Tegnap, hirtelen elhatározással ellátogattam a szabadkai zsidó temetőbe. Első alkalommal. Megható és megrázó élmény volt. A múlt század első felében elhunyt szabadkai zsidók sírkertje különleges hangulatot áraszt magából. A csodálatosan szép sírkövek, rajtuk héber és magyar írással egy régmúlt, szebb idő emlékét hordozzák. Ugyanott azonban van egy nagyobb sír is, amely az Auschwitzban és más második világháborús haláltáborokban ott veszett egykori polgártársainknak állít emléket. De számos családi sír is van, amelyeken nem tüntették fel az elhalálozás helyét, okát, csupán a sírkövekre vésett szövegek egy-egy halvány célzása és az évszám jelzi, azért kellett meghalniuk, mert zsidók voltak.
2005-ben jártam Srebrenicán, a népirtás 10. évfordulóján. Minden évben, július 11-én, a mészárlás napján összegyűlik ott több ezer vagy talán több tízezer ember, akik az ártatlanul meggyilkolt bosnyák férfiakra és fiúkra emlékeznek. Ezen a napon helyezik örök nyugalomra azokat az áldozatokat, akiket az előző év júliusa óta sikerült azonosítani. A muzulmán temetési ceremónia megrázó, mélyen megérinti az embert. A ma már 9000-hez közelítő számú áldozatot a szerb erők a környező erdőkben üldözték, szinte egyenként vadászták le őket, mint a vadállatokat és aztán jelöletlen sírokba rugdosták. Civilek voltak, nagyon sokan még gyerekek, akiknek Ratko Mladić cukrot osztogatott a vérengzés előtt. Srebrenica völgyben fekszik, a Potočariban lévő emlékhely az ég felé sóhajtja a gyászt és a szomorúságot. Ennek a több ezer embernek csak azért kellett meghalnia, mert muzulmán volt.
Minden ilyen és ehhez hasonló gaztett kapcsán az alkalmi megemlékezők, legyenek azok világi vagy egyházi személyek, elsősorban annak fontosságát hangsúlyozzák, hogy ilyesmi soha ne ismétlődhessen meg. Aztán persze megismétlődik, a világban egymást követik a szörnyű mészárlások, semmiféle visszatartó ereje nincs a korábbi gaztetteknek.
A második világháború után Németországban megtörtént a szembesülés a múlttal. Szerbiában elmaradt. Az országot azóta irányító politikusoknak vagy nem volt meg a politikai ereje, vagy meggyőződésből nem állt szándékában szembesíteni a szerbséget azzal, hogy a nevében radikális, Arkanista és más szabadcsapatok miféle gaztetteket hajtottak végre más népek ellen. Vukovár, Szarajevó, Srebrenica, Koszovó, a tömegsírok, a levadászott városlakók, a tavakból kiemelt, albán áldozatokkal teli hűtőkocsik ellenére a szerb hatalom szerint továbbra is Horvátország, Bosznia és Koszovó az, aki feszültséget gerjeszt.
Azok a politikai vezetők, akik a kilencvenes években második vonalbeliként ugyan, de ott voltak, ahol az uszítás, a fegyvercsörtetés zajlott, ahonnan a szabadcsapatokat toborozták, ahol a háborús döntések születtek, ma első vonalbeli politikai vezetők. Ők az államhatalom. Akik 2012-es hatalomra jutásuk óta hangsúlyozzák, hogy szakítottak a múlttal, ők már európai irányultságú, békepárti, toleráns politikusok, akik beismerték hibáikat.
Nézem a videó megosztón a szabadkai képviselő-testület ülésének felvételét, amelyen egy (jelenleg) haladó párti politikus látható, aki Kalmár Zsuzsának tart ideológiai oktatást.
„Képviselő asszony, van még valami vágya? Hallott róla, hogy Tito beteg, nagyon beteg, lehet, hogy meg fog halni? Úgy látszik az Önök számára megállt az idő. Meg kellene már tanulniuk, hogy a környezetükben más emberek is élnek” – mondja a szószékről, miközben tekintetéből, szavaiból süt a lenézés, a felsőbbrendűség, a szándék, hogy jól megalázza az ellenzék képviselőjét, aki nem csak magyar, de még nőnemű is. Pedig Zsuzsa csak két dolgot kifogásolt. Azt, hogy a Lifka Art mozi igazgatója beszélje a magyar nyelvet, és hogy a fentebb leírt kilencvenes éveket szimbolizáló Brana Crnčevićről neveznek el utcát egy olyan vegyes közegben, mint Palics.
Stevan Bakić felszólalásának ijesztő üzenete van: Tito régen meghalt, úgyhogy a kisebbségek ne számítsanak többé semmiféle kiemelt státusra, ez csak az „öreg” agyréme volt. Ma már más idők járnak, az erősebb kutya törvénye érvényesül. Köznyelvre fordítva: ez itt a szerbek földje, a magyaroknak hallgass a neve.
A haladó politikus személyében, a Városháza dísztermében, magyar őseink vitrázsai alatt a kilencvenes évek bűzös, vérgőzös lehelete tolult az arcunkba. Kalmár Zsuzsát, polgártársunkat, a képviselőt, a színművésznőt azért igyekeztek megalázni, mert magyar.
És én szégyellem magam amiatt, hogy a teremben ülő többi magyarnak nem volt szándéka vagy bátorsága felállni és megvédeni őt. Mert úgy látszik fontosabb a haladókkal való koalíciós viszony, Zsuzsa meg amúgy is csak „egy MM-es”.
Tényleg megváltoztak? A kilencvenes évek légköre tényleg a múlté? És Vučić jó elnöke lesz a magyaroknak?

2017. március 2.

http://szabadmagyarszo.com/2017/03/02/a-kilencvenes-evek-lehelete/