A zentai rejtély

Mi, zentaiak szívesen emlékszünk vissza azokra a régi szép időkre, amikor városunk még virágzott. A Tisza mentén irigykedve nézték a gazdaságunkat, az egészségügyi intézményeinket, Zenta gazdag kulturális történéseit és nem utolsósorban a sportéletet, mert térségünkben valóban páratlan eredményeket mutattunk fel az élet számos területén. Messze földön híres a zentai lokálpatriotizmus, olyannyira, hogy ez a szomszédoknak már-már zavaró volt, de jó volt hallani a messzebbről érkezett vendégek véleményét is, mert ők meg mint egy kis Svájcot emlegettek bennünket.
Ezek az idők viszont elmúltak. Lassan már a két kezünkön sem tudjuk megszámolni, hány vállalat zárta be kapuit az elmúlt 25 évben, legtöbben már nem a zentai kórházat választják, s mivel az utóbbi néhány évben a lakosság mintegy fele külföldön kereste meg a boldogulást, nem könnyű már megtölteni a színház lelátóit, a szokásos évi rendezvények meg már csak halvány önmaguk. A város elnéptelenedését megsínylették a sportklubok is, mert bár az éves jelentésnél mindenki százas nagyságrendben írja le az adott klub tagságát, a fiatalok csak lézengenek az edzéseken, s minden sportág akut sportolóhiányban szenved, ezért egész nemzedékek esnek ki a versengésből. Legjobban a csapatsportágakat űző egyesületek vannak bajban, mert hol góllövő nincs, hol meg kapus, s egy bizonyos fejlődés után szinte törvényszerűen megáll minden, a stagnálás pedig visszaeséshez vezet. Így jártak például a pólósok, akik néhány évvel ezelőtt még az I. B ligában szerepeltek, de különösképp a lányok, akik valóban egy hajszálra voltak az országos bajnoki címtől, ma viszont már csak a középmezőnyhöz – ami a szerbiai női vízilabdát tekintve nem épp hízelgő – tartoznak, s így jártak a labdarúgók is, akik csak akkor tudtak eredményt felmutatni, ha a támogató tömte őket pénzzel (s itt akkor még nem beszéltünk az asztaliteniszező lányokról, akik nem is olyan rég még verhetetlenek voltak ebben az országban, néhány éve viszont a Szuperligából való kiesés ellen küzdenek, vagy épp a birkózókról, akiket három évvel ezelőtt az a csúfság érte, hogy nem tudtak kiállítani egy felnőtt csapatot, és a III. ligába lettek száműzve).

Nagyon hosszan lehetne taglalni a miérteket, legtöbben tudják is, hogy hol a baj (én speciel nem vagyok egy összeesküvéseket gyártó típus, de már kezdem azt gondolni, hogy Zentát szándékosan teszik tönkre), tény azonban, hogy a hanyatlás még nem állt meg, s Zenta a lakosságát tekintve lassan már egy nagyobb falu szintjére süllyed. Nem lesz jobb a sportban sem, mert az önkormányzat deklaráltan nem hajlandó támogatni az élsportot, a külföldi kezekben lévő vállalataink meg csak morzsákat szórnak oda.
Na de kipállik már a szám ettől a témától, évek óta azt szajkózom, hogy azért a csúcsteljesítményt másképp kéne kezelni, mint az évi egy versenyre járó műkedvelő egyesületeket. A városházáról viszont évek óta egy a válasz: nincs pénz…
Nemes Viktor hétfőn világbajnok lett a Párizsban még zajló felnőtt birkózó-világbajnokságon. Honfitársa, és még mindig csapattársa (csak éppen Nagybecskereken), Frísz Krisztián májusban Európa-bajnok lett szintén birkózásban, akkor, amikor nagyjából azt az újvidéki megmérettetést szánta élete utolsó nagy versenyének. Mindketten abban a Zentában nevelkedtek, amely még manapság is ontja a tehetségeket, abban a klubban bontogatták szárnyaikat, amelyet a sportélet egyik vezetője évekkel ezelőtt bosszúból meg akart semmisíteni.
Szabó Szebasztián Budapesten élete legjobbjait úszta ki, s végül a 12. lett a világon 50 méteres pillangóúszásban. Szakértők mondták, hogy talán nem is láttak még ilyen jó felépítésű és habokat szelő versenyzőt, akinek csak a csillagos ég a határ, s ha megfelelő kezek között készül a következő három évben, a tokiói olimpián bizony beleszólhat az érmek elosztásába. Pedig honnan indult! Mára már legendás az, mennyire le vannak pusztulva a zentai medencék, de ilyenek voltak azok már akkor is, amikor a kis duci, mosolygós legényke elkezdte az első érmeket Zentára szállítani.
Barta Éva a Tiszán lapátolva került ki a korosztályos Európa-bajnokságra kajakban, s ott a szó szoros értelmében egy centiméterre volt a döntőtől, a B döntőt viszont simán megnyerte. Ha szorgalmas, és talán egy picit jobb feltételek között is edzhetne, úgy biztosak vagyunk benne, hogy nem ez volt az utolsó nagy versenye.
S végül Györe Lászlót kell megemlítenünk, aki egy olyan sportágban halad mérföldes lépésekkel, amelyben nemcsak a tehetség, az erő, meg az állhatatos munka számít, hanem az a két zsák pénz is, amellyel versenyről versenyre mehet. Laci augusztusban a 95. teniszező lett a világon, Szerbia Davis-kupa csapattagja, akit a következő év elején már ott szeretnénk látni az Ausztrál Nagydíj főtábláján. Mindezt tette úgy, hogy az év nagy részében egy zentai hangárban edz, picike korában a szomszéd falát püfölte, s csak nyáron látott valamennyi salakot.
Hölgyeim és uraim, ez a zentai sport utóbbi négyhónapos termése! Aki tud még egy olyan várost Szerbiában, ahol ilyen szintű eredmények születtek, az jelentkezzen! S az, aki meg is tudja magyarázni, hogy a felsorolt feltételek mellett miként jutottak el ezek a fiatalok ilyen magasságokig, nos, annak egy ötfogásos vacsorát fizetek!
Mert én mindezt rejtélynek tartom, s csak vakarom a kobakom.

Laták István

https://www.magyarszo.rs/hu/3456/velemeny_jegyzet/170085/A-zentai-rejt%C3%A9ly.htm

2017. augusztus 26. [16:23]

 

Danas, 2017. augusztus 29. 9.

Nyelvi egyenrangúság

Tegnap (szeptember 1-jén – B. A.) a tartományi képviselőház ülésén nem fogadták el a kisebbségi nyelvek (magyar, román, szlovák, ruszin, horvát) és a szerb nyelv teljes és egyenrangú használatára tett javaslatomat. A javaslatot támogatták: DS, LSV, Szerb Radikális Párt, DJB. Akik nem támogatták: SNS, SPS, VMSZ.

 

Csonka Áron

https://m.facebook.com/story.php?story_fbid=1813714478646705&id=159186414099528

Magyar cégek a Vajdaságban:

így lett a nemzetegyesítésből kihasznált munkaerő

 

Majláth Ronald

Fotó: thyillustration

 

Amikor öt éve, 2012 augusztusában Matolcsy György meghirdette a Wekerle-tervet, a kormánypárti politikusok nem fukarkodtak a patetikus jelzőkkel. Volt, aki egyenesen gazdasági nemzetegyesítésnek nevezte a programot, amelynek legfőbb stratégiai célja a hazai vállalkozások Kárpát-medencei pozícióinak erősítése volt. A magyar vállalkozók hamarosan fel is fedezték maguknak a Vajdaságot, amely több okból is kiaknázatlan aranybányának bizonyult. Ma szinte tapintani lehet a csalódottságot a helyi magyarok körében. A Vajdaságban jártunk, hogy megnézzük, hogyan halad a „nemzetegyesítés”.

– Ön biztosan nem idevalósi! – állapítja meg Újvidéken egy középkorú szerb asszony a Mihajlo Pupin körúton, amint a villanyrendőrnél várakozunk a Szerb Nemzeti Színház közelében.
– Miből gondolja? – kérdezek vissza. Elmosolyodik, és a villanypóznára mutat, amelyen álláshirdetés függ, épp most másoltam a jegyzetfüzetembe a szövegét. A papíron ez áll: „Külföldi vállalat munkatársakat keres. Nyugdíjasok is lehetnek.”
– Ezeknek itt már senki sem hisz – jegyzi meg.
Biljana, az ötven körüli nő akkor válik igazán bőbeszédűvé, amikor megtudja, hogy Magyarországról jöttem. A lánya tanítóként dolgozik Szabadkán, a veje pedig fél éve fordult munkaközvetítőhöz, mert arra gondolt, hogy Magyarországon több pénzt tudna keresni, mint odahaza raktárosként. Ennek semmi akadálya nem lett volna, hiszen a férfi már megkapta a magyar állampolgárságot, anyai ágon ugyanis magyar. Csakhogy a munkaközvetítő végül nem juttatta álláshoz, ellenben tízezer dinárral, huszonötezer forinttal megrövidítette.

Álláshirdetés Újvidéken

 A szerző felvétele

– Még szerencse, hogy nem mondott fel, így legalább megkapja a minimálbért – mondja az asszony. Ez Szerbiában 22 620 dinár, ami 57 500 forintnak felel meg. Az átlagos nettó bér 125 ezer forint.

Szabadkán még az utcára sem kell kimenni, ha valaki munkát keres. A magyar cégek itt egyenesen a postaládákba szórják a hirdetéseiket. Tamás, az egyik magyarországi munkaközvetítő cég helyi irodavezetője mutat is ezekből egyet: „Magyarországi állásajánlatok ingyenes szállással. Multinacionális partnercégeink számára keresünk termelési operátorokat.” Az érdeklődőket 140-160 ezer forintos nettó kereseti lehetőséggel, műszakpótlékkal, kafetériával és sok mással kecsegtetik, ezért cserébe a kettős állampolgárság meglétét, általános iskolai végzettséget, állómunka vállalását és büntetlen előéletet várnak el. A papír alján csak egy szerb mobilszámot közölnek, valamint a tájékoztató helyszínét és időpontját. Ezek a „cégek” a legtöbbször százalékos részesedést szednek be a közvetítésért, az utazásért előre kérik a pénzt – többnyire munkanélküliektől.
Hogyan indult meg a vajdasági magyar munkaerő elszipkázása? Tamás szerint az elvándorlásnak a kettős állampolgárság adott lendületet. Tömegeknek lett elegük abból, hogy Szerbiában nem tudnak megélni, a cégek pedig semmibe veszik a munkavállalók jogait.
– Aki megkeresi a minimálbért, az szerencsésnek mondhatja magát. Előfordul, hogy átutalják ugyan a munkavállalónak a fizetést, mert az kötelező, viszont a dolgozónak vissza kell adnia a pénz egy részét, különben kirúgják – magyarázza Tamás. Szerinte lényegtelen, hogy milyen tulajdonban van az adott cég. A gyakorlat a fontos, s azt sokszor egymástól tanulják el a vállalatok. A kettős állampolgárság jelenti az egyetlen egérutat azok számára, akiknek elegük lett a megaláztatásokból. Megnyitotta ugyanis az utat külföldre, elsősorban nyugat felé. A vajdasági magyarok körében Anglia, Németország és Ausztria a legkedveltebb célállomás, s ezzel párhuzamosan beindult egy másik folyamat is: a nyugat-magyarországi cégek ma már sokszor a vajdaságiakkal töltik fel azokat az álláshelyeket, amelyekre nem találnak magyarországi munkaerőt.

  Farkas Melinda

Most már nem sláger a magyar állampolgárság

A diplomások helyett egyre több alapfokú végzettségű határon túli magyar jön át. Öt év alatt ötvenezren települtek át.

– Amikor tájékoztatjuk őket a munkáról, csak meredten néznek, mert annyira rosszak az itteni tapasztalataik, hogy ahhoz képest Magyarország mennyországnak tűnik – mondja a férfi, aki azt is elárulja, hogy az irodája által kiközvetített dolgozók átlagban 150 ezer forintot keresnek, amelyből ugyan meggazdagodni biztosan nem fognak, mégis majdnem háromszorosát kereshetik meg a szerbiai minimálbérnek. Persze csak akkor, ha nem valamelyik csaló céggel hozza őket össze a balszerencse, mert akkor sok pénzt fizethetnek ki a semmiért.

******

A magyar gazdaság Kárpát-medencei léptékű növekedési stratégiája – ezt az alcímet kapta a Wekerle-terv, amelyet pontosan öt évvel ezelőtt mutatott be Matolcsy György akkori pénzügyminiszter. A 25 oldalas dokumentum szerint a kormány stratégiai szövetségesként tekint a szomszédos országokban élő magyarokra. Matolcsyék arra ösztönözték a magyar cégeket, hogy nagyobb szerepet vállaljanak a határon túli régiókban. A vállalkozások azontúl, hogy olcsó munkaerőre tehetnek szert, hozzájárulhatnak a magyarság szülőföldön való megmaradásához. A vállalkozóknak kapóra jött, hogy 2014-ben a szerb kormány új munkatörvényt fogadott el, melynek célja a foglalkoztatottság növelése volt. Az elmúlt három év adatai azt mutatják, ez sikerült is. Csakhogy ezeket a szép számokat csak úgy tudták elérni, hogy a végletekig megnyirbálták a munkavállalók jogait. Utólag visszatekintve akár igazat is adhatunk a tiltakozó szakszervezeteknek, amelyek a „rabszolgaságról szóló törvény” nevet adták a jogszabálynak.
Függetlenül attól, hogy időközben a Wekerle-terv szó szerint kimúlt – a kezdeményezést koordináló, állami tulajdonú Kárpát Régió Üzleti Hálózat Zrt. a múlt évben végelszámolás alá került –, a magyarországi cégek kapva kaptak a „gazdasági nemzetegyesítés” adta előnyökön, a végletekig kihasználva a szerb munkatörvénykönyv kínálta munkáltatói lehetőségeket.

Wiedemann Tamás:

Csendben kimúlt a Wekerle-terv

Szó szerint becsődölt a kormány bő három éve indított gazdaságösztönzési programja.

– Ha a magyarországi vezetőség megtudná, mi folyik itt, el sem hinnék, hogy ilyen létezik – mondja a Tisza Automotive Kft. egyik volt dolgozója, aki arra kér, hogy cikkünkben az igazi neve helyett Gábornak nevezzük. Ez a vállalat a Vajdaságban a legnagyobb magyarországi foglalkoztató: a gyárat Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter, valamint Aleksandar Vučić szerb kormányfő nyitotta meg 2015 szeptemberében. „Teljesen biztos vagyok benne, hogy Szerbia és Magyarország előtt nagyon szép közös jövő áll” – bátorította akkor a szerb miniszterelnök az egybegyűlteket.

Szijjártó Péter és Aleksandar Vucic a Tisza Automotive Kft. üzemének megnyitóján 2015. szeptember 23-án. Nagyon szép közös jövő

 Fotó: Ujvári Sándor / MTI

Ebből a szép közös jövőből Gábor nem sokat tapasztalt.
– Hozzánk nem az iskolázott emberek jönnek dolgozni, az igaz, de azért nem kellene bennünket hülyének nézni. A hét első felében a kisfőnökök szépen kérnek bennünket, hogy maradjunk benn tovább, hogy a hét második felében időben hazamehessünk. Csütörtökön és pénteken aztán azzal jönnek, hogy bele kell húznunk, hogy a hét végén ne kelljen bejönnünk dolgozni. Aztán a hét végén szépen behívnak megint munkára. Aki nem jön, azt nem hivatalosan, de kirúgással fenyegetik – panaszolja a férfi. – A normát is folyamatosan emelik. Mondtam is a többieknek, nem vagyunk normálisak, gürcölünk, mint a lovak, hogy megmutassuk, milyen jól tudunk dolgozni. Csakhogy ennek soha nem érünk a végére, csak azt értük el vele, hogy a mostani normát már alig bírjuk erővel.
A férfi szerint a dolgozók fluktuációja azért olyan nagy a gyárban, mert kevesen bírják fizikailag azt az iramot, amelyet a vezetők diktálnak. Korábban heti negyven órát kellett dolgozniuk, nemrégiben azonban új szerződést kaptak, amelyben az szerepel, hogy akár heti hatvan órát is dolgoztathatják őket. Ráadásul a szerződést szerbül kapták kézhez a munkások, pedig nagyon sokan közülük egyáltalán nem beszélik az államnyelvet. A társaik magyarázták el nekik, mit írnak alá.
– Hihetetlen, hogy épp egy magyar cég nem tartja tiszteletben a magyarok nyelvhasználatát – háborog Gábor. – Hozzák csak ki az újságban, hogy a magyarországi nagyfőnökök végre megtudják, mit művelnek velünk itt, Szerbiában!
Mivel Gábor úgy gondolja, hogy a megaláztatásaikról a magyarországi vezetők semmit nem tudnak, felkerestük a Tisza Automotive ügyvezető igazgatóját, Gladinetz Andrást, akinek felsoroltuk a hallott panaszokat. Gladinetz már elöljáróban jelezte: a cég alapelve, hogy semmi olyat nem tesz, ami a munka törvénykönyvébe ütközne. A gépjárműkábeleket gyártó cég akkor tudja teljesíteni a megrendeléseket, ha a munkaügyi kommandók nem állítják le a termelést, az ugyanis nagyon sokba kerülne a vállalatnak. Az igazgató szerint a problémák múlt év szeptemberében kezdődtek, amikor nagyon megugrott a hiányzások száma, így olyan nap is volt, amikor a dolgozók 15 százaléka nem jelent meg a munkahelyén (a zentai gyárban több mint 800 főt foglalkoztatnak). Így a túlórákra azért volt szükség, hogy a megrendelőknek időre tudják szállítani a legyártott kábelkorbácsokat. Gladinetz a fő problémát inkább abban látja, hogy a munka törvénykönyve „táppénzcentrikus”. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy az orvos harminc napra kiírhatja a dolgozót táppénzre, majd miután akár csak egy napra visszamegy dolgozni, újra elmehet táppénzre – ezzel pedig sokan visszaélnek.
Ami a szerb nyelvű szerződésmódosítást illeti, Gladinetz András elmondta: a munkaszerződések módosítása náluk úgy történik, hogy az átadott szöveget a dolgozó hazaviheti, és nyolc napig gondolkodhat rajta, hogy aláírja-e. Hozzátette: a cég belső szabályzata tartalmazza azt a lehetőséget, hogy bárki bármilyen dokumentumot magyar nyelven kérjen, többek között a munkaszerződést is, ezt a cég, ahogy eddig, a továbbiakban is biztosítani fogja.
Ami a fluktuációt illeti, Gladinetz András szerint többségük az első pár hónapban történik, amikor a munkavállaló beáll dolgozni, és kiderül, hogy másra számított. Az igazgató szerint a zentai gyárban meg kell különböztetni a magyar és a szerb ajkúak fluktuációját. A magyarok ugyanis folyamatosan külföldre vándorolnak.

 ******

– Minek maradjak itt? Ez katasztrófa sújtotta övezet! – így reagál Zsolt a kérdésünkre, amikor a szabadkai Köztársaság téren egy kávézónál arról kérdezzük, hogy friss diplomás mérnökként miért nem próbál elhelyezkedni szülővárosában, Szabadkán. A közeli ipari parkban számos külföldi cég telepedett meg, amelyek lassan már mindenkit örömmel fogadnak. Ez pedig nem véletlen: az egyik szabadkai szakszervezet vezetője szerint a városból az elmúlt években kilencezren költöztek el, így súlyos munkaerőhiány van Szabadkán.
– Ez a hely alapvetően rabszolgáknak való. Pesten, de még Szegeden is minimum négyszeresét keresném meg annak, amit itt akár a magyarországi cégek is adnának – mondja a fiatalember.
Zsolt szülei Szabadkán laknak, itt is akarnak maradni, neki viszont mindenki azt tanácsolta a családban, hogy ha lehet, menjen külföldre. A Wekerle-tervről ugyan nem hallott, arra viszont még a gimnazista éveiből emlékszik, hogy öt-hat éve mindenki azt hitte, hamarosan jönnek a magyar cégek, amelyek magyarokat foglalkoztatnak majd.
– Jöttek is, de egy fokkal sem jobbak, mint a szerbek. Ez az igazi pofon – magyarázza a férfi, akinek az egykori szabadkai osztálytársai közül sokan magyar cégeknél helyezkedtek el. A legtöbben azonban csalódtak, mert azt tapasztalták, hogy ezek csak az olcsó és könnyen kihasználható munkaerőt látják az itteni magyarokban. Neki és több tízezer vajdasági magyarnak a „gazdasági nemzetegyesítés” a Magyarországra költözést jelenti.

 ******

A legutóbbi, 2011-es népszámlálás szerint a Vajdaságban körülbelül 250 ezer magyar élt. Azóta azonban rengetegen hagyták el szülőföldjüket. Sokan már középiskolába is Magyarországon jártak, és eszük ágában sem volt visszaköltözni. Az elvándorlásnak a magyar állampolgárság megszerzésének lehetősége adott lendületet. Hirtelen azok is magyarok lettek, akik korábban szerbnek vallották magukat, bár voltak magyar felmenőik is. A nyelviskolák nem győztek magyarnyelv-tanfolyamokat indítani, a papírok megszerzésének egyik feltétele ugyanis a biztos nyelvtudás.

A gumimaci nem játék

Miként lehetnénk ügyesebbek a nagypolitikában úgy, hogy közben a határon túli magyarok érdekei se sérüljenek?

Bár a rendszerváltás előtti Magyarország egyáltalán nem tűnt vonzónak a Jugoszláviában élők számára, sőt néhányan le is nézték kissé a szegény kommunista országban élő nemzettársakat, a délszláv háború éveiben fordult a kocka. A magyarságukat megőrző szülők azon igyekeztek, hogy gyermekük jobb körülmények között élhessen a határ túloldalán. Ekkoriban alakult ki az az idealista Magyarország-kép a vajdaságiakban, amelynek nyomai még most is fellelhetők itt-ott, és amelyet a munkásaikat kihasználó cégek épp napjainkban rombolnak porig, gazdasági nemzetegyesítés címén.
Persze a magyar cégek szerepvállalását megítélhetjük szigorúan gazdasági szemszögből is. Mondhatjuk, hogy mindent szabad, ami nem ütközik a szerb munkajoggal. Magyarországra sem azért jönnek a nyugati cégek, mert velünk szeretnének jót tenni, hanem mert az alacsony bérek miatt kifizetődő. Ha viszont elfogadjuk ezt az álláspontot, ismerjük be azt is, hogy a nemzet gazdasági újraegyesítése csak lózung, politikai termék, amellyel a nemzeti ideáktól mentes kapitalista szándékainkat próbáljuk leplezni.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.08.26.

https://mno.hu/hetvegimagazin/a-magyar-cegek-egy-fokkal-sem-jobbak-mint-a-szerbek-2414948

Ambrus Attila: Maradék maradéka

 

Ambrus Attila

A nemzet megmaradásának záloga a nyelv. Mekkora közhely – mondhatják azok, akik nem jártak Szerémségben. A Tarcal hegyen túli provincia sokak számára azt a régiót jelenti, ahová a római császár, Probius engedélyezte a szőlő telepítését Itáliából. Minékünk, magyaroknak ennél jóval többet: a magyar nyelvhez való ragaszkodás évszázados példáját.
Itt, Kamancon készült el a reformációt megelőző Huszita bibliafordítás, melynek hatása a magyar kultúra fejlődésére ma már felmérhető. S ez a hatás rendkívül pozitívnak könyvelhető el, akkor is, ha Marchiai Jakab inkvizitor máglyái – aki Pécsi Tamást és Újlaki Bálintot azzal vádolta, hogy az eretnekség ördögi gonoszságával hirdették magyarul az igét – és a törökök görbe kardjai elől elmenekültek Délvidékről a magyarok, s csak hosszú évszázadok múltán tértek vissza. (A legismertebb város, amelyet a menekülők alapítottak a moldvai Huszt – ma Huși. Az 1438-ban alapított város lakosai magukkal hozták biblia fordításaikat is, és vallási jellegű irodalmi tevékenységüket tovább folytatták. A város jelentőségét bizonyítja, hogy a 16. században székhelye volt a moldvai fejedelmeknek.)
A XIX. század második felében a bácskai katolikusok újra megtelepedtek a vidéken, amely a Magyar Királyság részét képező Horvátországhoz tartozott akkor. Maradékon a katolikus magyar hívek többszöri kérésére sem celebráltak a horvát papok magyar misét. Így az anyanyelvükhöz ragaszkodó maradékiak áttértek a református hitre. Ma maradékon a református egyház intézményteremtő munkájának köszönhetően újraéledt a megmaradás reménye.

 Maradék látképe

https://hu.wikipedia.org/wiki/Marad%C3%A9k

Az anyanyelv szeretete szinte a szerémségi magyarok természetes életérzése.
Egy alig száz lakost számláló faluban, Dobradóban járunk, ahol bekopogunk a Hajnal házaspár módos portájára. A jobb oldali ház is a Hajnaléké, s eladó a bal oldalon található ingatlan is, mondja a gazda. (Szerémségben a szomszédos házakat igyekeznek megvásárolni a gazdák, hogy ne költözzenek be oda a Boszniából máig érkező menekültek.)
Hajnal gazda ma több okból is szomorú. Mert megellett a tehén, s nem indult meg a teje. Mert elromlott az aratógép, s a here megérett. Mert amint mondja: „Nem lett elegendő eső, mert biztosan nem jól, mert horvátul imádkoztunk, mi, magyarok, s a jó isten nem értett meg minket.” 
(Dobradó lakosságának zöme magyar, akárcsak a szomszédos Satrincának, ám a templomban horvátul folyik az istentisztelet, mint 130 éve Maradékon. Múlt és jövő, Szerémség és Erdély itt ér(het) össze. Vajon ez vár az erdélyi szórványra is?)
Van amikor elhangzik a magyar imádság is Dobradóban. Hajnalné mondja: „Amikor temetünk, magyarul mondjuk el a megboldogult felett a Miatyánkat.”
Hajnalék sokat dolgoznak, nem érnek rá panaszkodni, megélnek. Fiúk most végezte a középiskolát. Otthon maradt, minden szülői noszogatás ellenére. „Szereti a földet” – mondja Hajnal, s hangjában a büszkeséggel vegyül az aggodalom.
Az istállóból zene szűrődik ki. A tucatnyi tehén zenét hallgat. Elsütöm a poént: ugye, jobban tejelnek, ha jó zene megy. „Csak ha magyar zene!” – érti el Hajnal.
Dobradóban így csevegnek a magyar nyelvről. S így Maradékon is, ahol   Halász Dániel lelkész pontosan tudja, hogyan kell azt a helyi közösséggel és a messziről érkezettel is közölni, hogy mekkora a magyarság és mekkora az ereje. „Maradtunk még Maradékon százan!”  Hányszor hallottuk Erdélyben: „Már csak százan, már csak ezren, már csak húszezren vagyunk!”
Cs. Simon István vajdasági költő sorai járnak az eszembe: „ de mindennek ellenére/ maradunk/ habár nekünk itt már/ csak a maradék maradéka maradt!”
Szerémség példát nyújthat mindannyiunknak.    

2017. augusztus 29., kedd, 15:40 | 

http://www.maszol.ro/index.php/velemeny/85183-ambrus-attila-maradek-maradeka

A botrányok mestere a polgármester

Bódis Gábor

A történet egy-két plakát kiragasztásával kezdődött, egy lakodalommal folytatódott, ahol keresetlen szavak és pofonok váltották egymást. A felpofozott áldozat a rendőrségre sietett, ahol annak a rendje és módja szerint, őrizetbe vették. A polgármester, aki állítólag nem pofozott csak fenyegetőzött, a maffiával mentegetőzött. Bódis Gábor (fuhu.hu):

Felgyorsultak az események Kosztolányi és Danilo Kis városában szeptember elseje, Szabadka napja közeledtével. Az utóbbi időben ilyenkor megrögzött szerb nacionalisták válnak díszpolgárokká, neveznek el róluk utcákat. Mindez, úgy tűnik, a magyar kisebbség elemi érdekeivel is egybeesik, hiszen nagy egyetértésben, akárcsak országos szinten, az itteni önkormányzatban is együtt kormányoz az elkötelezett Fidesz-partner Vajdasági Magyar Szövetség és a szerb államfő Aleksandar Vučić pártja, a Szerb Haladó Párt. Ennek a nagy összeborulásnak az eredménye, hogy egy bizonyos kétes múltú, nemszabadkai Bogdan Laban lett a legutóbbi választásokon a polgármester.

TÖRTÉNETÜNK FŐHŐSE.
A békés, enyhén poros észak-bácskai városban még tikkadt volt az augusztusi pára, amikor egy reggel, mint mennyből a villám néhány plakát riasztotta a gyanútlan és korán kelő szabadkaiakat. Két helyszínt azonosítottak: az egyik plakát abban az utcában virított, ahol a Szerb Haladó Párt helyi irodája van, a másik a Magyarországon is jól ismert Ócskapiac közelében. Lehet, hogy csak ez a kettő volt. Nem fog kiderülni, hiszen a városi közterület szorgalmas dolgozói néhány óra elteltével eltüntették a súlyos politikai üzenetet közvetítő cetliket. Amelyeken ez állt: Bogdane, Bog je ljut. Vagyis:

BOGDÁN, AZ ISTEN DÜHÖS.
Egy kis szójáték: a polgármester keresztneve is a bog/isten egyszótagú szóval kezdődik. Nem annyira ütős, mondanák a naivok, de mint utóbb kiderült – telibe talált.
Néhány nap múlva az események megállíthatatlan folyamata már az utcákról a Galéria szállodába helyeződött át. Mellékszál, hogy Szabadka első számú hoteljének a kivitelezője évekkel ezelőtt látványosan fejbe lőtte magát a német/osztrák tulajdonos irodája előtt. Természetesen pénzről, adósságról, ki nem fizetett számlákról volt szó. Utóbb özvegyének és gyermekeinek ki kellett költözni egyemeletes elárverezett házukból, amelyet – nincsenek csodák – a Vajdasági Magyar Szövetség vásárolt meg potom 1,6 millió euróból. Nem kell találgatni: a magyarországi adófizetők pénzéből. Ami errefelé ugyancsak természetes. Mellékszál lezárva.

POLOVINA A PLAKÁTOK GYÁRTÓJA?
A Galéria Minhen (München) nevű sörözője előtt szombat este összefut főhősünk, Bogdan Laban, testőrei kíséretében, ahogy az jobb helyeken bevett szokás és egy bizonyos Vladimir Polovina, belgrádi egyetemi oktató, aki egy mulatságon (lakodalom) vett részt és belefutott a pofonba. Előbb azonban a szókimondó polgármester sziporkázó eszmefuttatásának célpontjává vált. Az sem zavarta a szabadkaiak első emberét, hogy Polovina figyelmeztette: hangszalagra rögzíti az elhangzottakat („Rögzíts csak mindent, amit mondtam. Itt van, vedd csak fel. Hogy nem szégyelled magad?”). Egy kis ízelítő a parádés szónoklatból:

„ÜLJ LE, KUTYA! A SEGGEDET SZÉTRÚGOM. AZ ANYÁDAT MEGB…OM. A FIAMMAL FOGLAK SZÉTVERETNI!”
„Kitépem a torkodat!”
A nyomaték kedvéért a polgármester többször is elismételte közlendőjét, úgyhogy az erről készült hangfelvétel 15 perces lett és a végén dulakodás zaja vehető ki, Laban dallamos hangjának kíséretében:

„HORD EL MAGAD A SZEMEM ELŐL! HORD EL MAGAD A SZEMEM ELŐL!”.
A magát sértettnek vélt, felpofozott Polovina a rendőrségre sietett, hogy feljelentést tegyen. A rend szabadkai őrei nem voltak restek, azonnal őrizetbe vették és bűnvádi eljárást helyeztek kilátásba ellene. Nem lehet tudni, hogy a plakátok miatt vagy csak mert a polgármesternek mindig igaza van. Mindenesetre Polovina ügyvédje nem nyilatkozik az első bírósági meghallgatásig.
Megszólalt a polgármester is, aki beismerte, hogy elragadtatta magát, de ő egy áldozat. A maffia cselszövésének áldozata. Újságírók nem kérdezhették a rendkívüli sajtóértekezleten, így hát maradnak a találgatások. Lemondásra semmi ok, oszoljanak emberek!

2017. augusztus 31.

https://naplo.org/index.php?p=hir&modul=minaplo&hir=10289

ÁTALAKUL-E A CSALÁDI KÖR?

Generációváltás, tulajdonváltás, vagy szemléletváltás is? (I.)

Habram Mária, a Családi Kör hetilap sokéves igazgatója és főszerkesztője „május végén jelentette be, hogy vevőt keresnek a lapra, de hangsúlyozta: nem megszüntetni akarjuk az újságot, hanem egy fiatalabb csapatnak szeretnénk átadni”.[1]

A lap június 29-i számában már azt olvashattuk, hogy „a következő számtól új csapat folytja a Családi kör szerkesztését és kiadását”.

A Családi Kör első száma 1990. december 24-én, vagyis karácsonyra jelent meg, az időközben pénzügyi támogatás hiányában megszűnt Dolgozók c. szakszervezeti hetilap, majd a(z 1990. október 18-án) helyébe lépett Új Dolgozók (jog)utódjaként, az addigi 28 helyett 36, majd 68 oldalon.

A hetilap első főszerkesztője a magyarkanizsai származású Purger Tibor volt, aki az egykori jugoszláviai belháború kitörésekor Washingtonba költözött és most egyetemi informatikai vezetőként dolgozik. A szerkesztőségnek az induláskor mintegy „harminc”[2] munkatársa volt. Az volt a kérdés, hogy eresszük szélnek a dolgozókat, vagy indítsunk egy új hetilapot? (Jómagam a lapkiadó kft. alapító igazgatója és csaknem másfél évtizedig külső munkatársa voltam.)

– A  Családi Kör indulása nem ment azonban könnyen, mert – annak ellenére, hogy a szerkesztőség tagjai munka nélkül maradtak – az új lap indulását a(z egykori Forum LKNYM – B. A.) házon belül többen is akadályozták és ellenezték. Az alapító tőkét szó szerint a vajdasági magyar vezetésű vállalatoktól és természetes személyektől könyörögtük össze, azért, hogy legyen a vajdasági magyarságnak egy független hetilapja, amelynek az igazgatóját és a főszerkesztőjét nem a kormány nevezi ki – olvasható az akkori Forum kiadóházzal kapcsolatos eseményekről szóló írásomban.[3]

A Családi Kör fejlécére felkerült a „független hetilap” felirat, ami máig is az irányultságát, az egykori alapítók elhatározását hirdeti.  Abban az évben (pontosabban 1990. május 9-én) már megjelent a Napló, „Szerbia első, háború utáni magán hetilapja”.[4] Ekkor úgy láttam, a sajtó elindul a magánosítás útján. Volt, tehát példa, amit követni lehetett és kellett is. Akkor és most is  hiszek abban, hogy a sajtó vagy szabad, vagy nem sajtó. Az ezzel kapcsolatos következményekkel együtt. (2004. szeptember 8-án indítottam egy másik hetilapot is, Heti Újság címmel, amelynek – anyagi és egyéb okok miatt – csak nyolc száma jelent meg. Ezek, persze, már sajtótörténeti témák.)

A Családi Kör – a kezdeti kételkedések és akadályok ellenére – 28 éve folyamatosan megjelenik. Talán csak – emlékezetem szerint – a kilencvenes években, amikor a háborús események (papírhiány, áramkiesés) miatt, alig néhányszor nem jelent meg. Nehéz, válságos évek voltak ezek a lap történetében, amikor minden héten újból meg kellet küzdeni azért, hogy az olvasó elé kerülhessen. Aztán a legnagyobb, a 25 000 ezres példányszámot is elérő, „legolvasottabb”[5] délvidéki magyar újsággá tornászta fel magát. 

A lap szerkezete – a nélkül, hogy most ennek a részletes elemzésbe fogjak – időközben szinte semmit nem változott. Olyan marad, ahogy az induláskor megterveztük, vagyis csaknem megkövesedett. Ez viszont nem volt feltétlenül jó.

Időközben a szerkesztőség tagjai is talán belefásultak a mindennapos küzdelembe, amit taposómalomnak is lehet nevezni, „a nyugdíjas korhatárt átlépték vagy a küszöbén toporognak”.[6] Bizonyára emiatt sem tudtak újítani, vagy érdektelenné váltak. Mások távoztak a szerkesztőségből (mint jómagam), vagy elhaláloztak.

A szerkesztéspolitika alapjában véve „a nem politikai hetilap” elképzelésre és az inerciára épült. Az olvasóközönség is megfogyatkozott. A lap példányszáma, bizonyára ezen okok miatt is, az utóbbi években jelentősen visszaesett. 

– A Családi Kör Kft. 2013-as összbevétele mintegy 34.500.000,00 millió dinárt tett ki, de 2016 végére már csak 24.000.000,00 dinárt mutatott a mérleg. Ez azt jelenti, hogy három év alatt 30,43 százalékkal csökkent a hirdetésekből és az eladott példányszámokból a bevétel – olvasható a tulajdonváltásról szóló egyik írásban.[7]

Elsősorban a példányszámnak – a becslések szerinti – mintegy 6-8 ezerre való csökkenése „a 2016-os évvel bezárólag a Családi Kör számára azt jelenti, hogy adóssága 7.340.000,00 dinárt (a mai középárfolyam szerint 61.852 eurót – B. A.) tesz ki”.[8]

Nem véletlen, tehát, a döntés, hogy „új csapatnak” kell átadni a szerkesztést és a kiadást is.  

Újvidék, 2017. szeptember 1.

BOZÓKI Antal

---

[1] Rizsányi Attila: Tulajcsere a Családi Körnél. http://www.vajma.info/cikk/valasz/41/Tulajcsere-a-Csaladi-Kornel-Maradjon-meg-a-lapbol-az--amiert-az-olvaso-megkedvelte.html, 2017. június 30. [8:50]

[2] Farkas Zsuzsa: A washingtoni munkatárs. Hét Nap. http://hetnap.rs/mobil/?p=cikk&id=14539, 2013. július 3.

[3] Árgus 2002. Évkönyv. Jugoszláviai Magyar Kisebbségjogi Civil Egyesület, 2002. 220.

Az akkori időkre jellemző a hatalom erőteljes politikai nyomásgyakorlása a sajtóra, ami a sajtóházak és a szerkesztőségek vezetőinek a leváltásában is megnyilvánult.

[4] Bódis Gábor: az újságírók, mint alattvalók. http://maglocistac.rs/bodis-gabor-az-ujsagirok-mint-alattvalok/, 2015. március 9.

[5] Az alapítóknál fiatalabb, még életerős gárdának eladó a Családi Kör. https://szabadmagyarszo.com/2017/05/25/az-alapitoknal-fiatalabb-meg-eleteros-gardanak-elado-a-csaladi-kor/, 2017. május 25. [16:36]

[6] Uo.

[7] kibic: Família  Kft. http://www.joreggeltvajdasag.com/ebreszto/familia-kft, 2017. július 3. [08:38]

[8] Uo.