszerzett „jogaimat”. Ezért nekem most nem kapnom kellene bármit is, hanem visszakapnom kellene mindazt, amit egyszer már kiharcoltam magamnak, amiért egyszer már megszenvedtem. Hiába kérdeztem rá, semmiféle magyarázatot nem adtak, miért történt ez így. Amióta bent vagyok, több mint három éven át én már folyamatosan dolgoztam az egyik műhelyben. Most viszont sehogy sem tudok munkához jutni. Akkor az nagyon jó elfoglaltság volt. Szerettem. Hasznos munkával töltöttem el az időmet, ezért úgy tűnt, hogy gyorsabban múlnak a hetek, a hónapok, és persze kevesebb időm jutott az üresjáratnak számító gondolkodásra. Most viszont hiába kérem, hogy újra szeretnék dolgozni, nincs semmi eredménye. Márpedig ez roppant fontos lenne, mert csak így juthatok majd ki idővel egy olyan helyiségbe, amely nem lesz teljesen zárt. Ott majd érződik a szabadság levegője is. Arra már nagyon vágyom. És aztán idővel talán a városba is kimehetek, ha látogató érkezik hozzám. Így épül egyik dolog a másikra.

Milyen műhelymunkák közül lehet választani?

– Van lemezvágás, fémmegmunkálás, asztalosműhely meg nyomda is. Ez utóbbiban képeslapokat készítenek vagy levélborítékokat hajtogatnak. Egy-egy ilyen teremben általában öten-hatan dolgoznak, ha viszont meghirdetnek egy szabad munkahelyet, akkor arra harmincan-negyvenen is jelentkeznek. Ezért elég nehéz bejutni. Meg az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy az utóbbi években valóban kevesebb munkalehetőség adódik, mint korábban. Ezekre a pályázatokra rendszerint írásban kell jelentkezni. Épp a napokban voltam beszélgetésen a nevelőmnél, és ő is azt tanácsolta, hogy adjam be a kérelmemet mindenhová, egyszer majdcsak sikerül munkához jutnom.

Az nem számít előnynek, hogy nemrégiben kitanultad az asztalos mesterséget?

–  Kitűnő osztályzatot kaptam a vizsgán, de most éppen nem sok hasznát veszem. Van jól felszerelt műhelyünk, csak éppen a nyersanyagellátás akadozik. Ezért ott is leállt a munka.

Gondolom, a börtönben is érezhető a szegénység…

– Még csak itt érezhető igazán! Emiatt jutunk mind kevesebb megrendeléshez, munkához. De erről árulkodik az ellátásunk is. A gyenge koszt meg a jéghideg cellák. A múlt hónapban nagyon megfáztam. Bejelentkeztem az orvoshoz, aki megvizsgált, elbeszélgetett velem, de azzal küldött ki a rendelőből, hogy gyógyszert nem tud felírni, mert nincsen. Amíg a tanfolyamra jártam, olyan hideg volt a tanteremben, hogy néha három nadrágot vettem magamra és még akkor is fáztam.

Mi az, ami most tartja benned a reményt?

– Leginkább a várakozás. Ez éltet. Előbb-utóbb majdcsak választ kapok a bíróságtól a beadványomra. Idegtépő ez, megvisel nagyon, mert hónapokig is eltarthat, mégis bízom abban, hogy kilenc év után végre kedvezően alakulnak a dolgaim. Egy belső hang azt súgja, hogy ez az év sorsdöntő lesz a számomra.

Szabó Angéla

Szenvedélyes vita a délvidéki magyarokról az EP-ben - VIDEÓ!

Segítve a magyar nyilvánosság teljes körű tájékozódását, az elszakított területeken élő magyarok jogérvényesítésének terén folytatott Európai Parlamenti munkáról ad átfogó képet a felvétel. A szerb Uniós csatlakozás kapcsán készült jelentés vitájában megszólaló összes magyar EP képviselő beszédét vágatlanul láthatja a néző kiegészítve Göncz Kinga és Morvai Krisztina megszólalásával a téma kapcsán a koszovói csatlakozásról szóló vitában.

A felszólalások az alábbi linken tekinthetők meg:

http://www.youtube.com/watch?v=rP4fbRFV

Mindennapi riadalmaink (II.)

ATOMVONAT UTÁN ATOMTEMETŐ?

Amióta tudjuk, hogy az 1986. április 26-án történt csernobili atomkatasztrófa idején 50 millió curie volt a radioaktív kibocsátás (ami hozzávetőlegesen ötvenszerese a hirosimai tragédia napjaiban mért szintnek), azóta ha sugárveszélyről hallunk, van is mitől tartanunk. Kiváltképpen a fukushimai szőrnyűség után. De persze egy-egy kisebb radioaktív dózisért nem kell mindig Ázsiába mennünk. Tájunkon is akadnak rendre aggodalomra okot adó esetek. Évente legalább egy ilyenre fény derül. Bármennyire szeretnék is titokban tartani… Igaz, hogy az a bizonyos „rettegett atomvonat“, amely a belgrádi Vinča Intézetből nukleáris hulladékot szállított a messzi Szibériába, már másfél évvel ezelőtt kigördült a szabadkai vasútállomásról, de a félelem, az aggódás itt maradt. Az mindmáig megmaradt. A szerelvény nem vitte magával.

Az intézetben 26 éven át tárolták speciális medencékben azt a hatalmas mennyiségű elhasználódott nukleáris fűtőanyagot, amely az atomerőmű működése során felhalmozódott. A politikusok hihetetlenül hangzó kijelentése szerint azért voltak kénytelenek majd 30 éven át tárolni a veszélyes szennyezőanyagot, mert az eltávolítására soha nem jutott pénz. Így csak 2010 novemberében sikerült tőle végleg megszabadulni. A mintegy 4 tonna atomhulladékot tartalmazó l6 tehergépkocsit (az észak-bácskaiak nem kis riadalmára, de egyébként nagyon stílszerűen) egyenesen Szabadkára irányították. Hogy ott, a mára már igencsak egy “nukleáris temetőre” hasonlító szellemgyár, a Nitrogénművek területén a nem mindennapi rakományt átpakolják a vasúti teherkocsikba. A szállítmány Magyarországon át a szlovéniai Koper kikötőjébe került, onnan pedig hajó vitte Oroszországba.

A kényes tranzakciónak megvolt az ára. Majdnem 60 millió dollárba került. Szerencsére nem Szerbiának kellett előteremtenie a semmiből a teljes összeget, mert akkor nyilván továbbra is maradt volna minden a régiben. Kiszállítása európai uniós pénzalapok, Orosz- és Csehország támogatásával sikerült. Akkor még úgy nézett ki, hogy végre fellélegezhetünk, mert ettől a veszélyforrástól megmenekültünk. De aztán jó egy évvel ezelőtt ismét nyugtalanító hírek érkeztek az egykori atomerőmű háza tájáról.

Éppen tavaly ilyenkor (április 19-én) jelentették és vallották be, hogy sikerült elkerülnünk egy nukleáris katasztrófát. A baj még februárban történt, amikor az intézet pincéjét elárasztotta a víz. Abban a helyiségben viszont őrölt uránt tároltak. De már emberemlékezet óta. Még valamikor negyven évvel ezelőtt érkezett az üzembe. (A kibányászott ércből az urán kinyerése aprított vagy őrölt kőből történik. Ezt sárga pornak vagy sárga pogácsának nevezik.)

Akkor, hogy sürgősen mentse a helyzetet, Jagoš Raičević, az intézet megbízott igazgatója elrendelte, hogy a vízzel telt medencékből emeljék ki azokat a rudakat, amelyekben korábban a kiégett nukleáris fűtőanyagot tároltak. Amint kiemelték őket a vízből, abban a pillanatban a nukleáris sugárzás mértéke rendkívüli módon megnövekedett. A sugármérést végző szakemberek azonnal követelték a munkafolyamat megszakítását. Erre azonban nem kaptak engedélyt. A feladatot el kellett végezniük.  Hogy a baj még nagyobb legyen, az igazgató a veszélyes műveletet (a heves tiltakozás ellenére is) még egyszer megismételtette a dolgozókkal. És tette mindezt önkényesen. Amikor felmondással, elbocsájtással kezdte fenyegetni a szakembereket, azok végrehajtották a parancsot. De persze nem hagyták a dolgot annyiban. Vizsgálatot követeltek. Csakhogy az üzem falain belül mindenütt ellenállásba ütköztek. Akkor döntöttek úgy (a teljes dokumentáció és a bizonyítékok birtokában), hogy az ügyet a szerbiai kormány elé tárják. Panaszlevéllel fordultak Ivica Dačić, Žarko Obradović és Oliver Dulić illetékes miniszterekhez, amelyben az eset kivizsgálását és az igazgató felelősségre vonását követelték. Ekkorra azonban az intézetben már teljes lett a káosz, elszabadultak az indulatok és eluralkodott a félelem.

A biztonságért felelős részleg igazgatónőjének, Snežana Pavlovićnak az aláírásával elküldött levélben az állt, hogy az alkalmazott eljárás az intézet teljes biztonsági rendszerét veszélyeztette. Az igazgató által elrendelt feladatot végző dolgozók azzal védekeztek, hogy nemcsak a saját életüket féltették, hanem az egész munkaközösségét. Sőt, nem csupán a néhai atomreaktor területén tartózkodókat érhette volna végzetes baleset, hanem a 10 kilométerre lévő Belgrád és a Duna menti kisebb települések lakóinak életét veszélyeztették. Nem hallgatták el azt sem, hogy az intézet vezetője mindent megtett a teljes hírzárlat érdekében. Hogy eltussolja az ügyet és elhallgattassa a renitens dolgozókat, néhányat közülük leváltott (épp a legkiválóbb szakembereket), és a helyükbe hozzá nem értőket és kellő tapasztalattal nem rendelkezőket nevezett ki. Ezzel pedig újabb bizonytalanságba és veszélybe sodorta az üzem működését. A megbízott igazgató mindvégig kitartott azon állítása mellett, hogy az intézetben semmi rendkívüli dolog nem történt, ezért aztán a kritizált feladatot végzők sem kaphattak veszélyes sugáradagot. Legfeljebb csak akkora dózis érhette őket, amekkora fenyegeti azokat, akik a szerb fővárosból New Yorkba repülőgéppel utaznak.

Eltelt egy év, az ügyben azonban nem történt előrelépés. Azóta sem számoltak be arról, hogy tulajdonképpen mi történt a Vinča Intézetben április 19-én, és (a tudtukon kívül) milyen dózisú sugárzás érte az ott dolgozókat meg a közeli települések lakóit.

A felelőtlen atom-hazárdjátéknak azonban még koránt sincs vége. Ugyanis nemrégiben röppent fel a hír: már csak napok kérdése, és megkezdi a működését a vinčai atomhulladék-tároló. A létesítmény európai uniós pénzforrásokból készült azzal a céllal, hogy a Szerbiában keletkező nukleáris szennyezőanyagokat és az egészségügyben „termelt” hulladékot korszerű körülmények között és biztonságos módon raktározhassák. A befogadóképességét tekintve azonban jóval hatalmasabb, mint amennyi ilyen jellegű szennyezőanyag Szerbiában keletkezik. Így pedig fennáll a gyanúja annak, hogy amint teljes gőzzel beindul a működése, külföldről is ide szállítják majd a veszélyesnek minősített hulladékot. A borúlátók kereken ki is mondják: ez volt a valódi cél. Létrehozták az Európai Unió atomtemetőjét Szerbiában. Csak leplezik, titkolják, tagadják. Ha viszont a legutolsó működési engedélyt is beszerezték, és megnyomták a start gombot, akkor aztán Szerbia lakosságának végleg bealkonyul. Felkészülhetünk a legrosszabbra, mert szerintük a szerbiaiak várható élettartama nem lesz hosszabb 30 évnél…

Szabó Angéla

A jó ügyvéd ismeri a jogot…

A kiváló ügyvéd ismeri a bírót.

 

Dolgozik-e Szerbiában valaki, a pincéreken kívül?